Giro Italia 2013

Kiruccanás a Giro Italia-ra

1.  nap: Miskolc - Szántód / 361 km /

Hiába „erőszakoltam” meg saját magam a korai lefekvéssel indulás előtt, éjjel csak forgolódtam. Két óra után ennek véget vetettem és kiugrottam az ágyból. A terv szerint még aludhattam volna egy órácskát, de az izgatottság kiverte az álmot a szememből. Kinéztem az ablakon és megkönnyebbülve észleltem, hogy az időjósoknak most sem lett igaza, hiszen csillagos égbolt kacsintott vissza. Gyors öltözködés, s már kaptam is a hátamra az előre kikészített táskákat, miközben a kedvesem becsomagolta a szokásos fagyasztott sült oldalast és a csirkecombokat. A nappali fényként kivilágított városból kifelé tartva végigzongoráztam az előttem álló túrám előzményeit, és nem voltam teljesen megelégedve - az előző évekhez képest – a számbavett tényekkel. A felkészülési időszakom nagyon rövidre sikerült, hiszen márciusban még hóviharok tomboltak, és bár a szobában gyakran görgőztem, az mégsem pótolta a délutáni tréningeket a Bükkben. Korábbi években nyáron voltak a nagy túráim és a 4-5 hónap felkészülési idő tele versenyekkel megfelelő fizikai állapotot biztosított ahhoz, hogy ne legyenek erőnléti problémáim. Most viszont egy bő hónap maradt arra, hogy formába hozhassam magam. Ettől azonban egy lényegesen aggasztóbb esemény árnyékolta be az indulásomat. Kis kitérőként szeretném megosztani a történteket, hiszen ezek nagy hatással voltak az utam kimenetelére:

Teljes menetfelszerelés

Indulás előtt tíz nappal edzőkörúton voltam Bánkút – Jávorkút csodálatos útvonalon, aminek a vége felé egy szerpentinen ereszkedtem lefelé. Egy 180 fokos visszafordítóhoz közeledve láttam egy fekete autót alattam és szinte megállásig lassítva érkeztem be a kanyarba ahol a sofőr annyira „rám húzta” a kormányt, hogy kénytelen voltam az árok felé menekülni. Az első kerekem belecsúszott a mélyedésbe és egyensúlyomat elvesztve beledőltem az árokba. Kézzel ugyan kitámasztottam magam, de a jobb térdem hozzácsapódott a kövekhez és öt kisebb- nagyobb vérző sérülésem keletkezett. Az autó továbbhajtott – lehet, hogy nem is látta az esésemet - én meg fájdalmaimmal küszködve kászálódtam vissza az útra. A fizikai gyötrelmet teljesen elnyomta a lelki megrázkódtatás, hiszen rögtön belém nyilalt a kétely, hogy vége a Giro-mnak! Semmi más, csak a térdem sérült meg, ami a legérzékenyebb pontom, hiszen már korábban mindkettőt műtötték és azóta is többször jártam kezelésekre, bár az utóbbi időkben nem okozott problémát. Három évvel ezelőtt a Tour de France túrám előtt egy XC maraton-versenyen törtem el a kulcscsontomat és akkor megfogadtam, hogy a túráim előtt igyekszem minden kockázatos kerózást kerülni. Aznap is lett volna egy időfutam, amire egy csapattárssal utaztunk volna el, de reggel a srác lemondta, én meg egyedül nem akartam elmenni - bár megtettem volna! Így maradt a bükki kiruccanás és ez a szerencsétlen eset. Legalább kétszázszor lejöttem ezen a lejtőn az évek során… most a legrosszabbkor… Legurultam a hegyről és mivel nem szűntek a fájdalmaim másnap elmentem a körzeti orvosnőmhöz. A röntgen törést ugyan nem mutatott ki, de fájt és nagyon bedagadt a térdem, a jegelések és kenőcsök használata ellenére. Bicegve bejártam ugyan dolgozni – ezúttal köszönet a munkatársak pozitív hozzáállásáért – de a túrám egyre távolabbinak tűnt. Talán csak én bíztam az indulásban, kidolgoztam egy B verziót, egy héttel későbbi programmal, kombináltam vonatos segítséggel, de a térdem sajna nem produkált javulást. Mindössze három nap volt hátra, mikor némi fordulat következett be: egy ismerősünk kölcsönadta a nagy teljesítményű Bioptron lámpáját, mely jótékony hatása már másnapra jelentkezett. Az infralámpás kezelések hatására enyhült a fájdalom, és e reménysugarat meglovagolva új lendületet vittem a megvalósulásba. Minden készen állt az indulásra, a végső döntést azonban csak a legutolsó nap hoztam meg, nem kis kockázatot vállalva… Elnézést kérek e hosszú bevezetőért, de a fenn leírtak szorosan kapcsolódnak a későbbi történésekhez, illetve azok megértéséhez.

Miskolcot elhagyva egy tízszázalékos emelkedő adta meg az alaphangulatot, majd miután jól leizzadtam, a másik oldali ereszkedés hűtött le, miközben a lámpám fényénél próbáltam kerülgetni a tengelyrepesztő kátyúkat. Harsányig még egyszer megismételtem a kora hajnali produkciót, majd a 3-as főúttal párhuzamos bányaúton tekertem tovább. Mezőkeresztesnél már világosodott, és a Füzesabonyig tartó szakaszról csak annyit írnék, hogy bizony tartalmazott nem túl szabályos elemeket is, melyeket most nem részleteznék. Az autópálya felett áthaladva hamarosan rátértem a 31. sz. főútra, melyet gyakran használtam korábban is, hiszen Budapest megközelítésének legegyszerűbb lehetősége. Nagyon rossz minőségű útszakasz, melyet foltozgatnak ugyan, de a sok hatvanas táblával próbálják védeni a közlekedőket… és persze magukat is. (Ennél már csak a településeken futó kerékpárútnak átnevezett járdák küllőszaggató minősége a rosszabb, melyeken Józsi bácsi ugyan eljuthat a kocsmáig, de az én kerekeimnek és folyamatos haladásomnak a halála. Arról már nem is beszélve, hogy gyalogosjárdának is használják, közvetlenül a kapuk előtt fut, és bármelyik pillanatban kiléphet onnan valaki.)

Ezeknek a jászsági településeknek a szélső utcáinak járdáit gyakran lepik el 5-10 fős hangos társaságok, melyeket ajánlott nagy ívben elkerülni.) A fentiek tükrében talán meg lehet érteni, hogy én inkább bevállalom az úttesten való folyamatos – és szabálytalan - haladást. Jászberény után némileg javult a helyzet, mivel 5-6 kilométer elfogadható minőségű kerékpárút, majd jobb minőségű aszfalt következett. Tápiószecső után az addig sík terep lankás dombokká változott, és a főváros közelsége a forgalom növekedésével is járt, mely rám nem volt negatív hatással. Gyömrő irányába elhagytam a főutat, és megkezdtem a fővárost délre elkerülő hadműveletemet. Korábbi túráimon többször használtam ezt a cikk-cakkos útvonalat (Üllő – Ócsa - Alsónémedi - Dunaharaszti), melynek a végén a tököli kompátkelőnél jutok át a Dunán. Ezen a szakaszon a legérdekesebb esemény a fantom ócsai lakópark, mely Ócsától négy kilométerre az autópálya mellett a pusztában épült teljes elszigeteltségben. Egy óra már elmúlt, amikor landoltam a Duna partján, és mivel a komp a túloldalon volt kikötve, kihasználtam az alkalmat egy étkezés erejéig. Sajna az átkelésre negyven percet kellett várnom a menetrend miatt. Már több mint kétszáz kilométer volt a lábaimban, így nem tiltakoztam nagyon a várakozásért, bár úgysem tudtam volna ellene tenni semmit. Az átkelés gyorsan megtörtént és hamar kiértem a hatos főúthoz. Korábbi években innentől a padkán hajtottam egy kilométert, majd rákanyarodva a hetesre - a tiltás miatt - reckírozni kellett további 4-5 kilométert, amíg Érd után szabad volt kerekezni a hetvenesen. Az idén találtam egy összekötő földutat, mely ugyan tele volt tócsákkal, de áthidalta a kerülőt és szabálytalankodni is csak egy km hosszan kellett. Dimbes-dombos tájon tekertem a Velencei-tóig, szerencsére mérsékelt forgalomban és a záróvonallal „védett” sáv eléggé jó minőségű aszfaltot biztosított. Eredetileg Gárdony volt az aznapi cél, de még négy óra sem volt, így nekilendültem a tóparti útnak. Aznap volt a Velencei-tó MTB maraton és sokan igyekeztek hazafelé, vagy az állomáshoz. A tó végén követtem a kerékpárutat és egy csatorna-gát kiváló aszfaltja majdnem Székesfehérvár elejéig elkísért. A városba érve szintén kerékpárúton haladhattam, de mivel eltérítették a főútról kénytelen voltam a négysávoson bejutni a belvárosba, majd a főúton elhagyni a várost. Nekifeküdtem a kormánynak viszonylag jó iramot tudtam diktálni, a gyülekező sötét felhők azonban aggodalommal töltött el.

Nyolc óra körül értem be Siófokra és egy diszkontban történt pénzköltés után szomorúan konstatáltam az égi áldást. Kereshettem volna egy kempinget a parton, de én inkább a továbbhaladás mellett döntöttem. Kivillanyoztam magam és nekilendültem a hetvenesen. Néhány alkalmi szálláshely hívogatott az út mentén elhagyatott telkekről, de nem engedtem a kísértésnek, csak tekertem a zuhogó esőben. Szántód után - már erős sötétedésben - keresgélni kezdtem a vadkemping lehetőségét, ami egy sorompóval lezárt üres telek formájában jelentkezett. Egyik oldalt a vasúti sín zárta le, úgy száz méter távolságban, a másik oldalt a házaktól egy erdősáv biztosított a beláthatatlanságról. Ekkorra már elállt ugyan az eső, de csupa víz volt a talaj. Egy fa alatt gyorsan felállítottam a sátrat, és némi energia-bevitel után már a hálózsákban találtam magam.

Eredeti terveimben is a lehető legmesszebbre akartam eljutni, de hogy több mint 360 km összejött, ez elégedettséggel és bizakodással töltött el mikor álomba merültem. Korábbi túráim során még soha sem tekertem csomagokkal egyszerre ennyit, igaz, hogy ehhez közel 19 órát kellett úton és kb. 17 órát nyeregben töltenem.

2.       nap: Szántód - Osbalt / 258 km /

Az a fránya vekker, már megint belerondított az álmaimba hajnal háromkor. A hangulatom tovább tépázta a szemerkélő eső, mely gyors sátorbontásra késztetett. A legvacakabb érzés azonban az előző este átázott cipő felhúzása volt, a száraz zokni nyomban átnedvesedett, kellő hűtést biztosítva. A korai indulásom egyik oka, hogy a hajnali, viszonylag forgalommentes főúton minél távolabb tudjak eljutni, hiszen a hosszú távú haladás csak így volt elérhető. A váltakozó intenzitású esőben elég jól haladtam - bár erős oldalszéllel kellett megküzdenem - és pirkadatkor már Fonyód aszfaltját koptattam. A Balaton nagyon barátságtalan orcáját mutatta a tajtékzó hullámaival és a kietlen partjával. A házak közt tekerve alig lehetett élet nyomait felfedezni, pedig egy május közepi vasárnapon azért már éledezhetne a szezon.  A rengeteg eladó nyaraló viszont jól érzékeltette az ingatlanpiac válságát, mely egyenes következménye lett a globális gazdasági mélyrepülésnek. 

 A tajtékzó Balaton hajnalban

Balatonberény környékén egy buszmegállóban megreggeliztem, majd hamarosan elhagytam a magyar tenger vonalát. A települések szélárnyékát magam mögött hagyva fel kellett vennem a küzdelmet az erős északi széllel, mely gyakran szembefordulva velem igyekezett a sebességemet minimálisra csökkenteni. Az égi áldást felváltották a zalai dombság meredek emelkedői, melyek a széllel párosodva igen szenvedőssé tették számomra ezt a hatvan kilométeres szakaszt. Párszor már átkínlódtam ezt a környéket. Gyatra aszfaltjaival és a véget nem érő hullámaival nem tartozik a kedvenc etapjaim közé. Dél körül értem be Lentibe, ahol rohamot indítottam a pénztárcám ellen és feltöltöttem az élelmiszerkészletemet. Átzötykölődtem egy kritikán aluli kerékpárúton Rédicsig, majd Bödeháza felé vettem az irányt. A faluban valamiféle fesztivál volt kondérokkal, sátrakkal és a lakosság többszörösét meghaladó embertömeggel, melytől nem zavartatva magamat a zöldhatár felé kormányoztam a járgányomat.

Három évvel ezelőtt jártam utoljára erre, és a sok csapadék miatt tartottam a sártól, de azóta zúzalékkal megszórták a földutat és viszonylag simán áttekerhettem a szlovén szomszédokhoz. Időként kisütött a napocska, ilyenkor átforgattam a száradó cuccaimat a csomagtartóm tetején. A lapos vidéket lassan felváltotta a dombság, illetve a Szlovén Alpokalja, izzasztó perceket szerezve számomra. Az A5 autópályát legalább ötször kereszteztem alul, vagy fölül, egyazon célunk volt: Maribor. Mielőtt elértem volna a várost, egy akadály tornyosult előttem egy mindössze háromezer méter hosszú, de 15 %-os kaptató formájában. A viszonylag szűk úttest miatt a túloldali erőteljes lejtő sem okozott túl nagy élvezetet, de már láttam a völgyben a várost, mely az aznapi célomul szolgált volna eredetileg. Az óra viszont még csak fél hetet mutatott, így - magamhoz hűen - eszembe sem jutott, hogy ily korán szállást keressek. 

Maribor… csak így a túlpartról

A Dráva partjára leérve vele párhuzamosan haladtam néhány kilométert, míg elértem Maribor szélét. A Próbáltam a part mentén maradni, hiszen a folyó maradt a társam még a következő nap folyamán is. A túloldali piros cserepes ódon házak hívogatóan tükröződtek a víz felszínére és a hidak is csápokként vonzottak az öreg városba, a lábaimban is éreztem a nehéz nap gyötrelmeit, de sikerült ellenállni a csábításnak és folytattam utamat nyugat felé. A folyamatos tekerés ellenére is majd egy órámba került áthágnom magam a városon és az északi parti 1. sz. főutat választottam.

A Dráva menti kerékpárút hálózatot is tanulmányoztam a tervezéskor, de az a déli oldalt preferálta és a kisebb falvakban cikk-cakkban haladt, ami nagyobb távolságot és több időt jelentett volna. Ekkor már a nap rég lebukott a hegyek mögé és én is erőteljesen egy alvóhelyre kezdtem koncentrálni. Nehezítette a helyzetemet, hogy épp egy szűk kanyonban tekertem, ahol a folyó és a hegy között alig fért el az úttest, esélyem sem volt a sátrazásra. Aztán végre némileg kiszélesedett a völgy és egy kisebb települést elhagyva megpillantottam a folyóparton egy kis fenyőligetet. A hozzá vezető út ugyan egy vízerőmű portájához vezetett, de a közelgő sötétedés miatt bevállaltam a kíváncsi szemek elől jól takart parton való éjszakázást. Sátorállítás, pakolás, átöltözés...

Apropó! Napközben a jobb lábamon lévő cipőn éreztem némi lazaságot, de arra gondoltam, hogy a patent lazult csak fel. Mikor levettem a cipőt kellemetlen meglepetés ért meglátva a keresztbe teljesen megrepedt merev talprészt. Ugyan még csak nyolcvan százalékban tört meg, de féltem, hogy ha teljesen letörik akkor nyomhatom az SPD pedált zokniban vagy szandálban a következő héten. Első kísérletnek a szigetelőszalagos rögzítést próbáltam ki, gondoltam, másnap majd elválik, hogy milyen sikerrel. Mire végeztem a cipészkedéssel, már teljesen besötétedett és a víz erős morajlását füldugóval tompítva álomra hajtottam a buksimat. Nehéz és szép nap állt mögöttem, terveim szerint haladtam, ami jólesően nyugtázhattam elalváskor.

3.       nap: Osbalt - Maglern /Olasz határ előtt / 197 km

A rejtőzés előnyt jelentett előző este, de a koromsötétben való hajnali táborbontás már más megvilágításba helyezi a helyválasztást. A pára miatt csurom víz volt minden körülöttem, a sátorlapról már nem is beszélve. Négy órakor már nyomtam a pedált a nagyon gyér forgalomban, amit nem is bántam, mert a szembejövő járműveknek én csak egy apró fénycsóva voltam, amiért fölösleges a távfényt visszakattintani. Ilyenkor teljesen lelassultam, hiszen úgy elvakított a fény, hogy csak emlékezetből kormányoztam az útszélen. Igen csípős volt a reggel - 5,8 C – ezért kénytelen voltam a rövidszárú kesztyűre egy zoknit is ráhúzni. 

A csodaszép függőhíd...

Továbbra is egy szűk völgyben sertepertem körülöttem 1000-1200 méterrel magasabb hegyek tornyosultak, amik miatt a nap sugarait csak nyolc óra körül tudtam élvezni. Közben áthajtottam a környék legnagyobb településén Dravograd-on, melynek a nevezetességeit ezúton sem tudtam magamévá tenni. Hamarosan elértem az osztrák határt, ahol Lavamünd-nél átkeltem a Dráva hídján és a ragyogó napsütésben némi táplálékot vettem magamhoz egy szép, fából eszkábált pihenőben. Nekivetkőztem az előttem álló 150 méteres szintkülönbségnek, amit hamarosan le is győztem. A fennsíkon hamar rátaláltam arra a fantasztikus függőhídra, mely képét katalógusokban előzőleg sokat láttam. Óvatosan áttoltam a bicajt a hullámzó deszkaúton, le-letekingetve a harminc méterre alattam hömpölygő patakocskára. Visszafelé lejtősebb volt a híd és bátorságot merítve áttekertem rajta a tiltó táblákat figyelmen kívül hagyva… ejnye-ejnye!

Dimbes-dombos vidéken vágtam át a Dráva nagy kanyarulatát, és amilyen szép volt a vidék annyira fárasztó is az állandó liftezés. Moos nevű falunál le akartam vágni egy kerülőt, de jól bementem a sűrűbe, az aszfalt átváltott fölúttá és sehol nem volt egy teremtett lélek sem. Bosszankodva már éppen vissza akartam fordulni, mikor autózúgás verte fel a környék csendjét, s én vakmerően az út közepére állva leintettem. A kedves bácsi készségesen útbaigazított és hamarosan rátaláltam a duzzasztógátra, melyen átbukdácsoltam a túlpartra. Ekkorra a higany szála verdeste a harmincat, így a pofaszél kivételesen jól esett. Két nyomtávos, zúzottköves gáton haladtam közvetlenül a víz partján… igen ez a Drauweg. Utolértem egy hollandszerű - köszönésük alapján – párt, akikkel az elkövetkező órákban legalább ötször találkoztam - én megálltam elhajtottak mellettem - kielőztem őket - 5 km után újra megálltam - utolértek stb. és valamennyiszer hangosan köszöntek az érthetetlen nyelvükön.

Legalább harminc kilométert tekertem a folyó partján csodaszép völgyben haladva közben csatlakozott hozzám egy triatlonverseny mezőnye is, akik futva próbálták maguk mögött tartani az ellenfeleiket. Akit utolértem, azt hangosan buzdítottam, bár lehet, hogy egy korty víz jobban esett volna nekik a tikkasztó hőségben. Aztán a folyó külön utakat kezdett keresgélni és én elhagytam, megtartva a nyugati irányomat. 6-7 km kaptató után felértem a Faak am See tó környékére és igen nagy késztetést éreztem arra, hogy megmártózzam a hűs habjában. Az út és a tó között egy domb emelkedett, amit vagy meg kellett volna másznom, vagy megkerülnöm (4-5 km), de egyikhez sem volt nagy kedvem, így elmaradt a lubickolás, amit Cobranco kollégám semmi áron ki nem hagyott volna. Még tekertem egy órácskát a hullámzó terepen, majd megérkeztem az utolsó osztrák városkába Arnoldstein-be. Megtörtént az előre tervezett Lidl bevásárlás legalább két napra, hiszen az olasz Alpokban sok lehetőség nem adódik, és az a kevés is jó drágán. A polcok között magyar hangokat fedeztem fel, melyeket három munkásruhás ember testesített meg. Megszólítottam őket, és rövid társalgás után kiderült, hogy lakóhelyemtől mindössze huszonegynéhány kilométerre laknak és a környéken dolgoznak. Kicsi a világ!

A várost elhagyva az erdőben kerestem magamnak alvóhelyet, de pont két főút közé keveredtem és kissé zavaró volt a forgalom zaja, így továbbálltam. Messzire már nem mehettem, hiszen a határ már csak néhány kilométerre húzódott, és előtte egy szűk völgy volt. Egy falucska előtt feltekertem egy dombra, majd onnan be a sűrű erdőbe… még kétszáz méter és megvolt az ideális sátorhely. Szokásos esti tevékenységek, majd lefekvés. Reggel már várt a hegy… a verseny… a GIRO!

4.       nap: Maglern - Passo di Lanza / 1562 m / - Entrampo / 110 km /

Valahogy más volt az a reggel… az óra csörgésekkor nem volt sötét! Azon a hajnalon némi luxust vittem be monoton életembe, s csak fél ötre húztam a vekkert. Gyors sátorbontás és hamarosan az olasz határállomás kietlen épületegyüttesénél nosztalgiázhattam. A nyolcvanas évek közepén ezen a helyen izgulhattunk, hogy a közeli város piacán vásárolt bórkabátok és farmeráruk nehogy a vámraktárban végezzék. Sokat nem méláztam a múlton azon a csípős reggelen, mert tengernyi szint várt még rám. A határ után egy rövid alagúton átjutva letértem az SS13-ról egy párhuzamosan futó kerékpárútra, illetve egy sínpályára, melyet macskakővel borítottak el és így lett belőle kerékpárút. Tarvisio valamikori vasútállomásának főépülete közvetlenül az út mellett - normál peronnal elválasztva – állt… akár be is tekerhettem volna.

GIRO és GIRO..... minden erről szólt

A néptelen városban már erőteljes GIRO hatás csapott meg a falakra akasztott rózsaszínű krepp papírból készített kerékpárok, bokréták, esernyők, zászlók formájában. El sem lehetett tévedni, hisz a verseny útvonala egy merő rózsaszín sávban tündökölt, és nem csak ebben a városban, hanem bármely településen, melyet érintett a körverseny útvonala. Tarvisio-tól egy csodálatos völgyben tekertem a huszonegynéhány kilométerre fekvő Pontebba-ig, ahol véget ért a lazaság, hiszen ezer méter kemény kapaszkodás várt rám. Az első szakasz még 3-5%-kal megúsztam, de az első faluban már neki kellett vetkőznöm. A szűk hegyi úton két autó nem fért el egymás mellett csak kitérővel, így nekem is le kellett húzódni, bár az én észveszejtő tempómban ez nem okozott különösebb problémát. A második szakasz már inkább tíz százalék körüli kaptatókkal kápráztatott el a szűk völgyben. Olykor a legnagyobb áttételem használatával is ki kellett állni a nyeregből, hogy vissza ne guruljak. Az utat frissen aszfaltozták - szinte még ragadt, de egy 6 fős brigád jött lefelé akik letakarították a legkisebb kavicsot is, hogy a száguldó versenyzők nehogy problémájuk legyen.

 Pózolása Passo Di Lanza hágón

Lassan, de biztosan elértem a hóhatárt, de a hágóig még hiányzott vagy 250m szint. Néhány kolléga utolért, kölcsönös biztatás után kapaszkodtak tovább, persze csak egy könnyű hátizsákkal a vállukon. Tíz óra körül felértem a Passo Cason Di Lanza 1562 m hágóra, ahol már igen népes szurkolótábor fogadott. Egy sátorcsoport fiatal lakói tapssal és olasz bekiabálással üdvözöltek - reméltem, hogy elismerésük jele volt - de a hegyi részhajrára kialakított kordonok között haladva is szórványos tenyérösszecsapásokat zsebelhettem be. Egy turistaház étterme előtt parkoltam le, gondoltam beugrom egy sörre, de az árakat elnézve inkább a kulacsomat húztam meg jóízűen. Többen is odajöttek és a fordított olasz zászlóra mutogatva érdeklődtek a hovatartozásom felől. Nagyon sok kerékpáros felkapaszkodott a hágóra, de – egy-két montit kivéve – valamennyien országútival tették ezt meg. Pózoltam néhány fotósnak, majd elindultam a másik oldalon lefelé valami alkalmas helyet keresni a mezőny fogadására. A várható érkezésükig még volt 4 óra, de a legjobb helyeken - meredek egyenesek végéin - már tábort vertek a fanatikus nézők. 

Energiatakarékos hűtőszekrény

Egy napos hegyoldal hófolttal tarkított részén parkoltam le ahonnan 3-400 métert be lehetett látni az emelkedőből. Ruháimat kiteregettem a fűre száradni és a kulacsokat beraktam a hűtőmbe (hóba mélyedést készítettem). Az emberek csak jöttek és jöttek… ki gyalogosan, ki bicajjal és egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig van annyi helyem az út mellett. Néha megjelent egy-egy autó és GIRO ajándékcsomagokat kínálgattak jó pénzért. Ahogy visszaemlékezem alig vásároltak belőle a nézők, bár lehet, hogy előző etapokon már bespájzoltak.

A völgyben egyszer csak végre meghallottuk a helikopterek hangját, ami jelezte a mezőny közelségét. Célul tűztem ki magamnak, hogy a versenyen beszerzek egy-két kulacsot a versenyzőktől. Tudtam, hogy ott a tömegben semmi esélyem nincs erre, ezért - csomagjaimat hátrahagyva – elindultam lefelé és egy ingoványos részen - ahol nem állt senki – izgatottan vártam a profikat. Nemsokára feltűnt az első szökevény (Jackson Rodriguez), majd egyesével a többiek. Nem sokkal utánuk megérkezett a mezőny is a favoritokkal. Láttam ugyan néhány repülő kulacsot, de esélyem sem volt megkaparintani azokat.

Egy újabb csoport elején tekerő Androni Giocattolis versenyző kezéből kicsúszott a kívánt ereklye, tőlem 2-3 méterre. Egyszerre ugrottunk az út szélére guruló flaska után egy fiatal sráccal, de ő – szerencsémre – megcsúszott az árokszélen így én egy másodperc előnnyel kaptam fel a kincset. Diadalittasan dugtam a hátsó zsebembe a teli kulacsot és vártam a következő lehetőséget.

A leszakadók és a kísérőautók is lassan elhaladtak, és a tömeg megindult lefelé a hegyről. Gyermeki boldogságban fürödtem, hiszen nagy körversenyeken ez volt az első olyan kulacsom, amit verseny közben szereztem. Lassan én is csorogni kezdtem lefelé, kerülgetve a csoportokat és elefántként mozogva lavírozni a száguldó kerekesek elől lehúzódva. Lefelé menet erőteljesen pásztáztam az út menti részeket ereklyék után, de be kellett látnom, hogy semmi esélyem a bokorról – bokorra járó, éleslátású tinédzserekkel szemben. Öregesen lecsorogtam vagy ezer métert, majd egy kiszáradt folyómedert követve eljutottam a környék legnagyobb városába Tolmezzo-ba. 

Megkerestem kedvenc diszkontomat, ahol feltöltöttem a készleteimet, majd elindultam nyugat felé. Egy viszonylag forgalmas úton tekertem 5-6 km távot Villa Santina-ig, aztán észak felé fordulva egy völgyben elkezdtem felfelé kaptatni. Ekkorra már jócskán elmúlt nyolc óra így fél szemmel már sátorozó helyet is kerestem… de még nem komolyan. Entrampo falu házait elhagyva egy jól láthatóan lakatlan házat pillantottam meg az úttól kissé távolabb. Kerítés nem lévén közelebb merészkedtem - a járgányomat hátrahagyva – és a gazos telken egy lakókocsit vettem észre egy félreeső zugban. Az ajtaja nyitva volt, így hát bekukkantottam hátha alkalmas lenne egy éjszakai pihenésre. Eléggé lepusztult volt a belső berendezése, de ágy legalább volt benne. Eddig rendben is lett volna a dolog, de odabenn erőteljesen érződött az egerek jelenlétének jellegzetes szaga – amire igen érzékeny vagyok - ezért le kellett mondanom erről a lehetőségről. Kilépve a kocsiból egy kutyáját sétáltató férfit pillantottam meg a közeli ösvényen és - legjobb védekezés a támadást alkalmazva – odafutottam hozzá. A kölcsönös üdvözlést követően megkérdeztem, hogy leverhetném-e a sátramat itt a környéken, mire ő elmondta, hogy ez a ugyan x tulajdona, de régóta nem lakják, viszont neki van egy jobb ötlete és kövessem.

Kisvártatva megállt egy ház előtt és elmagyarázta, hogy ez egy ismerőse hétvégi háza, nyugodtan sátrazzak a ház mellett, sőt még mosakodhatok is a csapnál. Örömmel éltem a lehetőséggel, bár miután elment én a telekhatáron kívül állítottam fel a „házamat” - ha netán mégis megjelennének a tulajék -, de a csap nyújtotta luxust azért kihasználtam. A kiadós babkonzerv vacsora után egy rövid helyzetjelentés a páromnak, majd bevackoltam magamat és a nap élményeinek számbavétele közben jól elaludtam…

5.       nap: Entrampo - Sella Ciampigotto / 1805 m / - Domegge Di Cadore / 73 km /

Azon a reggelen szintén nem kellett korán kelnem – micsoda luxus! – hiszen a tervezett szurkolói helyem mindössze húsz kilométerre tornyosult előttem, bár ez 1500 szintemelkedéssel járt együtt. Kényelmesen összepakoltam, megmosakodtam és nekiindultam a hegynek. Eleinte még csak öt százalék körüli emelkedéssel küzdöttem a felkelő nap sugarainál, majd ez a völgy is kezdett durvulni a helyenkénti 10-12 %-os kaptatóival. Nagy forgalom nem volt, így kényelmesen tekerhettem a jó minőségű, de keskeny aszfalton. Lassan újra elértem a hóhatárt, feltámadt a szél is. Tíz óra körül éreztem, hogy laposodik az út, néhány fanatikus drukker már az út mentén ücsörgött, tehát közeleg a hegyi befutó helyszíne. A Sella Ciampigotto hágón volt néhány sátor, melyek környékén jól felöltözött emberkék próbálták forró italokkal feledtetni az éjszakai fagyos túlélést. Néhány perc tájékozódás után visszafordultam, hisz a fennsíkon már ötvennel robogott tova a mezőny, sokat nem láthattam belőle.

A mezőny, előtérben Benat Intxausti

Visszagurultam egy viszonylag meredekebb részhez, ahonnan elég hosszú szakaszt beláthattam és ott letáboroztam. Időm bőségesen maradt, mert a mezőny csak három-négy óra múlva érkezett meg. Lassan szállingóztak felfelé a gyalogosok és a bringások (autókat már nem engedtek fel) köztük jó néhányan magyarul köszöntek a zászlómat látva. Egy két méter körüli srác meg is állt és didergő hangon megkérdezte, hogy tudnék-e neki adni valami meleg holmit. Előkaptam egy szabadidőalsót és egy polár pulcsit és rögvest magára vonszolta a három számmal kisebb méretű cuccokat. Elmesélte, hogy egy osztrák határ melletti városban él (Szombathely vagy Körmend) és kocsival jött a hegy aljáig, onnan tekert fel. A hóhatár felett bizony a csontig hatoló szélben a rövidnadrág kevésnek bizonyult, és már a visszagurulást fontolgatta, mikor meglátott.

Hamarosan megjelentek a Giro ereklyéket áruló furgonok, melyek egyikétől én is vásároltam egy rózsaszín szettet 10 Euróért (póló,táska, sapka, kereplő, és 4db karkötő). Ezen a körversenyen nem dobálnak ajándéktárgyakat, mint a Tour de France-on, így kénytelen voltam fizetni némi pénzt a családtagoknak szánt relikviákért. A helikoptereket hallván előrefutottam üres területre szuvenír gyűjtés céljából, majd megérkezett a húsz fős szökevénycsoport, s én lázasan kattogtattam a fényképezőt, miközben hangosan biztattam a versenyzőket. Néhány perc múlva megjöttek a favoritok is a pelatonnal a segítőik gyűrűjében.  Repült ugyan néhány kulacs, de nem az általam portyázott szakaszon, így sajna nem sikerült bővítenem a gyűjteményemet. Elbúcsúztam újdonsült ismerősömtől (talán Tamás) és elindultam a karaván után. A fennsíkon még készítettem néhány fotót és irigykedve néztem a kulacsaikkal büszkén sétálgató fiatalokat, bár azt nem értettem, hogy néhány flaskáknak miért csak az alsó részét tartották meg. A lejtmenetben visszafogtam a lovakat, mert a 10-15 százalékos szerpentines lejtőn igen hamar elszállhatott volna az amatőr ilyen csomagokkal. Sokan száguldoztak el mellettem, látszott rajtuk, hogy nem először ereszkednek alá ilyen sebességgel. Fél szemmel az út menti bokrokat figyelgettem, de nem nagy reményekkel, hiszen a versenyzők sem nyúlkáltak a folyadékért ilyen tempónál. Az egyik visszafordító kanyarban azonban megpillantottam egy zöld flaskafélét és nyomban rácsaptam. Kiderült, hogy ez is egy

A napi „keresetem”

kétharmadánál elvágott Cannondale-s kulacs alsó része volt. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon valaki csak a felső részeket gyűjti és elvágva eldobja a többit, vagy ez már egy új típus mely kettétörik az eldobáskor? Nem igazán értettem, de azért örültem ennek is ezekben az ínséges időkben.

Hamarosan legurultam Laggio di Cadore-ba, ahol a feltorlódott kocsisor mellett lavírozgattunk a szűk utcákon. A főtéren nagy csoportosulásra lettem figyelmes, és közelebb érve derült ki, hogy az etap végét nézik az emberek egy vendéglő ablakába kirakott televízión. Én is beálltam a kíváncsiskodók közé pipiskedve néztem az utolsó kilométereket. Egyszer csak - tőlem pár méterre - egy toprongyos, részeg alak hangosan kiabálni kezdett, miközben a kezét magasba emelve lóbált egy félig töltött üdítős flakont. Rögtön a csomagomra pillantottam és szembesültem a ténnyel, hogy én hagytam el ott a közelben. Fogalmam sem volt mit óbégatott ott a tömegben, de összehúztam magam, nehogy felismerjen, netán és visszaadja az itókámat miután jót kortyolgatott belőle…

Időközben beérkezett az észt kerekes majd a mezőny és én is nekilendültem valami szállást keresni. Még mindig a verseny vonalán haladtam, így automatikusan kémleltem az árkokat és hamarosan rám kacsintott a szerencse egy Quick-Step kulacs formájában, mely az árokban hevert. Pár méterrel arrébb egy újabb hevert a fűben, és annyira belelkesültem a szerencsémen, hogy fel sem ültem a járgányra, hanem csak lépésben haladva pásztáztam az árkot, majd pár száz méter után - letámasztva a kerót - visszafordultam és a másik oldali árkot is átvizsgáltam. Ez ugyan sok időmbe tellett, de alaposságomnak meg lett az eredménye egy félbevágott és három ép kulacs, egy bontatlan energiaszelet és sütemény formájában. Ha ezt a klubban elmesélem…

Kutakodásomnak egy város széle vetett véget, melynek központjában egy kemping táblája végleg eltántorított a további keresgéléstől. Egy víztározó hídján áthaladva találtam meg a camping bejáratát, ahol senkit sem találtam. Beljebb hatolva szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen egy telepített lakókocsis táborba cseppentem, ahol egy árva lelket sem láttam miután körbetekertem. No sebaj, már nem volt tiszta váltásom… maradok - gondoltam, és leállítottam a sátram a vizesblokk mellé. Alig végeztem a művelettel, amikor megjelent Dani De Vito alteregója és hangosan, kezével gesztikulálva magyarázott valamit olaszul. Próbáltam angolul, majd németül szót érteni vele, de mindhiába, majd előkapva a mobilját folytatta a karattyolást... mármint a vonal túlsó végével. Miután végzett a telefonálással elköszönt és én vártam, hogy mikor hallom meg a szirénázó rendőrautót. A pakolás helyett inkább a vacsorához láttam hozzá, gondolatban felkészülve a fogda nyújtotta luxuskörülményekre - legalább nem kell fizetni érte.

Hamarosan meg is érkezett egy terepjáró, de abból egy középkorú civil férfi lépett ki, széles mosollyal üdvözölve. A kemping tulajdonosa volt, és rövid alkudozás után - egy tízessel megrövidítve - megmutatta a tisztálkodási helyeket és bekapcsolta a bojlert. Közben - az időjárásról érdeklődve - eléggé elkeserítő dolgokat mondott az elkövetkező napokról, sok esőt és lehűlést kiemelve. Miután eltávozott, kimostam a cuccaimat és kiteregettem a mosókonyhában, majd egy hosszú forró zuhanyozás következett. Nem akarom hosszan ecsetelni, de a csapi mosakodás, illetve az illatosított törlőkendő használata után tiszta luxusélményeket éltem át a forró tusoláskor. A gyülekező felsők láttán felmerült bennem a mosókonyhás alvás lehetősége, de olyan keménynek bizonyult a próba, hogy inkább - a beázás kockázatát is vállalva - a sátras - füves megoldást választottam. Másnap már hazafelé fordítom a szekerem rúdját, és ez a nyugodt körülményekkel párosulva bizakodással töltött el, bár a fenyegető előrejelzések némileg beárnyékolták a teljességet, de azért simán elaludtam.

6.       nap: Domegge Di Cadore - Codroipo / 147 km /

Longarone.....én is innen rajtoltam...

Hajnalban kopogtatásra ébredtem… no nem az ajtót verték hanem a sátor tetejét az esőcseppek. Gyorsan kikászálódtam a hálózsákból, majd egy az egyben behúztam a sátrat a mosdó tornácára. Mivel még alig világosodott, visszabújtam a jó meleg ágyamba és folytattam az alvást. Nyolc óra körül összerámoltam, majd a szakadó esőben elindultam újabb célom felé, - mely a 12. szakasz rajtját biztosította – Longarone-ba. Az út folyamatosan lejtett, de nagyon óvatosan csorogtam, mivel a nagyobb járművek hatalmas vízfüggönyt húztak maguk után, s literszámra könnyeztem ki a rám verődő vizet.   Aztán elnéztem egy kereszteződést (illetve rosszul döntöttem egy elágazásnál) és hamarosan egy gyorsforgalmú úton találtam magam, ráadásul egy 400 méter hosszú viadukton kellett áthajtanom, miközben a szakadó eső mellé erős oldalszél is társult. Alig éltem túl ezt a veszélyes szakaszt, hamarosan egy másfél kilométeres alagút állított újabb megpróbáltatás elé. Útjaim során számtalan alagúton jutottam már át, ám ez eléggé emlékezetes maradt a nagy, dübögő kamionforgalmával, a gyér világításával. Később - megunva az állandó stresszelést - elhagytam a főutat és egy városka kerékpárútján próbáltam előrejutni, de jól el is tévedtem. Egy járókelőtől kértem útbaigazítást, aki türelmesen elmagyarázta a helyes irányt.

Hamarosan megérkeztem Longarone-ba, ahol a szakadó eső ellenére sok szponzor állított fel bemutató sátrakat. Még egy nagy körverseny rajtterületén sem voltam - gondolom, nem vagyok ezzel egyedül - ezért leírnám a látottakat. Nagyjából két részből áll a terület, egyik az egyszerű halandóknak szánt ajándékokat kínáló reklámsátrak sora, ahol épp érkezésemkor kezdték osztogatni a csecsebecséket. Én - mint honfitársaim többsége - nem utasítottam vissza semmit, sőt volt, hogy kétszer-háromszor visszakajtattam némi hasznos apróságért, annál is inkább, hiszen a rossz idő miatt alig lézengett néhány érdeklődő. Lehet, hogy sokan kapzsiságnak vélik a következő mondatokban leírtakat, de akkor, ott, abban a helyzetben nekem boldogságot okozott az a két-három kilo banán, 6-8 zacskó csokis süti, olajos hal, energiaital, forró tea stb. Egy olasz bank standjánál egy kérdőív kitöltése után - amiből egy árva szót sem értettem - kaptam egy nagy táskát, tollat, mérőszalagot és két piros baseball sapkát. Egy másik kamionnál a keksz mellé forró csokit is kaptam és kikunyeráltam még két sityakot is. A VITTORIA kamionnál fél tucat frappáns szöveggel ellátott levonóval lettem gazdagabb és egy - számomra ismeretlen – vitaminokból is bespájzoltam.

A másik terület a versenyzőket felvonultató, bemutató emelvény és közvetlen környezete, ahová csak VIP vendégek léphetnek be. Itt vannak a főszponzorok és a csapatok sátrai, ahol a kiválasztottak szuvenírt, ételt, italt és mi szemnek-szájnak ingere megkaphatnak. Éppen a leválasztó kordon alatti területet pásztáztam gyorskötöző után kutatva - az eltört cipőtalpam rögzítését folyamatosan pótolnom kellett - amikor valaki megbökdöste a vállam. Az előző település útbaigazító embere volt, és széles mosollyal üdvözölt. Én is nagyon megörültem neki, hiszen ő a másik - a naposabb - oldalon tartózkodott és egy gőzölgő kávéspoharat nyújtott éppen felém. Igaz, hogy én egyáltalán nem kávézom, de ott a hideg esőben egyszerűen nem utasíthattam vissza. Váltottunk néhány szót, majd visszalépett a sátrak nyújtotta védelem alá.

Én elindultam a kordon mentén kötegelőt gyűjteni, amikor újra mellettem termett kezében egy tarisznyával, sapkával, hűtőmágnessel és egyéb apróságokkal, amiket mosolyogva nyújtott felém. Első pillanatban nagyon meglepődtem - nem értettem a gesztust - és szabadkoztam - csak vicceltem - aztán hálálkodva tömtem be a táskámba az eső elől. Ráadásként megkérdezte, hogy szeretnék-e még valamit és én szemrebbenés nélkül rámutattam az előzőekben sóvárogva látott BARDIANI-s pólóra. Fél perc múlva már boldogan gyűrtem a többi ajándék közé és némi kompenzációként én is átnyújtottam - hálám jeléül - az otthon készített nemzeti zászlós, blogom címével ékesített zacskómat, benne egy nyakba akasztóval. Hálálkodva elbúcsúztam - mivel már gyűszűt sem tudtam volna hová tenni - elindultam keresni valami szárazabb helyet.

Már dél körül járhatott az idő és közeledett a rajt is, gondoltam keresek egy alkalmas helyet a szurkoláshoz. Az útszakasz teljesen el volt zárva a gépjárművek elől, más bicajosnak eszébe sem jutott ilyen időben tekerni, így én egyedül arattam le az út szélén lassan gyülekező emberek elismerő tapsait. Nagyon jó érzés volt a négysávos utat egyedül uralni, a kereszteződéseknél posztoló rendőröket kikerülve pedálozni tova. Félórás örömtekerés után egy kisebb emelkedőnél találtam egy buszmegállót paddal és leparkoltam. Az eső még rátett egy lapáttal, teljesen átáztam egy tenyérnyi száraz rész nem volt rajtam. Didergő kezekkel láttam hozzá a aznapi zsákmány elpusztításához. Hamarosan társam is akadt a szűk esővédett helyen egy - németül kiválóan beszélő - olasz veterán kerékpárversenyző személyében, akivel hosszasan beszélgettünk mindenféléről. Aztán megjelentek a felvezető autók, majd egy öttagú szökevénycsoport tűnt fel a kanyarban. Néhány perces lemaradással jött a főmezőny – nem túl nagy tempóban -, látszott a fásultság a tőlem fél méterre elhaladókon, bár én midig csak fapofákat véltem felfedezni ezeken a versenyeken.

Elhaladásuk után én is utánuk iramodtam - csak úgy light-osan - az útszéleket szemmel tartva. Egy éles kanyarban utolért a szerencse egy Katyusa-s kulacs formájában. Már itthon - visszanézve az etapot - jöttem rá, hogy milyen kincset találtam, hiszen a szökevény Belkov - többször visszajátszott - nagy kicsúszásakor elrepült flaskát találtam meg! Később egy kerítés tövében találtam egy SKY kulacsot, majd még ötöt, valamennyit lakot területen. Az ítéletidő nem tudta kicsalni a lakókat az utcára… kénytelen voltam én összeszedni az eldobált cuccokat.

Van egy elméletem, mely szerint egy háromhetes körversenyen, ha kétszáz versenyző napi tíz kulacsot dob el naponta tizennyolc napon keresztül, amelyből minden ötödik olyan helyre esik ahonnan talán soha nem veszi fel senki, akkor ez cca. tizenötezer darab. A nézők (napi 2-800 ezer) vegyünk ötszázat, x 20 nap akkor kb. háromezer nézőre jut egy kulacs. Az általam összeszedett 14 flaska tehát nem is rossz mennyiség! No, de mielőtt teljesen elszállnék magamtól… térjünk vissza ahhoz a szeles esős napra: Vittorio Veneto-nál elbúcsúztam a Giro-tól és kelet felé vettem az irányt. Az SS 13-as legendás főút eléggé forgalmas, de tökéletes irány és jól lehet rajta haladni, ez már korábbi túráimon is kiderült.

Pordenone elég nagy város, sikerült is kissé eltévednem, de valahogy kikószálódtam belőle. Lassan sötétedni kezdett és még mindig esett az a fránya eső. Szállást kellett találnom, mégpedig lehetőleg fedett helyen, hiszen csurom vizes volt minden cuccom és a felhőkből ítélve egész éjjeli áldásra kellett számítanom. Kempingnek nyoma sem volt a környéken az eső csak esett… nem voltak valami kedvezőek a kilátásaim. Elértem egy jó hosszú hídhoz (kb. 600m), ahol akkor csak egy tízméteres folyócska csörgedezett (tavasszal ez többszörösére duzzadhat a hegyek hóolvadásától), áthaladva rajta visszakanyarodtam a híd alá. Nem is lett volna rossz hely, de valami állattetem borzalmas bűzt árasztott, ami telítette a környéket. Nem maradt más választásom, mint újra nyeregbe ülni az erős szürkületbe és a zuhogó esőben. 

Hotel de Garage

Talán egy mérföldet tekerhettem, mikor balra pillantva egy körbekerített, de néhány lyukas résszel tarkított, bezárt benzinkutat pillantottam meg. Megálltam előtte és jobban szemügyre véve a portát észrevettem a kerítés mögött egy lemezgarázst, melynek bukó vasajtaja nem volt teljesen lezárva. Gyalogosan átvergődtem a méteres gazon, átmásztam a kerítésen és megállva a garázs előtt, felemeltem az ajtót. Valamikor raktárnak használt hely félig volt hordókkal, kannákkal, gumikkal és egyéb lommal és erős gázolajszag uralta a levegőt. Tudtam, hogy megvan a szállásom. Visszavergődtem a szerelvényemért és a kerítést megkerülve, a kukoricatábla mellet a nagy sárban és gazban áttörtem a garázsig. Gyorsan felszabadítottam a helyiség egyik felét (átdobáltam a cuccokat a másik oldalra), közben plakátokból, lemezekből aljzatot készítettem a sátornak. Ezt már sötétben tettem, mert az ajtót felemelve viszonylag kiszellőzött a bungaló, de a lámpa fényével nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Felállítottam a sátrat, egyrészt, hogy némi védelmet nyújtson a betévedő rágcsálóktól, másrészt hogy megszáradjon és harmadrészt, mert otthonosabban éreztem magam benne. Majd lezártam az ajtót majdnem teljesen és a lámpa fényénél kifeszítettem köteleket és kiteregettem a vizes dolgaimat. A lemeztetőt hiába verte az eső, szerencsére nem ázott be. Bőségesen megvacsoráztam és gondosan elcsomagolgattam az aznapi kincseimet, berámoltam a sátorba és belebújtam a hálózsákba, melynek a lábrésze vizes volt. Jól bevált praktikámmal elkötöttem a nedves végét, igaz, hogy így rövidebb, de legalább a száraz érzet megmaradt. A füldugó síri csendet teremtett körülöttem és azzal a tudattal bóbiskoltam el, hogy ettől már csak jobb lehet!

7.       nap: Codroipo - Grajska vas / 248 km /

Sajnos visszazökkentem a régi kerékvágásba és újra 3:30-kor volt ébresztő, és az eső csak nem tágított tőlem. A nedves ruháim nem száradtak meg teljesen, így bezacskóztam azokat, majd átvágtam magam a rengetegen és újra nyeregben voltam. A száraz ruházatom hamarosan teljesen átázott, de már hozzászoktam. Codroipo után elhagytam a 13-as utat és egy tizenegynéhány kilométeres, nyílegyenes úton értem el a híres, szabályos 9 szögletű várfallal körülvett várost Palmanova-t. Bármennyire is érdekes város is, de sajnos luxus lett volna belátogatni a sötétben és esőben, így csak a külső csillag mentén kerülő utakon cikáztam félig körbe. 

Palmanova a 9- szögletű város

Már kezdett világosodni mikor elértem az Isonzo völgyét, és a folyóparti városkában úgy elkeveredtem, hogy a híd helyett már a város északi végén találtam magam. Vissza már nem akartam fordulni, így jónéhány plusz kilométer után jutottam át a túlpartra, majd a szlovén határátkelőhöz Miren-hez. Lassan kezdett felszakadozni a felhőzet. Jól ismert volt számomra ez a környék lankás útjaival, hiszen már ötödik alkalommal koptattam erre az aszfaltot. A környék legnagyobb városába, Ajdovscinába érve újra eleredt az eső. Alaposan bevásároltam és begyűjtöttem némi energiát, hiszen előttem tornyosuló hegyet már jól ismertem a tizenöt kilométer hosszú, közel 800 méter szintemelkedésével. Az emelkedő közepe tájékán valami kattogást hallottam a lánc környékéről, ami egyre erősödött. Kénytelen voltam lehúzódni az egyik kapubejáróhoz, s két kutya éktelen ugatása közepette szembesültem azzal, hogy egy láncszem szétnyílott. Szerencsére volt nálam láncszerelő, s ezzel visszapattintottam a lázadozó alkatrészt.

Ezután már finomabban nyomtam a pedált, de hamarosan újra kattogni kezdett. Közben már majdnem felértem a hegy tetejére és az ujjaim annyira elgémberedtek az ötfokos hidegben, hogy nem tudtam rendesen megfogni a láncszerelőt. Az eső meg csak zuhogott. Bosszantott a dolog, mert a túra előtt cseréltem komplett szettet, és ezt lazán ki kellett volna bírnia, hiszen volt olyan láncom mellyel húszezret tekertem. Előzőleg láttam a környéken egy autószerelő műhelyt (még filóztam is rajta, hogyan él meg itt a világ végén), elindultam hát, tolva a lerobbant járgányomat. Meg is találtam a kisiparost, aki nem igazán értette mit is akarok, pedig kézzel-lábbal magyaráztam, hogy beállnék az eső elől a műhely elé szerelni. Legyintett egyet, s azzal otthagyott, én meg lemálháztam, és futottam néhány bemelegítő kört az udvaron. Az ablakból egy kislány értetlenkedve bámulta, ahogy az a bolond rohangál az esőben, közben kezével verdesi a combjait. A sérült láncszemet sikerült kiiktatni, és – igaz, hogy ezután figyelnem kellett a felváltáskor a megrövidített láncra, de újra nyeregbe szállhattam. 

 Száradó ruhatár… ez kész cirkusz

A lefelé menetben alkalmaztam a „sok zokni a kézre” módszeremet, de így is alaposan átfagytam, mire landoltam Kalce városában. Négy óra körül érkeztem a szlovén fővárosba és egy röpke pillanatban megfordult a fejemben, hogy ebben a ramaty időben be kellene látogatni abba a kempingbe, ahol már többször sátoroztam… Hamar elhessegettem e pajzán gondolatot azzal, hogy a hátralévő 4-5 órát nem szabad csak „úgy” hasznavehetetlenül eldobnom, nekem haladni kell tovább!

A „járt utat járatlanért el ne hagyd” mondást teljesen sutba dobva, egyenesen át akartam tekerni Ljubljana-n, amire jól ráfáztam, mert állandóan gyorsforgalmi utakra tévedtem - illetve irányítottak -, így az általában bő órás átkelés a duplájára sikerült. Bosszantott a hülyeségem miatti időveszteség, de végre rátaláltam az A1 autópályával párhuzamosan futó kedvenc főutamra. Az egyébként szép időben csodálatos völgyben hosszan kanyargó út számtalanszor keresztezi a sztrádát, ami átvág a hegy alatt, míg nekem vagy átmásznom, vagy megkerülnöm kell azt (bár nekem nem kell fizetnem érte!).

Már kezdett sötétedni, mikor elhagytam a hegyek vonalát és erősen a szállásra kellett koncentrálnom. Közben az eső elállt ugyan, de a felhőket nézegetve sok jót nem várhattam az éjszakától, fedett helyre pedig aligha volt esélyem a sűrűn lakott környéken. Végre megpillantottam egy kisebb erdőt az úttól kétszáz méterre, majd belevágva az átázott földút sarába behatoltam a sűrűbe. Csurom víz volt minden, amihez értem, de a ruhámból is facsarni lehetett a levet. Szerencsére volt váltás száraz ruhám, gyorsan átöltöztem, majd összedobtam a sátrat a totális sötétben.

Nagyon fárasztó volt az aznapom, tömtem még magamba némi eleséget és belebújtam a nedves hálózsákomba… de már ez sem érdekelt, még az elalvás előtti gondolatokra sem emlékszem.

8.        nap: Grajska vas - Szántód / 283 km /

Szokásos 3:30-as ébresztés, gyors táborbontás, és egy óra múlva már Celje kihalt utcáin nyomtam a pedált a jól megszokott útvonalon. A várost elhagyva igen kaptatós dombokat kellett legyűrnöm, talán az idei túrámon először ekkor kellett tolnom a bringát felfelé Ponikva falu előtt.

Végre előbújt a napocska is és elkezdtem előszedegetni a két napja zacskózgatott ruháimat, és bazári hangulatot teremtve teletűzdeltem vele a bicajomat. A cipőm két napja csurom vizes volt, a talpának állandó kötözgetése már rutinból működött. A szemüvegem sajna eltűnt, valószínűleg a reggeli pakoláskor ejthettem el a sötét erdőben Majsperk városában bevásároltam, majd átmásztam a medence keleti végét, majd viszonylag sík terepen elértem a Ptuj-nál felduzzasztott Dráva impozáns hídját. A túlparton egy hirtelen jött ötlettől vezérelve nem a szokásos útvonalon indultam el, hanem a 2. számú főúton keletre. Úgy véltem, hogy így gyorsabban haladok és talán nincs annyi szintkülönbség. Ormoz városánál tiltó táblát kaptam, de bevállaltam a számtalan figyelmeztető dudálást, nem akartam kerülőt azért a három kilométer tilosért. Északra fordulva hamarosan elértem a Jerusalem-be mutató táblát, de sietős dolgom miatt kihagytam az izraeli főváros meglátogatását.

Ljutomer-nél újra a megszokott útra tértem rá, és a nap sugarai már harminc fok fölé tornázták a hőmérsékletet. Dél környékén értem be Lendva-ba, s nemsokára megláttam a határállomást… Újra Magyar földön tekerhettem. Lentiben bevásárlás és vettem egy napszemüveget is, mert már nagyon hiányzott a védelem. Belevágtam magam a zalai dombok közé, sietnem kellett, hiszen a Balaton közepéig legalább el kellett jutni ahhoz, hogy vasárnap este hazaérjek. Ennek megfelelően nyomtam a pedált, alig álltam meg néhányszor, a hátszél is segítőmmé szegődött.

Öt óra tájékán értem el a Balaton végét és az első adandó alkalommal csobbantam is benne egyet. Akárcsak egy héttel korábban, nem ragaszkodtam a kerékpárutak nyújtotta „kényelemhez és biztonsághoz”, hanem a lényegesen gyorsabb hetes főúton haladtam. Mikor kezdett sötétedni, akkor már gondoltam, hogy elérem azt a helyet Szántód környékén, ahol idefelé jövet „megszálltam”. Annyira mégsem volt olyan egyszerű, mert a fáradtság rányomta a bélyegét a teljesítményemre is, már teljesen sötét volt, mire magtaláltam az elhagyatott telket. Szokásos sátorállítási rituálé, kaja, majd alvászat. A gondolat, hogy másnap már szeretteim körében lehetek, totálisan feledtette a kemény derékaljat, a vonatok zaját…

9.       nap: Szántód - Miskolc / 358 km /

A háromra beállított vekker könyörtelenül belehasított az álmaimba, kipattantam a sátorból és tizenöt perc múlva már újra a hetesen tekertem a hűvös éjszakában. Vasárnap hajnalban nem túl nagy a forgalom a Balaton parti utakon és nagyon jól haladtam Székesfehérvárig, melyen áthatolva a Velencei-tavat vettem célba. Szerencsémre a tiltott szakaszt éppen felújították, így nem tettem Pákozd felé kerülőt. Gárdonyban rövid reggeli szünet, majd újra nyeregbe, és meg sem álltam Érdig. Ott lekanyarodtam egy átkötő mellékútra, ahol rögtön kaptam egy defektet. A túrám első gyors levegővesztése volt, igazán kibírhatta volna már!

Gyors belsőcsere, s mikor fújtattam volna, kiderült, hogy a pumpa csapszege el volt törve, így sajna használhatatlan volt. Először a környékbeli házaknál néztem körbe, de sehol egy teremtett lelket nem találtam. Kénytelen voltam összepakolni és a sűrűbben lakott részek felé eltolni a bringámat. A harmadik próbálkozásra sikerült 4 bar-t kényszeríteni a gumiba, ami aztán el is repített Százhalombattára, egészen a kompig. Körülbelül 2 percen múlott, hogy nem értem el a komphajót, ami hamar vissza is fordult. Kikötése után már éppen indultam volna a fedélzetre, ám a matrózember alaposan lehűtött azzal, hogy csak egy óra múlva fog átkelni. Nagyon bosszantott a dolog, de leheveredtem a hűvösbe és lakmározás közben figyeltem a Dunán úszkáló járműféleségeket.

Kínkeservesen ugyan, de eljött az átkelés ideje is, némi regenerálódás után kezdtem el utolsó szakaszomat hazafelé. Akkor már egy ideje pattogó hangokat hallatott az első kerekem tengelye körül, de először úgy gondoltam, hogy hazáig már talán kibírja. A tököli út azonban rátett egy lapáttal, és már olyan erőteljes volt a kattogás, hogy csak a lehetőséget kerestem, ahol kikaphatom a tengelyt. Akárhol nem lehetett szétkapni a szerkezetet, hiszen az apró csapágygolyók szanaszét gurulhatnak ha nem vagyok elég ügyes, és akkor keresgélhetem a fűben, vagy porban. A reptér keleti szárnyán meg is villant a lehetőség egy a háza előtt kerékpárt szerelő bácsika személyében. Udvariasan engedélyt kértem a csatlakozáshoz, s ő kedvesen még egy szőnyeget is leterített nekem a szereléshez. Rutinosan szétszedtem, bezsíroztam majd összeraktam az agyat, s megköszönve a segítséget nekilendültem. Az élelmiszertartalékaim fogytán voltak, így nézelődni kezdtem üzleteket, és csak a harmadik bezárt szupermarket után esett le a tantusz: PÜNKÖSD VAN!!!

Végül csak találtam Ócsán egy kis boltot és horror áron vettem harapnivalót a nap hátralevő részére. A szokásos Budapest megkerülő akciómban egyre erősebb szembeszéllel találtam magam, olykor a 15 km/h sebesség is erőlködve sikerült. Gyömrő után teljesen védtelen voltam a rónaságon akadálytalanul süvöltő széllel, és alig vártam a következő település nyújtotta szélárnyékra. Utolértem egy vizet tankoló abonyi egyetemista srácot, aki árnyékában meghúzódva lazíthattam ugyan, de hat km után sajna elváltak útjaink. Szenvedtem még egy jót Jászberényig, ahol némi fagylalttal próbáltam tuningolni magamat. A következő faluban elcsíptem egy bálákat szállító traktort, melynek a sebessége tökéletes volt arra, hogy vákuumot képezzen számomra. Az egyenletesen zakatoló motor zaját figyeltem, és ha a traktoros elvette a gázt akkor én is lassítottam, sőt kissé le is maradtam. Elég veszélyes - és persze tilos! - művelet volt ez részemről, de annyira ki voltam merülve a széllel folytatott küzdelembe, hogy be kellett vállalnom a kockázatot. Mintegy tíz kilométert potyázhattam így, amikor lassulni kezdett a vontatóm és pislogott a jobb irányjelző - tudtam, hogy vége a luxusnak.

Nyolc óra körül értem a 31-es út végéhez, áthajtottam a hármas főútra, ahol a zúzalésávon, majd kerékpárúton hatoltam be Mezőkövesdre, immáron teljes sötétben. Mindenképpen haza akartam érni éjfélig, ezért megállás nélkül átrobogtam a városon, majd tekertem tovább a főút leállósávján. Ekkorra már igen kimerült állapotban hajtottam, hiszen több mint háromszáz kilométer volt a lábamban hajnal óta, de csak nyomtam a pedált a fénycsóvákat húzó autók mellett. A főutat elhagyva kénytelen voltam kissé lazítani, mert a nagy rohanásban néha azt éreztem, hogy nem uralom teljesen a helyzetet. Közben a feleségemmel többször beszéltem, tartotta bennem a lelket, és nagyon aggódott az állapotomat érzékelve. Harsány után volt egy kemény emelkedő, később pedig egy még durvább, hosszú kaptató, aminek a tetején – férfiasan be kell vallanom - le kellett szállnom és feltolni a szerelvényem. Nagyon nem kellett már nekem ez a végső megmérettetés, teljesen kikészültem fizikailag. Az idő azonban nagyon sürgetett, lezúgtam a túloldalon egyenesen a kivilágított civilizációba. A gyér forgalomban aztán kicsit magamhoz tértem, ráfeküdtem a kormányra és csak úgy ösztönszerűen bökdöstem a pedált.

A város szívét elhagyva - egy hosszú egyenes végén - valami csoportosulást véltem felfedezni. Már egészen közel jártam a jelenséghez, mikor mécsesektől kivilágított körben integető alakokban felismertem szerető páromat és langaléta fiamat. Az utolsó métereket már önkívületi állapotban tehettem meg, hiszen a keresztező forgalmat már nem is érzékeltem, csak könnyeimet kordában tartva gurultam feléjük. Már csak karnyújtásnyira voltam szeretteimtől, mikor kiugrott mögülük kedvenc leányom - akinek a telefonbeszélgetésünk alapján 50 kilométerre kellett volna éppen lennie - és egymás karjaiba borulva engedtük át magunkat az együttlét leírhatatlan boldogságának. Nyolc perc maradt éjfélig… Kiderült, hogy már két órája várnak – pokrócokba bugyolálva - nem kis feltűnést keltve a Petőfi tér mellett elhaladók között.

Azelőtt kicsit irigykedtem azokra a túratársaimra, akiket zenekarok és kerékpárosok hada búcsúztatott - vagy éppen várt egy-egy vidéki városka főterén, de ezek után én éreztem a legboldogabbnak és legszerencsésebbnek hazatérőnek szerény személyemet.

Egy kis összegzés:

-          megtett táv: 2055 km

-          szint. kb.: 11500m

-          időtartam: 9 nap

-          napi csúcs: 361 km / egyéni csúcsom /

-          Költségek: 12000Ft + 42 Euro

A leltár elkészült… és én is ott vigyorgok J