Olimpiai zarándokút Londonba
1.nap:
Miskolc - Hegyeshalom /vonat/
- Schwadorf (56 km, kb. 180 m
szint)
Lassan már megszokottá kezd válni a
vonattal való indulásom, ami némi
fanyalgást válthat ki egyesekből,
de alaposan megtervezve az utam, jutottam
erre a megoldásra, hiszen 17 nap állt a rendelkezésemre összesen, és a
megnyitóig mindössze nyolc. Azt nem mertem bevállalni, hogy a megnyitó napján
érkezem meg, hiszen bármi előre nem látható probléma az egész út értelmét veszélyeztette volna, a napi kilométeradagok is be voltak határolva és csütörtökön még
dolgoznom is kellett (a főnökeim jóvoltából csak fél műszakot). Mindezeket figyelembe véve
döntöttem a vonatos startnál, ami
11.35- kor indult.
Már éppen elindultam a munkahelyemről
amikor egy helyi újságíró hívott fel telefonon
és megbeszéltük, hogy az állomáson adok egy mobilos interjút. Legalább fél óráig kérdezgetett és
csak a visszaérkezésem után
szembesültem azzal, hogy jó pár dolgot
félreértett. Már azt sem jegyezte fel jól, hogy
csütörtök van, hiszen egy nappal
korábbi indulás jelent meg a szombati
számban - ami egy ilyen teljesítményorientált vállalkozásban sokat számít-, de a fél négyes
rögzített ébredésem is fél hétre írta, egy évvel megfiatalított,
példaként olyan országot írt le ahol
eddig még nem is tekertem, Bécsben nincs ismerősöm
és kempingezni is
csak elvétve fogok. A többi
nagyjából rendben volt, de látszik, hogy
a lényegről – ami megkülönböztet a
többi jónéhány olimpiára
tekerő társaságtól - nem sok
fogalma lehetett. A
vonaton természetesen nem
volt kerékpárszállító, így kénytelen
voltam a legvégén
hagyni a kerót, becuccolni az
ülésekhez és minden
megállónál megnézni, hogy nincs-e
útban a le- és
felszállóknak. A Keletiből
már szállítóvagonban utazhattam
tova, és a Győrből
induló modern elővárosi
szerelvényen is kerékpárszállító rész
volt kialakítva. Már
az ablakból szomorúan
konstatáltam, hogy az addigi
kánikulának nyoma sincs, vészesen sötétedett
a déli félteke.
Hegyeshalomnál felmálháztam a
rakományomat és elindultam
a határ felé.
Szép sárgacsíkos kerékpárút
vezetett odáig, majd az
osztrák oldalon közúton
tekertem tovább.
A határépületnél megpillantottam egy
trafikot és rögtön
eszembe jutott, hogy megszabadulok
a fémforintjaimtól. A
legolcsóbb ital is
húsz forinttal drágább
volt az fölösleges
aprómtól, ezért egy
betérő áldozatra lecsapva
szereztem meg a
kívánt nedűt. A
második falunál egy
előre tervezett lerövidítésem
volt, meg is találtam
a kavicsos mellékutat, miközben engem
is az eső,
és az egyre
fokozódó szembeszél.
Becsomagoltam a szállítmányomat és
a szakadó esőben
néhol tíz centissé mélyült
tócsákban lavíroztam tovább.
A bevásárló turisták
mekkájához, Pamdorf-hoz érve
a Google tervezett
utam egy telephelyre
vezetett, amit csak egy köldökig
érő gazban tudtam
kikerülni (200m) a vasúti sínekre
rátérve. Az esőben
sűrűn visszapillantgatva próbáltam
minél hamarabb elhagyni a
vasúti pályát, hiszen egy
érkező vonat esetén
ugorhattam volna az árokba. Szerencsére
hamarosan elértem a
pályaudvart és folytathattam
utamat a 10- es
sz. főúton egészen a
Schwadorf után kiszemelt
erdőségig. Betérve a
fák közé kavicsos utat
találtam és az eső
miatt igen csábított
egy palatetős állatetető, de higiéniai
szempontot figyelembe véve inkább
továbbálltam. Már erősen sötétedett, ezért tábort
vertem a lehető
leggyorsabban bedobálva a
cókmókomat a sátorba. A
bicajt kikötöttem egy
fához, majd fedél alá
húzódva megvacsoráztam és
bebújtam a hálózsákomba. Előző túráimon
már megszoktam a
sok csapadékot, de így
az első pár
órában elázni……….hát nem
túl jó ómen. „Ettől
már csak jobb
lehet” gondolattal a fejemben dugtam fülembe
a dugót és
aludtam el….
2.
nap:
Schwadorf - Obernzell
/D/ (275 km, kb.
2200 m szint)
Hajnal…. sötét… az éjjel esett
az eső, de mire
csörgött az óra
már abbamaradt. Összeszedelőzködtem, majd kievickéltem az erdőből és az
éj leple
alatt haladtam tovább. Himberg
városánál egy viszonylag bonyolult
navigációs helyzetet kellett
megoldanom, hiszen két kilométeren
belül négy főútvonalat
is érintenem kellett. Megoldódott
ez a probléma is és
hamarosan Bécs déli
elővárosaiban róttam az
utcákat a gyér forgalomban.
Sikerült találnom
egy viszonylag egyenesen
áthatoló vonalat és
öt kilométer fővárosi
tekerés után már
kapaszkodhattam fel a
hegyekbe. Pirkadatkor még
elég hűvös volt, de
mire felértem a
völgybe már alaposan
kiizzasztottam magam. Nemsokára áthaladtam
a sok magyar által
köldökzsinórként használt A1 autópálya
alatt és egy
buszmegállóban asztalt bontottam.
St. Pölten-ig viszonylag meredek
dombok sokaságát kellett
a hátam mögött
hagyni, miközben többször eleredt
az eső, de nem
vált tartóssá, csupán bosszantott
az állandó öltözködési
szünet. Melk városánál
értem el a
Duna vonalát és
innen egy jó
darabig a korábban
többször végigjárt Donau
Radweg-en haladhattam.
Mindkét oldalon van kiépített
kerékpárútvonal, de nem azonos
távokkal, útminőséggel és néhol
sávval védett közúton
kell haladni. Mindezt
figyelembe véve a gyorsabb oldalt,
tehát az északi
partot választottam az
első szakaszként. Váltakozva
tekertem védőgáton, elzárt kerékpárúton
illetve közúti sávon
egészen Grein-ig, ami
után kukorica és
búzaföldek között haladt
az útvonal. A borongós égbolt
ellenére elég sokan
túrázgattak, főleg ellenkező irányból, ugyanis Passautól
Bécsig több mint
200 m szintesés van,
ami talán nem
tűnik soknak, de az
uralkodó nyugati szelet
is hozzátéve már
meghatározó az irány.
A Bécsből induló
sétahajók fedélzetén rengeteg
bringát szállítanak,
visszafelé csak elvétve
- inkább csak esős idő
esetén – választják e közlekedési
formát. Mauthausen után újra
elhagyja a hálózat
a Duna partot, de 15km
után visszatér a
védőgátra és innen
már egészen Linz-ig ezen
halad. A város
előtt széles parkká
terebélyesedik a terület,
több futó- és
kerékpárvonallal. Tartottam
egy rövid étkezési
szünetet és a
feleségem által készített
csirkecomb utolsó darabját
is magamévá tettem.
Feltankoltam vízzel és
kifelé haladva egy
alagút kanyarjában váratlan
akadályba ütköztem egy
kézikocsi formájában. Egy fiatal
srác próbálta felhúzgálni
a meredeken kevés
sikerrel. Lepattantam a
járgányról és tolva igyekeztem
segíteni a feljutásban.
Sikerült is, közben azonban
egy másik túrázó
elsodorta az én
szerelvényemet, így rohantam vissza
rendbe rakni a
dolgokat. Odafenn egy egész család
várt: az igavonó apuka, a
hátán egy kicsi babát
cipelő anyuka, egy hat és
egy öt
év körüli hirtelenszőke fiúk, és
egy hároméves forma kislány. Jó darabon
sétáltam mellettük és közben kölcsönösen
kérdezgettük egymást. Kiderült,
hogy Bécs környékéről
indultak és Spanyolország a céljuk, de hogy miért
éppen az arra csak
rándított egyet a
családfő, mint ahogy az időtartamra
is egy-két évet jelölt meg.
A nagyobb kocsiban
egy hatalmas gitár
mellett sátor és egyéb
túlélési felszerelések voltak, az
utánfutóban pedig a
kisebb gyerekek utaztak. Hát …… én sem
mindennapi kalandban vettem
részt, de ez a
család a szabad
élet mítoszát a
felelőtlenséggel keveredve adta
elő. A délelőtt
szedett paradicsom-szilvámat és
a gyerekeknek egy - egy
csokit átadva búcsúztam tőlük
el, de a pillanatkép sokáig
elkísért.
Hamarosan újra
eltávolodtam a Dunától
a gyorsabb haladás
érdekében, majd visszatérve átrobogtam
a túlpartra, hogy legyűrjem
azt a 200 méteres
szintemelkedést, ami lerövidíti
a folyó többkanyarulatos vonulatát.
Ekkorra már újra
keményen esett az eső, ami
a lejtmenetben okozott
némi fékhatásbeli problémát. A
hegyről leérve az
egyébként csodálatos fekvésű
Schlögen településre értem, ahol
a folyó teljesen
visszafordul és ahová
szép emlékek fűznek
a tizenhárom évvel ezelőtti
családi Bécs-Passau-Bécs túránk kapcsán. Még
néhány meredek partot
megmásztam és újra
oldalváltás következett a kiszemelt
kemping miatt. Már lebukott
a nap a
hegyek mögé, amikor elértem a képen
látható országhatárt, majd az
első kempinget. Ez egy
telepített lakókocsis zárt tábor
volt,
így nekilendültem
a következő városig. Ott
sem volt több
szerencsém, hiszen csak reggel
lehetett intézni fizetést
ami nekem gondot
jelentett. Ez a probléma
végigkísérte utamat, hiszen
kilenc után a
kempingekben nem lehetett
kifizetni a szállást,
mert zárva volt
az iroda, és az
útlevelemet átadva csak
reggel nyolc után
lehetett volna rendezni
a számlát, vagy a
korai indulásom riasztotta
el őket attól, hogy
beengedjenek. Gyakran hermetikusan
lezárták a tábort
se ki-se be, de a
lakók nyugalma miatt
sem örültek az
ilyen különcöknek. Beállt
a teljes szürkület és
tudtam, hogy nemsokára teljesen
beszűkül a part, tehát
ott kell találnom
valami táborhely-félét. Megláttam
egy holtágba benyúló
félszigetet és némi
dzsungelharc árán ugyan, de
bejutottam a hegyére
egészen a partig,
ahol egy barátságos
tisztáson vertem tanyát. Szép
volt, ahogy a
Dunán díszkivilágításban úszó hajók elhaladtak
mellettem, rajta a
sok szórakozó vagy
vacsorázó turistával.
Én is
előszedtem a hazai sült
oldalas maradékát és
jóízűen elfogyasztottam egy
doboz sör kíséretében.
Egészen jól
haladtam aznap és az égbolt
is elég biztatóan
nézett le rám, és
főleg a hálózsákom
nem ázott be!
3.
nap:
Obernzell - Pleinfeld (292
km, kb. 1600 m szint)
A vekker
egy kegyetlen találmány… a még kegyetlenebb, ha veri
az eső a
sátorponyvát! A hálózsák lábam felőli
vége csurom víz lett, gyorsan összekapkodtam a
sátorban a cuccaimat
és egy fólia
alá rejtve őket
összecsomagoltam a sátorlapot,
majd átverekedve magam
a bozóton elindultam a
sötétben. Ezen a szakaszon
a főút mellett
korláttal védve volt a
kerékpárút, így kényelmesen
haladhattam az égi
áldás közepette, csak néha egy-egy vakító
reflektor jelentett problémát, ilyenkor én
is felemeltem a
lámpámat és erre
olykor reagáltak a tompított
fény átkapcsolásával. Passau-ba érkezve
szerencsém volt, hiszen a gyér
forgalomban hamar átértem
a nyugati végébe, ahol
bekanyarodtam egy benzinkúthoz
vizet tankolni. A
tolóajtón belépve odamentem
a pulthoz és
illedelmesen kértem egy
kulacs ivóvizet. A
hatvanötös éveiben járó kutas
felpillantott a fagyasztott
pékáruk felől és
éktelen ordítozással közölte, hogy
még nincs nyitva
a töltőállomás, kívül tágasabb. Kisomfordáltam és megnéztem
az órám melyen
6.02 óra volt tehát két
perce már üzemelni
kellett volna. Mivel teljesen
kifogytam a folyadékból
így kénytelen voltam várni
néhány percet és
visszaballagtam a pulthoz.
Újra előadva kérésemet,
határozott elutasításban volt
részem, mutogatva a hűtővitrin
felé. Egy pillanatra még
el is gondolkodtam
az ajánlatán …… aztán
azért sem, annál is
inkább mert egy
hölgy elkérte a
mellékhelyiség kulcsát és
nekem lett vizem.
A várost elhagyva a
tervem szerint a
folyó bal partján
haladva főleg kerékpárúton
tekertem, ami akkor
nem volt túl szerencsés,
mert elég sok
kavicsos szakaszon jártam
és az eső
miatt kerülgetnem kellett
a tócsákat. Már
világosodott, amikor felhajtottam
a Duna hídjára
és egy adag aggódással
a fejemben áttekertem
Vilshofen-be. E félelem
alapját az adta, hogy vajon lehet-e
bicajozni a B8 – as
főúton, melyen több
mint száz kilométeren
keresztül haladnom kellett
volna. Bár készítettem alternatív
útvonalat, de az jelentős
kerülőkkel volt tarkítva.
Szerencsére tiltó táblának
a nyomát sem
találtam, így megkezdhettem azt
a hosszú etapot
erős forgalom, de már
csak szemerkélő eső
mellett. Nyolc óra tájékán
megérkeztem Osterhofen-be és
letelepedtem egy buszmegálló padjára
elfogyasztani a reggelimet. Épp hogy
kipakoltam, megállt
mellettem egy rozoga
Pick-up és kiszállt
egy torzomborz öregúr, majd
motyogva valamit irányomba végigkotorászta a
mellettem álló szemétgyűjtőt. Lehet, hogy
konkurenciának vélt, mert
szúrós tekintetet vetett
rám miközben tovább
gagyogott, majd átcsoszogott a
következő kukához. A kocsija
tele volt mindenféle
lommal az anyósülés
wc papírjától a zsákokkal dugig
tömött hátsórészig. Az időjárás
kegyes lett hozzám, lassan kezdtem
nekivetkőzni, és jó tempót
tudtam diktálni. Főleg
a főúton tekertem, de
ha alkalom nyílott
rá akkor lerándultam
a párhuzamosnak vélt
mezőgazdasági úttestre, bár
sokszor ezek elkanyarodtak
a főút mellől -
és akkor tolhattam
át az árkokon –,
a kereszteződésekben nagy
kerülőket tettek és
a minőségük is hagyott
némi kívánnivalót maga után. Straubing
környékén már egészen
meleg volt, a nagyrészt
sík terep hatására
25km/h sebességet olykor
harmincig is feltornáztam. A
kedvező körülmények hatására
délben már Regensburg
elővárosában jártam, és hamarosan átrobogtam
a Dunaparti sétányon. Egy duzzasztógát előtt
leparkoltam egy padnál
és kiteregettem a
vizes dolgaimat „amíg megebédelek talán szárad
valamicskét” gondolattal. Igen
rövidre sikerült e
táplálkozás, ugyanis tíz
perc után eleredt
az eső és kénytelen voltam
sebtében összerámolni. Egy fa
viszonylagos védelmében még
befejeztem az étkezést, majd nyeregbe
pattanva folytattam utamat
a folyóparton egészen
a kiszemelt vasúti
hídig, mely remélhetőleg átenged
a túlsó partra.
Közeledve megnyugodhattam a
hídon áthajtó kerekeseket
látván és én
is hamarosan felkapaszkodtam a
sínek mellett futó rámpára.
A híd
közepe előtt járva
észleltem egy vonat
közeledését, majd éktelen robaj
és szerkezetremegés közepette
száguldott el tőlem
egy méterre, hát ….. elég
hátborzongató élményt produkálva.
Túlélve e megrázkódtatást a Naab folyó
partján futó kerékpárúton
folytattam utamat a
közben előbukkanó nap
melegében. A következő városkába
érve kénytelen voltam
elég sokat tologatni
a szerelvényemet, ugyanis feltúrták a
környező utcákat valami
közműépítés miatt. Nagy nehezen
elértem a főutat, de
ekkor hirtelen úgy
elkezdett szakadni az eső,
hogy épp
csak be tudtam
állni egy ház
fala mellé, és esélyem
sem volt arra, hogy
átszaladjak a szemközti
buszmegállóba anélkül, hogy bőrig
ázzak. Lapultam a
fal mellett és takargattam
a felszerelésemet az
autók által felcsapott
többliternyi víztömeg ellen.
El sem mertem
indulni, hiszen az ablaktörlők
nem tudtak megbirkózni
azzal a vízmennyiséggel és veszélyes
lett volna közlekedni, ráadásul egy
12% - os emelkedővel indítva. Legalább húsz
percig tapadtam a
falra, csak eztán csendesedett
az áldás és
kezdhettem meg kapaszkodásomat a
magasba a gyalogjárdán.
Másfél km erőlködés
után némi lanka és
kerékpárút várt rám,
majd újabb húzós
part és elértem
azt a kereszteződést ahol
végre elhagyhattam a
főutat. Az eső ugyan közben elállt, de
egy újabb nehézséggel
kerültem szembe egy „mindkét
irányból behajtani tilos”
tábla formájában. Ez a szakasz
egy igen tetemes – és
bonyolult – lerövidítést
jelentett, tehát megállva törpöltem
a megoldáson. Hamarosan egy
autó bukkant fel a lezárt
úton és én
megvető bátorsággal eléugorva
megállítottam. A sofőr
biztatott, hogy nyugodtan induljak
el az útépítés
odébb van és én
átjuthatok rajta.
Nagy kő
esett le a szívemről , majd nekilódultam
a csodálatos völgykatlanban futó
szakasznak. A
kereszteződéstől pontosan 4,5 km
megtétele után egy
nagyívű balos kanyarban
kellett volna bekanyarodnom
egy mellékútra, de öt km
után sem akart
bal kanyar jönni egy
jobbos mellékúttal. Ez azért
is volt bosszantó, mert többször
végigzongoráztam e kritikus
szakaszt, részletesen
leírtam az itineremben és mégsem
jött ……. Öt és fél
kilométernél már azon
filóztam, hogy visszafordulok,
mert valószínűleg túlhaladtam
rajta, de adtam még
ötszáz métert magamnak……… és végre bejött, ráadásul táblával
és aszfalttal. Legyőztem még
legalább száz méter
emelkedést és egy
fennsíkra érkeztem fel,
amit sokáig nem
tudtam csodálni, mert
újra elkezdett ömleni
az áldás az égi csatornákból. Éppen semmi
menedék nem volt a közelben,
így mint
az őrült tekertem
egészen egy gazdaság
udvaráig, ahol bevetettem
magam egy fészer
menedékébe.
Az eső
intenzitása nem enyhült, fáradt is
voltam már, hiszen majdnem
kétszáz kilométer volt
már a lábamban, így
letelepedtem egy utánfutóra
és vártam. Átázva, dideregve vártam
a megváltást, de csak
egy fiatal srác
lépett ki az
istállóból, majd az
özönvizet látva visszahőkölt, de közben
odakiáltottam neki, hogy
„itt maradhatok-e ?” ő
csak biccentett egyet
és visszazárta az
ajtaját. Idővel csendesedett
és nekivágtam a
hátralevő részemnek,
viszonylag enyhébb domboldalakat
magam mögött hagyva.
A fennsík szélénél
egy kis faluban
jól eltévedtem, de egy
autós eligazított a helyes
irányba. A fennsíktól egy
nagyon meredeken suhantam
le „ennek még meglesz
a böjtje visszafelé”
gondolattal, majd leérkeztem A Duna
– Majna csatorna völgyébe, ahol kiépített
hálózat volt ezen szakaszon
kavicsos úttal. Alig
haladtam pár száz
métert a folyóparton,
amikor egy holland párral
futottam össze, akik műszaki
segítséget kértek defekt ügyben.
A férfi valószínűleg
kicsípte az új
belsőt összeszerelés közben, ezért
nem lehetett felfújni
a gumit. Lekaptam
a külsőt, megkerestem a dupla
lyukat egy foltot
rányomtam a készletemből
és már meg
is tartotta a
nyomást. A nő nagyon
hálálkodott és miután
magyaráztam, hogy nem tartozik
semmivel, de ő csak mondogatta, hogy „Bier”, no jó
mondtam elfogadok egy
sört, estére majd megiszogatom. Igenám…. de
ő sör helyett
előkapott egy papírpénzt
és a mezem
hátsó zsebébe nyomta
……. én tiltakoztam, mire összevonta
a szemöldökét és „abend
Bier” szavakkal lefogta a
kezemet. Nem akartam dulakodni …..hát elindultam
és csak később
néztem meg a „jutalmamat” ami egy tízeurós
bakjegyet takart! HŰŰŰŰ
ez jó órabér
volt, egész túrám sörigényét tudtam
fedezni belőle! Ezt
az időkiesést igyekezvén
pótolni jó iramban
haladtam Dietfurt-ig, ahol nem
találtam meg a
csatornához levezető utat, ezért
kénytelen voltam - egy nagyobbacska dombot
megmászva - kerülőt tenni
Ottmaring felé, majd onnan
a folyóparti kavicsos
úton eljutottam Beilgrinesbe. Az
eredeti tervben szereplő - hegyre felkaptató -
út valóságban egy
hosszú lépcsősor volt,
ami felvezetett a
Hirschberg fellegvárhoz, így kénytelen
voltam megtudakolni a közút vonalát,
amitől nem lettem
túl boldog, mert egy 15 %
körüli emelkedőn kellett
legyűrnöm közel 150m
szintet. Fáradt is
voltam már,de nyavalygásnak
még nem jött
el az ideje, fogamat összeszorítva
felkapaszkodtam a prüszkölő
teherautók gyűrűjében. A
fennsíkon aztán magamra
találtam és jó
ütemben haladhattam egészen
Greding városáig, ahol
egy kis kavarodás
után kijutottam a
nekem megfelelő főútra. Hamarosan elértem
a tervezett aznapi
célomat, Thalmmassing-ot, de mivel
még - a nap állásából
következtetve - legalább két
órát tekerhettem még, úgy
döntöttem továbbmegyek és
nekiiramodtam az előttem
tornyosuló domboknak. Akkor már
túl voltam a
kétszázötven kilométeren és
csak egy cél
lebegett a szemem
előtt: holnap puha, száraz
ágyban aludni! Ezért
a luxusért érdemes
volt újra és
újra letaposni a
pedált, hogy minél közelebb
kerüljek a célomhoz.
Már kezdett sötétedni, mikor elértem
Pleinfeld-et, és az úton
hirdettek egy kempinget, gondoltam „miért ne”. Igaz, hogy a
város másik végében
volt egy magaslaton, de felmásztam
és meg is
találtam. A recepción közölték, hogy csak
reggel lehet intézkedni, elveszik az
útlevelemet és reggel
nyolckor majd fizethetek.
Hiába próbáltam elmagyarázni az érveimet a
korai indulás mellett, a
portás hajthatatlan maradt, más
lehetőséget nem hagyva
nekem, minthogy továbbálljak.
Gyorsan kitekertem a
városból és az
első erdőben lekanyarodva
kerestem egy eldugott
helyet szinte már
teljes sötétben. Egyenetlen
is volt a talaj alattam, lejtett is
oldalra, de sok lehetőségem nem
lévén gyorsan felállítottam
a sátrat, betuszkoltam némi
élelmet a gyomromba,
majd fekvés. Legalábbis
szerettem volna lefeküdni, de
a hálózsákom vége reggel beázott
és mikor összetekertem ….. szépen átnedvesedett
az egész ágyam.
A sátor alja
és a polifoam
is nedves volt, így
felvettem az összes
száraz és vastag
ruházatom, leterítettem egy viszonylag
száraz fóliát és - félig
ülő- félig fekvő helyzetben
- ráborultam a
cuccaimra. Miközben ebben
a fura testtartásban
próbáltam álomra szenderülni
arra gondoltam, hogy ennél már
csak jobb lehet - holnap már
letusolhatok és puha, száraz
ágyban aludhatok….TALÁN!!!!!
4.
nap: Pleinfeld -
Ketsch (247 km, kb.
1750 m szint)
Eléggé meggyötörve ébredtem
azon reggelen, borzasztóan fáztam, miután hálózsák
nélkül kellett maradnom, bár
éjjel egy idő
után fekvőhelyzetbe kerültem. Bár
eső nem esett, de
olyan pára telepedett
az erdőre, hogy csurom
víz volt a
sátor és környéke. Az
első lámpát mindig csak
akkor kapcsoltam be,
ha szembe jött
egy jármű, a felezővonal
és a szélső
záróvonal tökéletesen behatárolta
a nyomvonalat. A
sötétben haladáskor nem
lehet látni, hogy emelkedik, vagy
lejtő következik, hanem csak
a pedálra gyakorolt nyomatékból lehet
következtetni erre. A települések
felüdülést jelentettek ilyen
szempontból, hiszen a közvilágítás tökéletes
segítőtárs. Gunzenhausen-t
elhagyva komolyabb
emelkedőkkel találtam magam
szemben, így a hajnali
öt fok körüli
vacogást hamar az izzadás
váltotta fel, bár lejtmenetben
majd lefagytak az ujjvégeim.
Dinkelsbühl-ben akadtak némi navigációs problémák
- magyarul eltévedtem -, de ezt még
sikerült megoldanom, a következő
30 kilométerben viszont
egy bonyolult, sok kereszteződéses útvesztő
volt a tervben
végtelen dombokkal tarkítva.
Ez lecsapódott a
teljesítményemen is, hiszen mikor
beértem a környék legnagyobb
városába Schwabisch Hall-ba
már majdnem dél
volt és csak
alig tekertem száz
kilométert. A déli hullámvölgyet
egy kiadós ebéddel
próbáltam túlélni, s ez
többé-kevésbé sikerült is. Kihasználva a harmincfokos meleget
szárítgattam a hálózsákomat
a csomagjaimra terítve, néhány óra
alatt tökéletesen megszáradt.
Ezen szakaszon találtam
olyan útmenti almafát,
mely alatt érett, piros
gyümölcsöt szedhettem fel
a földről, rögtön vagy
három kilót. Egész
utam során rengeteg
alma és körtefa
kísért, de általában zöld,
savanyú állapotban, így meg
kellett becsülnöm e
vitaminforrásokat. Bad Friedrichshall-ba érve
egy folyóparti kerékpárutat szemeltem
ki, amely átvezetett a
városon és sokan
használták közlekedésre ,
valamint túrázásra is. Nem
igazán esett jól
a nagy melegben
a folyamatos liftezés
a dombok között, de
haladnom kellett, minél hamarabb
az ismerősömhöz akartam
érni. Sinsheim után bonyolódott
a helyzet, mert kerülnöm
kellett autóúttábla miatt és
akkor volt a
hockenheim-i forma 1-es futam
és hatalmas áradat indult
meg a leintés
után. Igencsak megszenvedtem, amíg
elértem Walldorf-ba, ahol az
egész várost felbontották
és nagy kerülőkkel
tudtam csak átjutni
rajta, de kárpótlásul egy
hét kilométeres erdei
első osztályú kerékpárutat
fogtam ki, mely egészen
a célom közeléig
tartott. Még néhány
autópálya felüljáró és
megérkeztem a várva
várt, kedves városomba Ketsch-be.
Volt sógorom családja
várt rám nagy-nagy szeretettel és
finom vacsorával. Egyik szelet
húst a másik
után faltam fel, miközben
habzsoltam a köretet
és a salátákat.
Vendéglátóim valószínűleg azt
hihették, hogy napok óta
nem ettem - pedig hát………főtt
ételt valóban nem.
A bőséges vacsora
után még játszottunk
egyet a kertben
a kétéves Maurice-szal, de a darabos
mozgásom igencsak korlátokkal
küszködött. Silke és
fogadott keresztlányom Jessica
kimosta az elázott
és meglehetősen bizarr
illatokat árasztó ruházatomat, és végre
alaposan megmosakodhattam,
így némi
emberi formát öltve
magamra. Hamarosan
megérkezett a - nyári
szünetben dolgozó - harmadik leány
is a mindig vidám Nicki
személyében és jóízű beszélgetés
kezdődhetett. A monoton
tekerés, a magányos erdei
remeteség pszichikailag teljesen
lemerített, nagyon kellett már
ez a fajta
feltöltődés, mely totálisan
jól sikerült, új lendületet
adva a következő
napokra. A bőrfotelben ülve
azon vettem észre
magam, hogy nem tudom tartani
a szemfödőmet, így elnézést
kérve a társaságtól
elvonultam a vendégszobába. A puha
franciaágy kissé szokatlan
volt az első
pillanatban, de könnyen hozzá
lehetett szokni, és szerintem
öt percen belül
már durmoltam is.
Ezúton is szeretném
hálámat kifejezni a
fantasztikus vendéglátásért és a sok kedvességért, amit
tőletek kaptam!
Viel Dank
und Dankbarkeit für Alles!
5.
nap: Ketsch
- Biwer / Lux / (269 km, kb. 2200 m szint)
Semmi kedvem
sem volt felkelni
a puha, meleg ágyból
az óra csörgésére, de muszáj
volt …….. Vendéglátóim
már készítettek szendvicseket
az útra, elláttak italokkal
és gyors búcsúzkodás után
nekivágtam az éjszakának. A
városból kiérve a
Rajna töltésén törtem
előre a sötétben
egészen a Speyer
előtt lévő hídig, majd azon átkelve
érkeztem meg a történelmi város
híres Dóm terére. Csak egy
pillantást vetettem a
lenyűgözően hatalmas templomra, majd átvágtam
a városon és
hamarosan a 39-es
főúton tekerhettem. Ott
egy harminc kilométeres,
viszonylag sík szakaszt
tudtam le erős forgalomban, de gyakran használtam a
párhuzamosan futó gazdasági utakat
is. Neustadt-nál véget
ért ez az
ideális állapot, ugyanis kezdődött
a Saar-vidék a
magaslataival, bár ezek 5-600
méter alatt maradtak.
Találtam egy viszonylag
mély völgykatlant, mely egészen
átvezetet Kaiserslautern-ig. A
város után felkapaszkodtam a
völgybe és a
következő ötven kilométert
ebben a csodálatos, kanyargó katlanban
tekerhettem. Olyan pára
telepedett a völgyre, hogy
húsz méternél nem volt nagyobb a látótávolság, szerencsém
volt, hogy korláttal
védett kerékpárút haladt
majdnem végig a
főút mellett. Olykor elrobogott
egy-egy vonat mellettem, majd eltűnt
a következő hegy
gyomrában, hogy aztán újra
társamul szegődhessen a
vasútvonal. A szűk völgyet
csak néha szakította
meg egy-egy település
viszonylagos kiszélesedése - érdekes lehet ilyen
környezetben élni. Ekkortájt
kezdett el fájni a
jobb nagylábujjam -
begyulladt a körömágy - mely később
a másfélszeresére dagadt
miközben a lila
több árnyalatában tündökölt.
Dél tájékán beérkeztem
Kaiserslautern-be, ami egy
meglehetősen nagy város
a maga százezer
lakosával és az
itt állomásozó ötvenezres
USA támaszpontjával. A szinte
folyamatosan le és felszálló
amerikai szállítógépek egy
alapzajt kölcsönöznek a környéknek és
az amcsi dzsipek
gyakori felbukkanása is
jelzi a nagyarányú
katonai jelenlétet. A terveimben
egy egyszerű átvonulási
útvonal szerepelt, amit
teljesen tönkretett egy
sajnálatos eset. Történt
ugyanis, hogy a fénymásolt
és itinerrel felturbózott
térképem egyszerűen eltűnt. A
város elején még
megnéztem, majd egy fontos
kereszteződésnél már nem
találtam. Vissza is fordultam
megkeresni, mert a következő – cseppet sem
egyszerű navigációs szakasz – 60-70 km bejelölt
útvonala volt rajta.
Legalább öt kilométert
visszamentem - egészen addig,
amíg megvolt – közben tüzetesen
átvizsgálva az útvonalat, de nem
találtam. Visszafelé még alaposabban
körülnéztem, de mindhiába vesztegettem
el egy órát, a
térkép végleg elveszett.
Egy benzinkútnál átnéztem
az atlaszban a
következő szakaszt - ami
még egyszerű is volt – aztán
elindultam bízva a
memóriámban. Bosszantott a
dolog, de tovább kellett
lépnem, előtérbe kellett helyeznem
a tervezéskor oly
sokszor végigjárt vonalat
az agyamban. A kritikus
pontokon elővettem az
addig alig használt
- főnököm által kölcsönadott – PDA-ra
telepített GPS-t és ennek
segítségével haladtam tovább. Kijutva
a városból egy
sík terep következett
kerékpárúttal, majd két újabb
város után megint bevetettem
magam a dombok
világába. A harminc
fok feletti meleg
miatt a folyadékpótlásra és beszerzésre
igen nagy hangsúlyt
kellett fektetnem. Egyre
komolyabb domborulatokon kellett
túljutnom, míg eljutottam a
környék „fővárosába” Sankt Wendel-be. Ez
egy csodálatos kisváros, mely egy
mély völgyben terül
el, de számomra csak
akadályként szerepelt,
ugyanis alig találtam
meg a helyes
utat. Obertal után
egy lerövidítés során
12 % -os emelkedőt és
zúzottköves szakaszt kellett
túlélnem, majd némi navigációs
nehézségek után jutottam
el – 8-12 % emelkedő 5 km
át - a túrám
legmagasabb pontjára 671 méterre, ami sokaknak
lehet, hogy nem tűnik soknak, de
a napi szinteket
figyelve: sok kicsi
magasra megy……..vagy valami
hasonló. Onnan lezúgva
elértem Saarburg városát
és úgy döntöttem, hogy az előttem tornyosuló
magaslatot /ami a
Mosel folyó völgyétől választott
el/ inkább a
hosszabb, de kevésbé meredek úton küzdöm le, mivel már
öt óra körül
járt az idő
és meglehetősen fáradt
is voltam. A
közel 200m szint legyűrése
nem volt felemelő
érzés, de a másik
oldali 12-15 % lejtő
sem okozott eufórikus
állapotot az út
minőségéből adódóan. De
túljutottam rajta és
hamarosan áttekertem a Mosel hídján
át utam legkisebb
országába, Luxemburgba.
Onnan alig 10 kilométerre volt a következő
szállásom, de addig még
egy 160m szintemelkedés az
utamban állt, és már
igen elegem volt
ezekből a hosszú
meredek borzadályokból! A tavalyi
túrám során megismert
Jean – Paul házát könnyen
megtaláltam, de hiába csengettem,
senki sem akart
reagálni rá. Felhívtam telefonon,
és amit hallottam,
az nem igazán dobott
fel: a fővárosban egy
kórházban volt épp a régóta
beteg édesanyja mellett, aki
válságos állapotban volt.
Ő ugyan várt, de napközben
nem hívtam és be
kellett utaznia az
édesanyjához. Azt mondta, hogy két
óra múlva vagy ő,
vagy valamelyik gyermeke
hazaér és várjam
meg. Elhárítottam a
kedvességét azzal, hogy én indulok
tovább és ez
számára ne okozzon
problémát. Mivel már erősen
sötétedett így nagyon
figyelmesen vizsgálgattam az út
menti szálláslehetőségeket, de
mindenütt szögesdróttal elkerített
marhalegelőket láttam, meg
farmokat. Aztán felfedeztem
egy patakparti mellékutat,
ami egy erdősávba
torkollott , és ott
tábort vertem a
félhomályban. A maradék
ennivalómat és a
tartalékaimat /nem erre
számítottam/ megettem, vizem viszont
alig maradt és
reggelre is hagynom
kellett. Aznap este
puha ágyra, baráti szavakra készültem
fel, de maradt a
jól megszokott sivár
napi bezárás és
ez lelkileg elég
demoralizálóan hatott rám.
Másnap Jean – Paul barátom
SMS- ben írta meg, hogy
éjszaka meghalt az
édesanyja!
I am sorry!
6.
nap: Biwer
- Frameries / B / (286 km, kb. 2600 m szint)
Az óra
hangos pityegése alaposan
felverte a környék
nyugalmát, s ez annál
is inkább zavaró
volt, mert az éjjel
a közelből hallottam
kutyaugatást. Tehát a
szokásosnál fürgébben pakoltam
össze és vágtam
neki a sötétségnek. Ebben
a kis országban
kb. 75 kilométert tekertem, de
úgy tűnt, hogy tíz
méter egybefüggő sík
terület nincs. Dombra
le és fel
nyomtam az éjszakában,
míg elértem az
első várost Larochette-t,
ahol rögtön elnéztem
egy kereszteződést – mint utólag
kiderült más helyiséget
tüntettek fel az
út elején - és némi
kerülőre voltam kárhoztatva. Csak eljutottam
a környék „fővárosába” Ettelbruck-ba, ahonnan egy nyolc kilométeres
emelkedőt /+300 m/ leküzdve juthattam
tovább. Lejtmenetben újra
lejöttem 200 métert, de ezt
hamarosan újra vissza
kellett másznom egy
kis ráadással. Elegem
volt ebből a
csupahegy országból! Nagy
nehézségek árán ugyan, de
elértem a belga
határt, a táj
jellege azonban semmit
sem változott egészen
Bastogne-ig. Itt feltankoltam
élelmiszerrel magam és
nekivágtam az N4 jelű
főútnak, melyen ugyan nem
volt tiltásom, de nagyon
erős forgalom mellett
többször is rám
dudáltak. Eléggé necces volt
a történet, de alig
hat kilométer miatt
nem akartam nagyot
kerülni. Miután letértem a
veszélyes vonalról trágyaszaggal
terített marhalegelőkön tekerhettem
tovább a jól hangzó
St. Hubert városáig ahol,
nagyon meggyűlt a
bajom a navigációval.
Az útlezárások miatt
ugyanis összevissza küldözgettek a jó
szándékú segítőim és
csak félórás aztsemtudomholvagyok bolyongás
után jutottam ki a helyes
útra. A belga
dombok sem voltak
túlságosan barátságosak, de lassan
hozzá kellett szoknom az
ilyen terephez. Nagyon jó
időjárás volt, sőt túlságosan
is, hiszen kora délután
33 fokban nagyon
kerestem az árnyékos
szakaszokat.
Mellékútvonalakon haladtam és
nagyon jól tájékoztattak
a táblák: Jelezték
a legközelebbi települést, de a
távolabbi városokat és
a távolságukat is
kiírták. Dél tájban
érkeztem meg az
első francia „kiszögeléshez”, majd
begurultam Givet-be, amit hamar
el is hagytam
- Franciaországgal együtt -, hiszen mindössze
hat kilométernyi szakasz
volt. Visszatértem az
N40 főútra, mely
hosszú egyenes szakaszokból
tevődött össze, és már kezdődött
kisimulni a terep:
elnyújtott emelkedők és
lejtők jellemezték. Nagyon
jó tempót lehetett
volna menni, de az
oldal-szembe szél sokat
rontott a helyzeten. Estefelé találtam
egy Lidl-t, ahol
beszereztem a következő
napi betevőket. Lassan
közeledtem túrám egyik
sarkalatos navigációs pontjához.
Mons egy nagy
város és tőle délre
található 7-8 kisváros
teljesen összeépült és
eléggé kusza úthálózat
tartozik hozzá. Éppen
estére értem el
ezt a pontot
és döntenem kellett, vagy
előtte letáborozok, vagy vállalom
a kockázatot, hogy keresztülmegyek rajta és
némi szerencsével még
a teljes sötét
beállta előtt találok
valami sátorozáshoz alkalmas
helyet. A táv nem
volt több mint
tíz kilométer, de a tervem szerint
14 kereszteződésnél kellett volna
lekanyarodni. Azt már
írnom sem kell, hogy
nagyon fáradt voltam, ezért
az első variáció mellett
döntöttem. Igen ám, de
előtte nem találtam
megfelelő helyet, beértem az
első városba. Kezdett
sötétedni, ezért a GPS segítségével oldalirányba
próbáltam beépítetlen helyet
keresni. Már tekertem
vagy két mérföldet, amikor egy
erdősávot és mellette egy
kavicsos utat pillantottam
meg a házak
között - rögtön rákanyarodtam.
Elhagyva a házak
vonalát egy kukoricaföldben folytatódott az út, amiből hamarosan
egy gazos mellékút
vált le és
tudtam, hogy ez az
én helyem. Táborverés és a
megszokott tevékenységek után zsákbabújás.
A lábujjam már lüktetett a fájdalomtól, Betadinnal kenegettem
a duzzadt körömágyat. Nehéz nap
volt a hátam
mögött, de jól haladtam, nem
esett az eső
és „holnap már
elhagyom az öreg
kontinenst” – gondolattal hajtottam álomra a fejemet.
7. nap:
Frameries – Dunkerne - komp -
Dover - Faversham (226 km, kb. 800 m szint)
A hajnal ismét
párásra sikeredett, de ezt
leszámítva simán elhagytam
a kukoricást, ami nem
mondható el a kisvárosokon való
átjutásomról. Az itinert
követve hamar eltévedtem
és segítségre nem sok
lehetőség volt, hiszen ilyen
korán csak néhány
autó száguldozik az
utcákon. Volt azonban egy titkos fegyverem
ilyen esetekre mégpedig
a pékségek. Már messzire
elterjedt a friss
pékárú illata és ezek
az üzletek négy- öt
órakor már nyitottak.
Csorgó nyállal kértem
ivóvizet és mellesleg
megkérdeztem a helyes
irányt. Ha jól
emlékszem ott három
pékségben két benzinkúton
és két megállított
autóstól kaptam annyi
információt, hogy átjutottam e
kritikus ponton, és ez
másfél órámba került, tehát
jól döntöttem előző nap
este, hogy nem mentem
tovább ! Ezután az
N50 jelű főúton
tekertem, majd ezt
elhagyva mellékutakon közelítettem
meg a következő
nagyobb várost Tournai-t. Mivel megkerülni
hosszú lett volna, így
a jól bevált
folyóparti keresztülhatolás módszerét
terveltem ki és ez alapján
is közelítettem meg a várost.
Az elővárosánál már
párhuzamosan haladtam a
folyóval, majd kerékpárúton és
kikötői utakon jutottam
át rajta. Itt láttam
érdekes hidakat, melyeket ha
hajó közeledett akkor
mindkét oldalon hidraulika
megemelt akár három
métert is, majd visszaengedett az
úttest síkjáig. Eztán
újra mellékutak kuszasága
következett, ahol egy jól
sikerült eltévedés következtében
jó pár plusz kilométerrel
gazdagodtam, az időről
már nem is
beszélve. Herseaux-nál tekertem
olyan utcán, ahol
a jobb oldal
belga, a bal
már Franciaországhoz tartozott és a
felezővonal volt a
határ. És megint
elérkeztem egy gócponthoz,
amit úgy terveztem
megoldani, hogy a belga
oldalon található nagyváros,
Mouscron lerohanásával oldom
meg. És láss csodát:
ahogy elterveztem olyan
egyszerűen jutottam át
rajta alig egy
óra alatt, igaz, hogy csak
a piros lámpáknál
álltam meg. Egy
rövid szakaszon még
átmentem Franciaországba, de visszatérve
már megint egy
nagyobb város következett: Menen. Viszonylag
hamar megtaláltam az N8 jelű
főutat mely átvezetett a
következő városba, de mindkét
oldalon kerékpárút haladt, így
kényelmesen és gyorsan
tudtam haladni. A közbenső
faluban olyan tumultus
fogadott, kiderült, hogy itt található a
Bellewaerde Park,mely Disney
jellegű és hatalmas
területen fekszik. Ieper
és Poperinge város
következett csodaszép belvárosi
központjával, melyet egy-egy
fotóval örökítettem meg
csak úgy kutyafuttában. A
körömágyam miatt kivettem
a cipőből a
bélést – hogy legyen a
lábamnak némi mozgástere – de ez
azzal járt, hogy a
fakírok nehéz kenyerét
kellett ennem, hiszen a
talprögzítő drótozat közvetlenül
szúrta a talpamat,
ami egy idő
után égetően fájt. Dél
körül kanyarodtam rá
a francia határhoz
vezető útra és innen
már újra sürgőssé
kezdett válni a
helyzet, ugyanis a kompok
kétóránként indultak és nem
szerettem volna sok
időt elpocsékolni a
várakozással. A határ
itt is egy falu közepén
volt és a
kutya se volt
kíváncsi az útlevelemre.
Bergues egy várfallal körülvett
csodaszép város, melynek a tópartján
egy rövid ebédidőt engedtem meg magamnak, majd nekivágtam
az utolsó szakasznak.
Az átkelésnél mindig
Dunkerne-t említettem, de tulajdonképpen két
várossal délebbre Loon – Plage
várostól 4 kilométerre
nyugatra volt a Norfolkline hajótársaság kikötője.
Pár évvel ezelőtt
autós utazásunk alkalmával
innen hajóztunk át, de
akkor fel sem tűnt,
hogy van
egy három kilométeres
autóút pályaszakasz. Nos ezzel
akkor szembesültem, mikor rákanyarodtam az útra. Ha
visszamegyek másik utat
keresni az nagy
időveszteség, így bevállaltam
gondolva az első
kereszteződénél való lefordulásra.
Őrült tempóban hajtottam
vagy három kilométert
az első körforgalomig, de eztán
már nem jelzett
autóutat, így kényelmesen kijuthattam
a kikötőbe. Két óra elmúlt
mikor benyitottam a
pénztárhoz kértem a
jegyet és majdnem dobtam egy
hátast mikor a
neten közölt árat 10 Euróval
megtoldotta. Így 29
EUR
lett a vége
a kerékpár free,
és gyorsan kihasználtam
a zuhanyzási lehetőséget, majd sorakozhattam
a becsekkoláshoz. A sorban
állt egy országútis
srác, odacsapódtam mellé és
váltottunk néhány szót.
A sorban található
volt néhány oldtimer
autó is, köztük egy század eleji, amit
végig toltak az utasai. Az
angol útlevél-ellenőrzés után
beálltunk az osztályozóba, majd velünk
kezdték a behajtást.
A felhajtó előtt
leszállított bennünket az
irányító emberke, de mikor
toltuk fel a
bringákat a fenti
irányító intett, hogy üljünk
fel és gyorsan
hagyjuk el a
rámpát. Odabenn lemálháztam, és kikötöttem a
bringát, majd irány a lift
és fel a
hatodik szintre. Ketten
kibéreltünk egy kényelmes
sarkot asztallal, majd előszedtük
az ennivalókat és
meguzsonnáztunk. Az angol
srác – mondta a nevét, de
már nem emlékszem
rá - Belgiumban dolgozott
egy sajtüzemben és két
– három havonta járt
haza a szüleihez
Canterbury mellé. Gent-ben egy
félprofi kerékpárklubban versenyzik, és ha
jó az időjárás
akkor bringával utazik
haza. Sajttal jól el
volt látva, így mindketten
jóllaktunk és mivel aznap volt a születésnapom, meghívtam egy
meleg sörre, majd elérhetőségeket is
cseréltünk. Az átkelés
két órás volt, ami
hamar eltelt, s már
tolakodhattunk a liftnél. Felpakolás után
ügyesen elevickéltünk a
hajó kijáratáig, le a
rámpán, majd a külön
a kerékpárosoknak felfestett
piros vonalon tettünk
egy tiszteletkört a
kikötőben. Még a
hajón megbeszéltük, hogy egy
darabon együtt tekerünk, és
ennek megfelelően indultunk neki
a doveri szikláknak.
Jól jött nekem
ez a felvezetés, hiszen bele
kellett rázódnom a bal oldali
közlekedés szokásaiba, bár
miután kiértünk a
kikötőből és rákanyarodtunk az
A2 főútra én
a csomagjaimmal nem
tudtam a tempóját tartani
és intettem, hogy menjen
nyugodtan. Én viszont
nem tudtam nyugodtan
tekerni, mert fura volt a
jobbomon elhúzó autók
közelsége, ráadásul nagyon meredeken
kellett felkapaszkodnom. A komp
pedig ontotta magából a
kamionokat amik, ketrecéből
szabadult oroszlánként téptek
felfelé. Mikor végre felértem, következett egy
körforgalom, majd az addig
2x2 sáv leszűkült kétsávossá.
Az úttest szélén
lévő záróvonalon ötven centiként
domborulatok voltak /ébresztőként/,
ezen haladni nem
lehetett csak ezen
belül. Hát…….számítottam rá, hogy
a Dover – London főút
forgalmas lesz, de hogy
ennyire veszélyes arra
nem! Tiltva nem
volt a kerékpározás, és a
felhajtóknál balra fordulva
elsőbbséget kellett adni
a felhajtóknak /ezt
burkolatfestéssel és táblákkal
is jelezték / de én - aki
sokat tekert már
Európában - is elgondolkodtam a
kerülőút lehetőségén. Rajtam
kívül egyetlen kerekessel sem
találkoztam se oda- sem visszafelé, tehát a
legrövidebb útvonal volt
ugyan és gyors, de
mások inkább a hosszabb,
de biztonságosabb
mellékutakat választották. Néhány
mérföld után némileg javult a
helyzet, újra négysávos lett
az út és ciklusossá
vált a telítettség – ha megérkezett
egy komp, akkor sűrűsödött a
forgalom -, én pedig kezdtem felvenni
a ritmust és
szokni a környezetet. Többször behajtottam
a parkolókba és
egyszer egy városba
is lefordultam, néhány mérföldet
A2 nélkül tekerve. Canterbury közelébe
érve kezdett az
addig sem sík
terep dombossá válni,
hosszú elnyújtott emelkedőkkel. Éppen egy
ilyenre kapaszkodtam, amikor
az út szélén
megpillantottam egy szerkezetet, amiről kiderült, hogy egy GPS
lemerült állapotban. „Egy kísérletet
megér” - gondoltam és elraktam – azóta kiderült, hogy teljesen
jó -. Hamarosan elértem
a Londont körbeölelő
M2 jelű autópályát, ami elvitte
a forgalom nagy részét, így
- igaz, hogy csak két
sávon - lényegesen csökkent
a helyzet veszélyessége. A
nap is lebukóban
volt, ezért táborhely keresése
lassan időszerűvé vált. Nem
volt egyszerű a
helyzet, ugyanis mindenütt kerítések
zárták le a
kevés lehetőség kapuit.
Egy-két helyen megálltam, de
a hely takarása, vagy fekvése
nem volt elfogadható.
Elhatároztam, hogy
lekanyarodok egy mellékútra
és talán ott
……… Meg is
tettem és szerencsém
volt, pár száz méter
után egy betontömbökkel lezárt
bejáróra lettem figyelmes
a fák között.
Leparkoltam, majd gyalogosan felmértem
a terepet, ami egy
valamikori farm lehetett.
Ideális helyre találtam
és rögtön tábort
is vertem. Az egy
óra eltolódás miatt már
tíz óra volt, amikor
kezdett besötétedni. Úgy
számoltam, hogy közel hatvan
mérföldre vagyok London
központjától, ami nagy
megnyugvással töltött el. Úgy
döntöttem, hogy több alvást
engedélyezek magamnak,
hiszen nem muszáj
nekem délelőtt megérkezni,
ezért egy
órával előrébb húztam az
ébresztőmet. Aznap volt a
sokadik születésnapom, de a
tavalyi fiaskóm után
semmi meggondolatlan
ünneplési kísérletet nem
engedtem meg magamnak. Altatni ezen
az estén sem
kellett, amint lecsuktam a szemem
már álomba is merültem.
8.
nap:
Faversham - London
/ 94 km , kb : 600 m /
Való, hogy egy órával
többet aludtam, de csak realizáltam
az időeltolódást és
ugyanolyan sötétben ébredtem,
mint azelőtt. Szerencsémre nem
volt nagy forgalom
az A2 főúton, bár itt
már csak kétsávossá
apadt. Már kivilágosodott, amikor
az első jelentősebb
várost /Chatham/ elértem, ami
az elővárosaival együtt
tíz hat mérföldön keresztül
kísérte utamat. Jól
el is néztem
egy kereszteződést és
azon kaptam magam, hogy
az M2 autópálya mellett
tekerek. GPS segítséget hívtam, és
így 5-6 mérföld plusz úttal
visszakeveredtem a kijelölt
utamhoz. A következő város
már London elővárosa
lehetett, hiszen ettől fogva
már egymást érték
a lakott területek
és hamarosan megjelentek a
piros emeletes buszok
is, ami a
legbiztosabb jele a
főváros közelségének. Dartford-nál rátértem
az A207 útra, ami nyílegyenesen vezetett a
city felé, de még
nagyon messze voltam
a központtól. Mindvégig
vörösre festett sáv
állt a bicajosok
rendelkezésére, és az autósok
nagyon előzékenyek és udvariasak
voltak a kereszteződéseknél is. Greenwich-nél már megcsapott az
olimpia szele, a hatalmas
park adott otthont
a lovasversenyeknek és
hangyabolyként nyüzsgött az
egész városrész. Továbbhaladva, azon
vettem magam észre, hogy
elfogytak körülöttem az
autók, és kordonokkal lezárt
úttesten tekertem. A korlátok
mögött egyre sűrűbben
emberek integettek angol
zászlókkal és olykor még
szórványos tapsot is
kaptam. Egy – két bringás
eltaposott mellettem, így én
is vettem a
bátorságot és haladtam
tovább. Messzire nem
jutottam, ugyanis egy rendőr
határozottan félreállított, és
kérdésemre közölte, hogy az olimpiai
láng hamarosan meg fog érkezni. Abszolút
véletlenül részese lettem
az üdvözlő tömegnek, és
izgatott várakozás lett
úrrá rajtam. Néhány perc
múlva megjelent a
karaván és hamarosan egy
sárga busz, mely
mellett futott az
aktuális lángvivő, körülvéve segítőkkel. Egy kiválasztott
300 métert futott, majd a következő
kipattant a buszból, elő a saját
fáklyát, a gyújtóember begyújtotta
azt és már
futhatta is a
saját szakaszát az őrjöngő
tömeg között. A
fáklyafutároknak előjoga volt
megvásárolni az általuk
használt aranyozott ereklyét
potom 200 fontért. Jött
még néhány kamion
kólát és sapkákat
osztogatva, de a jónép elkapkodta
előlem. A blokád
feloldása után folytattam
a behatolásom a
Tower-híd felé. Ekkor
már nem volt
oly egyszerű a
közlekedés, ugyanis a buszok egymást
érték, a megállók elég
sűrűn következtek egymás után,
tehát alig lehetett
haladni. A szemfüles - és
vakmerő - bicajosok ügyesen
lavíroztak a buszok
mellett – között, de akkor én
még szabályosan megálltam
mögötte és türelmesen
megvártam míg elindul. Egyszer-
kétszer bepróbálkoztam jobbról
és járdán előretörni, de a
rakományom miatt ez
nehézkes és veszélyes
is volt. Végre azért
eljutottam a Tower-hídra, ahol készíttettem
néhány fotót, majd felhívtam
a szállásadómat és
találka időpontot egyeztettünk. Ekkor tizenegy
körül lehetett, és maradt
négy szabad órám, így elindultam
a Parlament felé.
A Temze partján haladva
teljesen átszellemülten nézegettem
a sok-sok látnivalót a
folyón és élveztem
a könnyed közlekedést
a lezárt belvárosban. Bepillantottam
a Downing Street
10 sz. alá, majdnem
körbetekertem a parlamentet, majd a
folyóparti sétányon elfogyasztottam a
maradék élelmemet. A
vásári forgatagban megcsodáltam
olasz pantomimeseket, dél-
amerikai ütősöket, rapp-táncosokat és
számtalan talpig festett
mozdulatlan alakot. És ott
voltam én is a
zászlócskámmal – amit olasznak néztek -, a
nagy csomagjaimmal és
legalább húszan megkérdezték, hogy honnan
és hogyan……. Lassan indulnom
kellett a szállásomra, ami
a Temzétől kb. 2 mérföldre északra
volt bejelölve. Viszonylag
könnyen odataláltam – miután a
Google-n legalább tízszer
végigjártam -, de a kopogásra
semmi válasz nem
lévén letelepedtem a
szomszédos fa alá.
Lassan eljött a megbeszélt
három óra, de semmi mozgás nem volt…… illetve odajött
egy fiatal srác
és megkérdezte, hogy kölcsönadnám-e a pumpámat.
Elkísértem a szomszéd
lakáshoz, ahol szétkapta a
hátsó gumit és
mutatta a belsőt. Kétszer is
megszámoltam: nyolc folttal
volt már ragasztva a
belső és a
külső is úgy
el volt kopva, hogy
nem is csoda, hogy
állandóan defektes volt. Javasoltam neki
a cserét, mire csak
legyintett és rányomta
a kilencedik foltot
is, majd összeszereltük és
felpumpáltuk. Közben igen csak rám tört a szükség, és gondoltam
hálaként beengedhetne a
mosdóba. Ez nem jött
össze, mert állítólag napok
óta dugulásuk van. Hiszi a
piszi…….., de nem ronthattam
be hozzá, bár kezdett
sürgőssé válni a
helyzet. Toporogtam még egy
negyed órát, majd felhívtam
a srácot, aki legnagyobb
megdöbbenésemre otthon volt
mindvégig……… csak nem hallotta
a kopogásomat! Kölcsönösen üdvözöltük
egymást, majd - a járgányt a külső
sufniban hagyva –
felcipeltük a cuccomat
a második emeleten
lévő szobájába. Tamás
egy harmincas szimpatikus
fiatalember, aki nyolc
éve él Londonban. A
Couchsurfing hálózatán keresztül
ismerkedtünk össze, és az ő „fogadásajánlata” érkezett
meg legelőször a
közel harminc elküldött
levelemre. A sorház jellegű
lakásban alul konyha és
mosdó, a két emeleten
két fürdőszoba és
négy szoba négy lakóval. A vendéglátóm
szobája kb. 12 m², aminek
a felét egy franciaágy elfoglalta, de a
lepakolt cókmókom mellett még
maradt egy hálózsáknyi
hely a padlószőnyegen. Miután
berendezkedtem, elmentünk a
közeli szupermarketbe némi
elemózsiát beszerezni, majd a
maradék tojásospatiszon
-zöldségkeverékes finomsággal enyhítettem
az éhségemet. Vacsora után
felbontottam az előzőleg
vásárolt bort és
koccintottunk egyet az
előző napi születésnapom
alkalmából. Később Tamásnak programja
volt és engem is
elhívott, aminek nagyon örültem, mert
eleget voltam saját
magam társasága. Szállásadóm mindenhová
bicajjal járt, így együtt
tekerhettünk a félórányira lévő
helyszínre. Ott a
tér közepén elhelyezett
nagy sátorkupola alatt
egy tangóiskola „beetetős” táncórát
adott. A barátom rögvest
belevetette magát a
ritmusba, és ha nem
lettek volna körülötte
harminc éve tangózó
dél-európai macsók, hát …….
egészen ügyesnek tűnt volna. Én
közben megnéztem a
közeli kerékpárbolt ajánlatát, de
a fontkészletemből talán
semmit sem tudtam
volna kifizetni. Miközben
nézelődtem, két olyan
bringát is megvettek, melyek ára a féléves fizetésemet
verdeste. Visszatérve a kerékpáromhoz megdöbbenve tapasztaltam, hogy a
kulacstartómban hagyott sörös dobozomban a sörön kívül valami zörög. Az első gondolatom az volt,
hogy biztos valaki beledobott valamit, így fájó szívvel, kidobtam a maradékot,
mert kockáztatni nem mertem. Kár volt,
mert nem sokkal később Tamás felfedte a rejtélyt, miszerint az Angliában
kapható nehéz, sűrű sörök habképzését egy dugó szolgálja a dobozokban, így
bármelyik doboztMire Tamás belejött
volna a tánclépések
finomításába, véget ért
a találka és – immár
sötétben és világítás
nélkül – elindultunk visszafelé. Én
azt sem tudtam, hogy
merre járunk, de a
társam magabiztosan tekergett
az utcák útvesztőjében - és a
kocsisorok között – én meg
teljes bizodalmammal követtem
őt. A szobában
még néhány e-mail
és pár perc
netezés – hol tartanak a
konkurens olimpiára tekerő
gárdák -, tusolás és ágyazás a
matracon. Hosszú ideje ez
volt az első
nyugodt, viszonylag
kényelmes lefekvésem, és ekkor
tudatosodott meg bennem, hogy
itt vagyok. Félig megcsináltam, amit
egy éve terveztem, holnap megnyitják
az olimpiai játékokat
és én részese
lehetek - először és
valószínűleg utoljára - és
áldozatot hozhatok az
oltárára, mely minden
sportoló álma.
9. nap:
London / 65 km /
Hosszú idők óta
aludhattam addig, míg a nap
sugarai látványára nyithattam
ki szemeimet, és
gyors reggeli után már
újra nyeregben voltam. Micsoda különbség!
Alig kellett nyomnom
a pedált és a
kocsisorok közötti lavírozás
is játszi könnyedséggel
ment. Az olimpia miatt a
belvárosban sok utca
teljesen le volt zárva
a forgalom elől, és
volt ahová csak
a buszokat engedték
be, de kerékpárral mindenhová
behajthattunk. Reggel még elkapott egy
jókora zuhé, de arra a
félórára behúzódtam egy
bank teraszára. Az olimpiai falu
felé tartva már
sűrűsödött a forgalom, de kerékpársáv volt végig.
Ha netán buszmegálló
következett, akkor a sávot
bevitték a buszsáv jobb
oldalára és így
biztonságosan ki lehetett
kerülni az álló
tömegszállítókat. Ahol
legalább két sáv
elfért, ott az egyik „ötkarikával” jelzett
olimpiai sáv volt,
ahol csak az
speciális feliratú hivatalos
kocsik közlekedhettek.
Útközben megálltam egy
arab piacon, ahol
csak kapkodtam a
fejemet a furcsa zöldségek, gyümölcsök és
fűszerek között. Árak nem
voltak feltüntetve, ám
az egyik árusnál véletlenül
megláttam, hogy egy tál
piros szőlőért egy
fontot fizettek.
Megkérdeztem az
ellenértéket, de olyan
akcentussal magyarázott a hatvanas
kereskedő, hogy nem értettem. A
végén mutatta a
hüvelykujját és én
már adtam is
a ropogós szőlő
árát, ami legalább
három kilót nyomott.
Az olimpiai falu
környékén már nyüzsögtek
a rendőrök, a katonák
géppisztolyokkal
felfegyverkezve vigyázták a
bejáratokat és már a
stadiontól egy kilométerre
szűrték az embereket. Akinek nem
volt hivatalos nyakbaakasztója - mint
én - az már
a közeli utcákba
sem juthatott be, engem
is csak egy
fotó kedvéért engedtek
a négyméteres acélháló közelébe.
Félig körbejártam a
falut, ahol a sportcsarnokok szétszórtan
helyezkedtek el, és ezekbe
folyosószerűen lehetett bejutni – érvényes jeggyel -
a versenyek alatt, miközben magába
a faluba csak a delegáltak
mehettek be.
Visszakerekeztem a központba
és újra felkerestem
a nevezetességeket, élvezve,
hogy bicóval nincsenek
távolságok és nincs
forgalom. Régen napokat
kóvályogtam a kikötőben, így most
sem hagyhattam ki a
csodaszép jachtokat és
hatalmas tengerjárókat. Meglátogattam
a híres Borough
Marketet, ahol a
Railway sínek alatt
tradicionális étkeket és
italokat árultak. Akkora volt
a tömeg, hogy kénytelen
voltam kikötni a járgányomat
és gyalogosan belevetnem magam e különleges
világba. Lépten nyomon kínálgattak
sajtokkal, sonkákkal, ízesített
mézekkel, de az ezerféle
magvakkal teli poharat kezembe nyomóhoz
háromszor is visszatértem.
Volt egy reprezentációs konyha
ahol lehetett kóstolgatni
legalább tízféle sült
húst, és szeletelt sárgadinnyéből is
minimum két kilót
megettem jártamban- keltemben. Szerencsémre a
tízedik körben is
ugyanolyan kedvességgel kínált
a hölgy a
kis tányérkával, hogy jól
is laktam, amit leöblítettem
a borkóstolónál. A Viktoria
Memoriál mellvédjére felkapaszkodva elfogyasztottam a
maradék szőlőt, miközben nézegettem
a Buckingham palota
jobb szárnyán behajtó, a bal szárnyán
távozó diplomáciai autókat.
Nemsokára kitereltek bennünket
a térről, mert a zenés
őrségváltás zajlott
a piroskabátos feketeturbános véderővel. Ekkor egy
kisebb rendbontásnak voltam
szemtanúja, mikor egy fegyveres
katona berohant a
kiürített térre, mire három
géppisztolyos rendőr eredt
a nyomába és a palota
kapuja előtt a földre
terítették, majd elkísérték. Egy pillanatra
meghűlt bennem a vér az
első sorban állva
behúzott nyakkal néztem
a filmbe illő
jelenetet. Majd hirtelen megjelent a magyar zászlós
fekete autó „Hajrá Magyarok!” kiáltással kukkantottam
be, de csak a sofőr
rikkantotta vissza az
üdvözlésem. Átruccantam a Hyde
parkba, ahol egy emelvényre
felkapaszkodva üdvözöltem a
környéken sétálókat, majd áttekertem
a Trafalgar térre. Ott
több televíziós forgatócsoport közepén
két kínai kerékpáros
nyilatkozott, akik valószínűleg
végig bringával tették
meg az utat. Itthon próbáltam
erről keresni valamit, de
csak egy 58
éves kínai farmert találtam,
aki riksával két év
alatt jutott el
Londonba, és egy egyetemistát
aki 136 nap alatt
tette meg a 14
000 km
utat. Négy óra körül
visszatekertem a CS szállásomra, ahol Tamással
megbeszéltük az esti
programot. Eredetileg
valamelyik téren egy
óriáskivetítő előtt szerettem
volna végignézni a
megnyitót, de a Hyde
parknál láttam egy
körbekerített óriáskivetítőt ahová
cirka hatezerért tolakodhattál
a tömegben. A netet
végigzongorázva mind a négy
frekventált hely fizetős
volt, így Tamás ajánlatát
elfogadva észak – London felé
vettük az irányt…….. illetve fordítottuk
a kormányt. Félórás
tekergés után jutottunk
el egy több
helyiségből álló pub-ba, ahol
már hatalmas tömeg
verődött össze. Első
benyomásra a Londonban
élő 15-16 ezer magyar
mind oda akart
bejutni. A helyiségekben 2x3 méteres
kivetítők és televíziók
voltak ráhangolódva az
olimpiára, miközben csak magyar
szavakkal telítődött a
tér. Tízpercnyi tolakodás
után rendeltünk - az
azon a napon
1 fontért akciós - sopronit,
majd egy
könyöklőt elfoglalva bámultuk
a fantasztikus és egyre
fokozódó élményzuhatagot. A tucatnyi
cipőtaposás és sörlötykölés
megtette a hatását, és
a nemzetek felvonulása
kezdetén úgy döntöttünk, hogy inkább megyünk. Kicsit izgultam, hogy elegendő
lesz-e kiszedni a kerekeket, nyerget és
úgy kikötni a
korláthoz a járgányokat – a sok
leláncolt váz láttán – de
szerencsénk volt és
tekerhettünk haza. Lámpát
csak minden tízedik
bicajon láttam, a kolléga
szerint fölösleges, mint ahogy a
piros lámpánál is
csak a forgalomra
kell koncentrálni, mert a hátulról
jövők elsodorhatnak. Felérve
a szobába épp a
magyarok bevonulását láthattuk……..felemelő érzés
volt! Igen tartalmas
nappal a hátam mögött
hamar mély álomba
zuhantam és talán arról
álmodtam, hogy KIJUTOTTAM AZ
OLIMPIÁRA!
10.
nap:
London - Faversham
/ 104 km , kb : 600 m /
Arra ébredtem, hogy nekem
mennem kell! Eredetileg még
egy éjszakát ott
töltöttem volna, de valami
azt sugallta, hogy a
verseny után vissza
kell indulnom. Nagyjából
fél órám maradt
arra, hogy összepakoljak, megrendeljük
a kompjegyet – immár normál
áron -, hiszen a
tízórai rajt előtt
még helyet is
kell találnunk. A
megterhelt tekerés már
nem esett olyan jól, de
a londoni közlekedésbe egészen
jól belejöttem, pláne Tamás
után vigéckedve. Az angol
mércével korai időpont ellenére sokan
sorakoztak már a
kordonok mellett, és csak a
szerencsének köszönhettem, hogy
egy helyet találtam
az első sorban a
Buckingham palotával átellenben.
Tamásnak nem okozott
problémát a második
sor, hiszen egy fejjel
magasabb volt nálam
és neki jobb volt
a panorámája. A kerékpárversenyzők már javában
melegítettek, és jó pár hírességet
is láttam, mint pl. Peter Sagan vagy Tony Martin. A
rajt meglehetősen „light-osra”
sikerült, mely hatására a
szállásadóm el is
köszönt, neki ennyi elég
is volt a
versenyből. Én még egy
utolsó rohamot intéztem
a nevezetes helyek ellen. Még
maradt némi pénzmagom
és egy utcai
árusnál őrült alkudozásba kezdtem
az egyébként is akciós hűtőmágnesekért és
csengőkért. Az utolsó penny-met
is a markába
borítottam és így
sikerült egy tucat
helyett 9,35 –ért mindenkinek
ajándékot vennem. Már
délben ott álltam
a célegyenes előtt – ott
fizetős volt - a
királyi palota sarkánál. Nagyon meleg
volt, de én bírom
a hőséget és
fel voltam töltve
folyadékkal. Lassan sokasodtunk,
és egy
magyar srác keveredett
mellém – látva a zászlóm –, akivel egészen
a mezőny érkezéséig
nagyon jól elbeszélgettünk. Szegedről származik és
néhány hónapja dolgozik
a szigetországban, ahová
szeretné kivinni a
családját is, mihelyt stabilizálódik a
helyzete. Neki egyenlőre összejöttek
a dolgok és
nagyon céltudatosan építgeti
angol karrierjét. Egyszer csak a
mögöttem lévő harmadik sorból
egy fiú megütögette
a vállam és szólt, hogy menjek a
bringámhoz. Átfurakodtam a
tömegen és meglepődve láttam, hogy
két rendőr nézegeti
a szerelvényemet. Miután beismertem, hogy az
enyém a királyi palota
kerítéséhez kötött kerékpár, megkértek, hogy toljam
onnan el. Hiába
mondtam, hogy
Magyarországról idáig tekertem, hogy megnézhessem
a versenyt, ami fél
órán belül befejeződik,
hajthatatlanok maradtak.
Arra hivatkoztak, hogy gazdátlanul
hagytam és lehet, hogy
bomba van benne!
Én erre felajánlottam, hogy mindent
kipakolok a fűre, mire
ők szerint a vázban
is lehet elrejtve
pokolgép, vagy valami hasonló,sőt
valaki könnyedén beletehet
valamit a csomagok
közé, toljam a gépet, vagy
hívják a speciális
egységet! Ekkorra már a szomszéd
kerekesek is a
védelmemre keltek, s odajött
egy magyar srác
is - segítve a
tolmácsolásban – és
együttesen tizenöt percnyi
vitatkozás után – engedtek a
szigorból azzal a kikötéssel, hogy a
járgány mellett maradok. NA
NE’ MÁN’! Onnan
semmit sem lehetett
látni, csak az előtted
álló hátát! Újabb öt percbe
került, míg az
angol fiatalok esküdt
tettek a rendőröknek arra, hogy
vigyáznak a csomagjaimra. Egyébként teljesen
megértettem a rend
őreit, de hát az
ember olyan önző
tud lenni néha! Visszafurakodva a
helyemre – melyet élete kockáztatásával védett
az újdonsült ismerősöm – hamarosan megérkezett
a két szökevény
Uran és a
későbbi győztes Vinokurov,
majd az üldöző
mezőny. A tömegben nem
láttam a magyar
indulót - Lovassy Krisztiánt-,
és hiába
is vártam volna,
hiszen feladni kényszerült
a versenyt bizonyos
okokból. Megvártam míg
ritkul a tömeg, majd
elindultam, de az emberáradat és
a rengeteg kordon
miatt félórámba tellett
míg átevickéltem a
Wesminster-hídon. Innen
keletnek vettem az
irányt és rátértem
az idefelé vezető
főútvonalra. A belvárost
elhagyva fokozódott a
forgalom, egyszer alaposan elnéztem
egy kereszteződést és nagyon
elkavartam egészen a Temzéig, de
aztán délre haladva
visszataláltam az utamra.
Három óra kellett, hogy
elhagyjam az elővárosokat, és amennyire
vártam odafelé a
piros emeletes buszokat, ekkor már
nagyon untam őket, és
megkönnyebbülve intettem az
utolsó után. Sok „szálláshely”
lehetőség nem lévén
igyekeztem elérni a
három nappal korábbi
elhagyatott telket, de ahhoz
bele kellett taposnom
a pedálba. Még
kettő nagyobb várost
kellett meghódítanom,
azonban a nap
már lebukott a
horizonton, de az én telkem sehol sem volt. Beizzítottam
a világításaimat és
eszeveszett tekerésbe kezdtem, már
az is megfordult
a fejemben, hogy talán
elhajtottam mellette, mikor
végre feltűnt az
ismert benzinkút és
a mellékút. Gyorsan
felállítottam a sötétben
a sátramat, bedobáltam a
cuccaimat. Vacsora közben
a közelből beszédet
és kocsiajtó csapódásokat
hallottam, de nem
akartam ezzel foglalkozni, hiszen akkor
már nem volt
más lehetőségem. Reggel
korán akartam felkelni, hogy biztosan
elérjem a nyolcas
kompot - amire a
jegyem szólt – egy plusz
órát adtam magamnak a
hátralevő útra.
11.
nap:
Faversham - Barbecon
/B / / 269 km , kb : 900 m /
A sötétben gyorsan összepakoltam
és mikor kikanyarodtam
a főútra akkor
láttam az előző
esti zajforrást egy vándortábor lakókocsik
formájában. Tudtam, hogy idefelé bő két
órát tekertem, kényelmesen elérem
a kompot, de azért
belehúztam és szerencsém is
volt a gyér
forgalommal. Az utat szegélyező
csík mellett nem foszforeszkáló, hanem
valódi kis piros
lámpácskák mutatták hosszan
a vonalvezetést. Pirkadatkor
már feltűnt Dover
kikötője, és hamarosan a
pénztár előtt állva
azért szurkoltam, hogy a
hat órakor induló
kompra felengedjenek. Ekkor
fél óra volt
az indulásig és a fiatalember
intett, hogy siessek és
akkor elérhetem a
kompot. Nagyon jóleső érzés volt
két teljes órát nyerni!
A kompra elsőként hajtottam fel – úgy látszik
ilyen korán lehet tekerni , nem
számít - lemálháztam, majd az
emeleten ugyanazon helyre
telepedtem le, mint
korábban. Megreggeliztem, majd
elterültem a szürke
műbőrkanapén és szusszantam
egyet. Félálomban hallottam ahogy
angolul, franciául és lengyelül
bemondják az érkezést.
A hajóról
legurulva jó volt
újra a kontinens földjét érezni a
talpam alatt. Ekkor már
kikerültem az autóutat, ragyogó napsütésben, kipihenten és
önbizalomtól dagadva vágtam
neki a hazafelé
vezető útnak. Újra gyönyörködtem Bergues
ódon falaiban és
intettem a francia-belga
határon posztoló szobornak.
Itt említeném meg, hogy
ezen a határszakaszon rengeteg
katonai temető található, volt olyan
kisváros ahol a tábla
szerint nyolc. Ezek között
voltak néhány fejfás, de
volt olyan amerikai
filmekből ismert kis
kőkeresztes temető ahol több
ezer sírt láttam. Azon
a napon 30 fok
feletti hőség volt, rengeteg
folyadékot kellett beszereznem
és dél körül még
hőségszünetet is tartottam, persze csakis
ebéd közben. Az ember
azt gondolná, hogy ha
egy útvonalon végigment, akkor egyszerűen
visszafelé sem jelent
gondot elnavigálni. Talán egyszerűbb
esetekben valóban így
van, de itt több
mint négyszázötven kereszteződést kellett
volna memorizálni a
több száz hosszú
és magyarul semmit
sem mondó helyiségnevekről már
nem is beszélve. Én
is úgy gondoltam, hogy ott
a térkép és emlékezni
fogok a táblákra, útelágazásokra és míg
odaútra részletes itinert
készítettem, visszafelé már nem.
Bizony számtalan esetben
meg kellett állnom, hogy
elővegyem a térképet és
a jegyzeteimet fordítva értelmezzem, de ezek ellenére
is jópárszor elvétettem
a helyes útirányt. Előfordult, hogy már
az odaúton is
eltévedtem, tehát erre
is nagyon oda
kellett figyelnem. Nagyon jó
példa erre a Mons alatti
összeépült 7-8 kisváros
esete ahol négy
nappal korábban kóvályogtam, és visszaúton
más lehetőséget keresve
próbáltam áttörni e dzsungelen.
Még ha
némi plusz kilométerrel
is de végül
sikerült. Ekkor már
késő délutánra járt
az idő, de ki
akartam minden percet használni
arra, hogy minél közelebb
juthassak Luxemburghoz. Keletnek
fordulva azonban erős
szembeszélbe ütköztem egy
viszonylag erős forgalom
mellett. Tovább bonyolította
a helyzetemet, hogy sötét
felhők kezdtek gyülekezni
előttem és a nap is
igen le akart
már bukni a
láthatáron. Kemping ugyan
lett volna némi kitérővel, de
a korábbi rossz
tapasztalatok és a plusz
út miatt ezt
a lehetőséget elvetettem, bízva abban, hogy
nem fog esni az eső, illetve
találok valami fedett
helyet az út mentén.
Sajnos egyik sem
jött be ugyanis
esni kezdett és
hirtelen sötét is
lett, így egy erdősáv
mellé kanyarodtam. Az intenzív
áldás miatt egyenlőre
beálltam egy nagy
fa alá, hisz ha
kicsomagoltam volna akkor
pillanatok alatt elázik
mindenem. Mikor némileg csillapult
a zivatar, akkor gyorsan
előkaptam a sátrat
és egy gazos részen
felállítottam ………félig,
ugyanis a kapkodásban
a műanyag rudazat
belefúródott a földbe
és amikor meghúztam,
a rudazatokat összekötő
gumi elszakadt és
egy rúd a
csalán között ragadt.
A lámpa fényénél
keresni kezdtem, de azon kívül, hogy
jól összecsípett a
csalán nem jártam
sikerrel. A fél sátorba
bedobáltam a holmimat, majd -
a szerelőkesztyűt felvéve
- elkezdtem tépkedni a
csalánt és a gazt,
miközben
folyamatosan esett. Meg kellett
találnom a hiányzó
rudat, hiszen ennek hiányában
nem tudtam kifeszíteni
a sátorlapot és az
egyébként sem vízhatlan
sátorról nem folyna
le a víz. Legalább
két négyzetméter csalánt
tépkedhettem ki mire megtaláltam
a bűnöst, miközben csurom
víz lettem. Bevackoltam magam,
átöltöztem száraz holmiba
és betunkoltam némi
elemózsiát. Hát….. nem ez
az este volt
az, amire oly
szívesen visszaemlékezem, de akkor
csak két gondolat
járt az eszemben:
minél hamarabb aludni
és hogy már hazafelé mutat
a kocsirúd - ettől
rosszabbat is túléltem.
12. nap:
Barbecon - Biwer / 263 km , kb : 2650 m /
Hajnal fél háromkor
arra ébredtem, hogy a hálózsákom
vége teljesen átázott, így
- a megfázástól tartva - nem
vártam meg az
ébresztőt hanem összepakoltam
és elindultam. Azaz elindultam volna, de
nem találtam a
kilométerórámat. Mindig a
kormánytáska oldalzsebébe teszem, de
ott nem volt
és hiába pásztáztam
körbe a területet
nem jártam sikerrel. Bosszantott a
dolog, mert nagy
szükségem volt a
computeremre, ezért még egyszer
átnéztem a lehetséges
pontokat, de a
vizes aljnövényzet miatt
kipakolni nem akartam.
Ekkor ugyan nem
esett, de csillagokat nem
láttam és nagyon
nyirkos volt a
levegő. Már pirkadt, amikor
átugrottam újra Franciaországba és
egy parkolóban - reggelizés
közben - kipakolgattam a
táskákat és nagy
örömömre a ruháim
között megtaláltam az
elveszettnek hitt órámat. Közben a
nap is kisütött
és újra bizakodva
lendültem neki az
aznapi feladatnak. Az
addigi viszonylag enyhe
emelkedők kezdtek durvulni, pedig bíztam
benne, hogy azalatt a
pár nap alatt
hátha megvasalta valaki. A
szakasz viszonylag eseménytelenül telt, talán
a sok domb
és még több
domb jelentette a
változatosságot. ST. Hubert
után más útvonalat
választottam - a rossz
minőségű erdei út
helyett -, ami azzal
járt, hogy a négysávos
N4 főútvonalon többet
kellett tekernem a
nagy forgalomban. Végre
megérkeztem Bastogne - ba,
ahol feltankoltam élelemmel, majd nekilendültem
a határig tartó
hosszú emelkedőnek. A határ
előtt tartottam egy
ebédszünetet, ahol
kihasználva az erős
szelet kiterítettem a
vizes sátrat és
hálózsákot. A Luxemburg
határ után nem
sokkal, egy hosszú
lejtő után igencsak
bele kellett kapaszkodnom
a kormány szarvába,
amikor 350 méter
szintet emelkedett az út néhol 7-8
% emelkedővel. Mikor
jöttem akkor nem
tűnt olyan veszélyesnek, de ekkor igencsak megszenvedtem, amíg
felértem a gerincre. Ettelbruck
előtt láttam egy
erdei játszóparkot, ahol a domboldalról hatalmas
fólián lehetett csúszdázni, fából készült
vártornyok és szalmabálákkal körülvett
medencékben élvezték a
gyerekek a nyár
szabadságát. Maga a város
is tündöklött a
milliónyi virágjával, melyek
belepték az egész
várost. Tényleg idilli
volt a kép, csak
ne lettek volna
azok a kegyetlen
emelkedők! Már pedig
jöttek végeláthatatlan sorokban és én tudtam, hogy
csak a
legyőzésükkel juthatok közelebb
a szeretteimhez, a hazámhoz. Újra és
újra nekiveselkedtem a
domboknak és - verejtékezve bár - de
átjutottam jónéhányon, míg
el nem érkeztem
a luxemburgi ismerősömhöz. Mondanom sem
kell, hogy senki nem nyitott
ajtót, bár ez elsősorban
az én hibám, ugyanis nem
hívtam fel előtte, arra
gondolva, hogy a temetés
miatt van neki
elég gondja nélkülem
is. Úgy viszont nem
akartam elmenni, hogy nem
telefonálok neki, tárcsáztam és
közölte, hogy egy félóra
múlva otthon lesz
és feltétlenül várjam
meg. Valóban megjelent
hamarosan és nagy
örömmel üdvözöltük egymást. Büszkén húzta
elő a csomagtartójából a
vadiúj országúti kerékpárját, amit gyorsan
le is teszteltünk. Egy üveg bor
kíséretében megnéztük a Tour
de France albumát, közte az újságot
melynek címlapján ott
vigyorogtam a Col du
Galibier céljánál. Sajnálattal közölte, hogy
a gyermekei barátai
elfoglalták az egész
házat, de nem messze
van egy szálloda
és ott a
vendége vagyok.
Természetesen nem fogadtam
el a nagylelkű
ajánlatát – bár a puha
ágyon először elgondolkodtam – és megkérdeztem, hogy felállíthatom-e a sátram a
kertjében. Először
értetlenül nézett, de mikor
elmagyaráztam neki, hogy én
ehhez már hozzászoktam
akkor beleegyezett. Aztán
autóba ültünk és
legalább egy félórát
utazgatva a csodaszép
dombok között – mennyire más
kényelmes ülésben szemlélni
ezeket a zöld
akadályokat - elértük a
Mosel völgyét, ahol
csodálatos látványt nyújtott
a kanyargó folyó.
Ismét dombok, majd
megérkeztünk kedvenc kerékpárversenyzőm városába,
ahol először a
családi fészket mutatta
meg Jean – Paul, majd Andy
Schleck szintes apartmanját.
Sajna a lehúzott
rolók jelezték a
lakás ürességét –
edzőtáborban volt – de szívmelengető
érzés volt látni
a kedvelt sportideálom
életterét. A városban
megálltunk a Schleck
Fan Club találkahelyén, majd a
visszaúton megmutatta a
szőlők között kanyargó
meredek utat, ahol
edzeni szokott Andy.
A Mosel partjára
visszatérve betértünk egy
étterembe, ahol valami
arab tésztát rendeltem. Akkora adagot
kaptam, hogy ketten is
jóllaktak volna belőle, ráadásul valami
fűszernek köszönhetően borzasztóan
csípősre
sikerült……….hűtöttem is magam
a hideg sörrel.
Több mint egy
hete nem volt
meleg étel a
számban, így aztán csak
tömtem magamba a
kalóriákat és a
telítettség oly rég
nem tapasztalt érzése lett
úrrá rajtam. Már
sötét lett mire
visszaértünk ismerősöm házához, ahol
átadtam a szerény
ajándékom, majd elköszöntünk egymástól
és nyugovóra tértem. A
hálózsákom még mindig
nedves volt, ezért csak
takarónak használtam és
amíg el nem
aludtam azon töprengtem
vajon jól döntöttem-e
amikor visszautasítottam a
puha ágyat?
13.
nap:
Biwer - Sankt
Leon - Rot / 278
km , kb : 1700 m /
Hajnalban megpróbáltam
minél csendesebben összerámolni, aztán
nekilendültem a határhoz
vezető emelkedőnek. Már
ily korai időpontban
is rengeteg német
rendszámú kocsival igyekeztek
a munkahelyükre a határ menti
németek. A folyón átjutva megkellett másznom egy
15-17 %-os emelkedőt, amit csak
tolva tudtam teljesíteni
a vaksötétben. Az
előbb említettem, hogy sok
német jár Luxemburgba
dolgozni, viszont sok luxemburgi
rendszámot láttam a
német oldalon is a
házak előtt, tehát valószínűleg ott olcsóbban
lehet ingatlant vásárolni, vagy élni.
Saarburg után újra
megszenvedtem a hosszú
250 m szintemelkedéssel, ami
után egy öt
kilométeres száguldás következett
olyan párában, hogy alig
láttam ötven méterre
előre. Erre a szakaszra vesztettem
el a térképem, így
emlékezetből mentem, de nagy
eltévedésre nem emlékszem,
bár a
kritikus lerövidítéseket általában
kihagytam. Nagyon meleg volt
aznap és a dombok
sem simultak ….. volt
egy-két holtpontom. Kaiserslautern
után újra a
varázslatos völgybe érkeztem,
ahol nagyrészt kerékpárúton
tettem meg a
közel ötven kilométert. Sík terület
következett egészen Speyer-ig, ahol a
Rajna hídján történt
kisebb koccanás miatt
hosszú kocsisor mellett
nyugodtan elhaladtam a
bicajos úton. Ezúttal
nem tettem kitérőt
Jessica-ék felé,- minél hamarabb
haza akartam érni –, de
szükségét éreztem egy
kempingnek tiszta ruhaneműk
hiányában. Az ideális útvonaltól
délre kellett tartanom, ahol
egy tóparti sátorhely
volt bejelölve. Egy
közeli városban alaposan
bevásároltam, majd egy hagymaföld
mellett tekertem, ahol valamelyik
balkán országból verbuvált
vendégmunkások dolgoztak.
Nem irigyeltem őket
a végeláthatatlan zöld
tengerbe,n a tűző
napon hajlongva húzgálták csomóstul
a zöld hagymát, majd
lekaparták a földet
és összekötözték. A kempingben
felkészültem az elutasításra, de szerencsémre
a mogorva vezető
fiatal lányának elég nagy volt a kompromisszumképessége. A korai
indulásom hallatán a papa rögtön
közölte, hogy a kapuk
zárva lesznek és
az éjjeliőr sem
engedhet ki, a leány
viszont jelezte, hogy van
oldalt egy forgó kijárat, melyen ki
lehet jutni, de a
keró nem fér
át rajta. Rögtön
átgondoltam a szituációt
és kiötlöttem, hogy a
sátrat a kerítés
mellé állítom, a bringát – kerekeit kiszedve – a
külső oldalon hozzálakatolom a
kerítéshez és reggel
csak kiviszem a
kapun a cuccaimat. A
morgó apa ezt
már hallani sem
akarta, inkább kiment
és én kifizettem
a szállásdíjat a lányának. Felállítva a
sátrat eszembe jutott, hogy
ha kiszedem az
első kereket és
felállítva tolom, akkor
kiférhet a forgókapun
és ki is
próbáltam ezt, a
környék bringásainak nem
kis megrökönyödésére. Amíg a
mosókonyhában tevékenykedtem, letáborozott
mellém egy fiatal német pár, akikkel
szóba elegyedtem. Míg a filagória alatt
kevergették a zöldségeiket – vegetáriánusok – elmesélték,
hogy szabadságon vannak és
Kirgizisztán fővárosában
németet tanítanak az
egyetemen. Sokat meséltek
és érdekelte őket
az én sztorim
is….. jókat nevettünk…… jó volt
a társaságuk. Tusolás, lefekvés, éppen átgondoltam
a következő napot, amikor
belém nyilallt: ha kitolom a kerékpáromat, akkor hogyan
jutok vissza a
többi cuccomért ? Rápillantottam az
órámra és már
ugrottam is, három
percem maradt a tízes zárásig. Már
a nagykaput be
is lakatolták, mikor
kirohantam a bringával, kikaptam a
kerekeket és a
nyerget, majd kiláncoltam. A
visszajutásomhoz már könyörögnöm
kellett az éjjeliőrnek, de megszánt…………….hű ez
meleg helyzet volt!
14.
nap:
Sankt – Leon - Rot -
Fiegenstall / 288 km , kb : 1650 m /
Fél négy…..csörgött a
vekker, ébresztő, kipakolás,
sátorbontás. A kisebb dolgokat
átdobtam a kerítésen
- ja a bicajom
megvolt – a többit felmálháztam
magamra – mivel csak egy
esélyem maradt - és
ha szorosan is, de
áttuszkoltam magam a
forgókapun. A tervem
szerint a következő
városban egy kis
összekötőúton jutottam volna
tovább, de nem találtam azt, és a
pékségben sem tudtak
róla, ezért kénytelen voltam
a biztos, de nagy
kerülőutat jelentő megoldást
választani. Aztán kiderült, hogy ez
sem egészen biztos, mert
egy részen autóutat
kellett használnom, de a
hajnali időpont miatt
természetesen bevállaltam - igaz, hogy
csak a következő
elágazásig. A visszaútról
általánosságban elmondható,
hogy inkább választottam
a hosszabb, de biztosabbnak
tűnő útvonalat, mint a
lerövidítéseket, melyek
odafelé okoztak némi
navigációs problémát. Sinsheim
után kezdődtek a
komolyabb emelkedők,
szőlődombok ahol feltankoltam
magam a földről
szedett szilvával. Untersteinbach településen
a postástól megkérdeztem
a helyes irányt, mire
ő végigmért és
azt mondta, hogy inkább
kerülő úton menjek, mert arra
a hegyre még
feltolni sem tudom
a szerelvényemet. Volt benne
némi igazság, mert odafelé
csak lezúgtam a 22
% - os lejtőn, de felfelé
már toltam- húztam-
rángattam a bringát, teljesen elkészültem
mire feljutottam a hegytetőre. A nagy
hőségben szenvedtem eleget
az emelkedőkkel, de azért
jól haladtam, köszönhetően
az állandó tekerésnek. Navigációs szempontból
sem volt egyszerű
etap, de nagy eltévedésre
nem emlékszem. Már
kezdett esteledni, mikor
elértem Gunzenhausen-be, ahol
be akartam vásárolni, az itinerbe
jelölt helyen. Valahogyan
elnézhettem valamit, mert azon
vettem magam észre, hogy
kiértem a városból
és sehol egy
üzlet. Némi maradékom
még volt, de a víz
már fogyóban, ezért a
következő faluban megálltam
egy háznál ahol
az udvaron beszélgettek.
Kértem egy kulacs
vizet, közben szóba
elegyedtem a háromgenerációs családdal. Alaposan kikérdeztek
az utamról, a terveimről. A
nagypapa már járt
többször Magyarországon,
tisztelettel beszélt rólunk,
miközben elbattyogott vízért.
Legalább tíz percet
vártam az innivalóra, mikor megjelent
a kulaccsal, egy doboz
sörrel és egy
zacskóval, benne két
kolbászos szendviccsel. Őszintén
szólva nem is
próbáltam visszautasítani, hiszen
– mint utólag kiderült
- két szelet kenyerem
maradt néhány almával. Hálálkodva köszöntem
el jótevőimtől és
nekivágtam a lebukkanni
készülő nappal a
hátam mögött. A fáradtság
kezdett úrrá lenni
rajtam - ami nem
is csoda 260 km
tekerés után – de minden percet
ki akartam használni
sötétedésig. Pleinfeld után
már erőteljesen „szállás” kényszerem
támadt és éppen
utamba akadt egy
sűrű fenyves, ahol
egy földúton behatolva
rogytam le az
első kisebb tisztáson.
Már lámpafényre volt
szükségem a pakoláshoz, mert a
sűrű lombozat egy
fikarcnyi fényt sem
engedett át. Gyorsan
elmajszoltam a puha
zsemlébe ágyazott kolbászokat, leöblítettem a
sörrel és nagy
hálával gondoltam jótevőimre.
Éppen bebújtam a
zsákba, mikor egy üvöltésszerű
hang törte meg
az erdő csöndjét.
Kissé összerezzentem, a hang
közelsége miatt, és mikor
megismétlődött e vonyítás,
mintha messzebbről hallottam
volna. Mindenesetre a halogénlámpával körülpásztáztam a
környéket, de csak mély
csöndet tapasztaltam némi bagolyhuhogással megtörve. A
füldugók aztán teljesen
kiiktatták a külső
zavaró tényezőket és
mély álomba ringattak…..
15.
nap:
Fiegenstall - Hilkering
/ 273km , kb : 2200 m /
A hajnal épp
olyan sötét volt mint az
est, de a rutin
segítségével négykor már
a kihalt mellékúton
nyomtam a pedált, elhagyva a
rémségek erdejét. A
sötétben elég érdekes volt a hullámlovaglás, vagyis dombra fel – le, hiszen ilyenkor csak
a lábadban érezted
az emelkedőt. Már kivilágosodott, mikor Greding
városába értem, ahol némi - pékséginformáció – segítséggel rátaláltam
a kivezető útra, ami
nem túl barátságosan
fogadott a maga
18 % - os emelkedőjével. Mire felértem
úgy leizzadtam, hogy már
nem éreztem a
csípős reggel leheletét,
pedig csak nyolc
fok volt. A következő
város után már inkább
bevállaltam plusz kilométereket, mint a
zötykölődést a folyóparti
murvás úton. A Maina
csatorna völgyét Meihern-nél
hagytam el, de nehezen
akart elengedni, ezért
elém állított egy
húszszázalékos szintemelkedést, amire
csak tolva-húzva jutottam
fel. Itt kezdődött
az előzőekben már
leírt szép fennsík,
aminek akkor nem
volt időm örülni, mert
egy hirtelen zápor
kapott el az
első falu előtt
és nyakig áztatott.
Mire beálltam egy
eresz alá már
csak a vizet
tudtam kiönteni a
cipőmből, amilyen gyorsan
jött oly hirtelen
el is vonult a
zivatar. A következő
faluban kértem egy
flaska vizet, mire a
ház asszonya egy
jéghideg ásványvízzel lepett
meg…….. jól esett! Kevéssel
ezután fotóztam le a tanyát,
ahol előzőleg a
pajtában vártam az
özönvíz elmúlását, ez már
csak egy ilyen
zivataros környék! Az
égbolt kitisztult és
én száguldottam a
gabonamezők között egészen
a Dunáig, melynek a
bal partján haladva
törtem rá Regensburg-ra. Jól
rá is fáztam
a járt út
elhagyására, mert alaposan elkeveredtem
a városban, de végül
sikerült átjutnom rajta.
Következett a nyolcas
út a maga 120 kilométerével, aminek
az elején fellépett
utam első technikai
problémája. Már előzőleg
is hallottam némi
súrlódó hangot az
első kerekem felől, de
ez már kezdett
idegesítővé válni, ezért kivizsgáltam
az ügyet és
megállapítottam, hogy a kerékcsapágy
morgolódik. Kerestem egy árnyékos
helyet, majd óvatosan kikaptam
első tengelyt, majd vastag
zsírágyba helyeztem a
golyókat. Indulás előtt
végeztem egy alapos
karbantartást, de a
háromezer kilométer megtette
a hatását. Nagyon
meleg volt azon
a napon és a
nagy forgalom sem
könnyítette meg a
helyzetem, de jól haladtam. A
párhuzamos gazdasági utakat ezúttal
csak ritkán vettem igénybe – ami
szabálytalan – de ahhoz,
hogy gyorsan haladjak
jó minőségű és
célravezető aszfaltot kellett
használnom. Késő délután
értem Passau közelébe, mikor az
út másik oldalára
pillantva hatalmas meglepetésben
volt részem: a
túloldalon azt a kézikocsis, négygyermekes családot fedeztem
fel, akikkel Linz
után beszélgettem. A
négysávos úton keresztül
üdvözöltük egymást, néhány mondat, fotó
és már indulnom
kellett, ha nyitott üzletet
akartam találni. Csak
később nyílalt belém
a gondolat, hogy talán mégis tudtam
volna valamit segíteni
nekik, olyan tanácstalanul álltak
ott és néhány
csokinak is örültek
volna a gyerkőcök……….
Vajon merre járhat
most a szöszi
család ?
A városon
átrobogva a zárás előtt
tíz perccel rontottam
be a Lidl-be
feltölteni az alaposan
megcsappant készleteimet. A
Duna partján sokan
tekertek még a
lenyugvó nap sugarait
kihasználva köztük egy
rekuval tekerő orosz vándor, aki
európai körútján rótta
a métereket. A
parton több vadkempingező „csábított” kecsegtető
táborhellyel, de az utolsó
percig ki akartam
használni a világosságot
és nagyon jó tempót
is tudtam menni. Obernzell után
már körvonalazódott az
etap vége Schlögen
környékére, de mivel nem
akartam a hajnalt
mászással kezdeni ezért -
felvillanyozva magam -
nekiduráltam magam a
közel öt kilométeres
kétszázas szintnek. Úgy emlékeztem, hogy a
fennsíkon legelők és
erdők váltják egymást, tehát ideális
szálláshely. Mire felértem
teljesen elkészültem az
erőmmel, besötétedett és a mezők
helyett gabonaföldek és
majorságok hiúsították meg
a tervem. Kénytelen
voltam odébbállni, és két
sikertelen mellékút puhatolózás
után egy út menti
susnyásban találtam
magam a kimerültség
határán. Gyalogosan
próbáltam utat törni
a méteres gazban, miközben a
sötétben a csalán ezernyi
kígyófejként mardosta a
karomat és a
lábszáramat. Húszméteres küzdelem
után ledobáltam a
cuccaimat, sátor fel, kaja. Először
fordult elő, hogy még
a bicajom se
kötöttem ki olyan
fáradt voltam, de a
gondolat, hogy talán holnap
este már a honi
földön
térhetek nyugovóra…..
jólesően töltött el és már
aludtam is…….
16.
nap:
Hilkering - Sopron
/ 297 km . kb : 2100 m /
Éjjel arra ébredtem,hogy
vizes a hálózsákom……..fél
három…..nagy szükségem volt arra az
egy óra pihenésre még, így összegubóztam
és megpróbáltam visszaaludni. Rövid ideig
sikerült is, de az
esőcseppek úgy verdesték
a ponyvát, hogy úgy
döntöttem összepakolok és
elindulok. Nem egy leányálom
szakadó esőben kipakolni
a holmit, összeszedni a
sátrat, miközben mindent takargatni
a teljes elázás
elől. Mire kivergődtem a
nagy gazból már
csurom víz voltam deréktól lefelé. Erős
lejtő, csúszós úttest
és a sötét
miatt nagyon óvatosan
ereszkedtem lefelé és ha
utolért egy autó
gyorsan félreálltam. Leérve
a hegyről csendesedett
az eső és
a Duna hidat
elérve már csak
csepergett, ami új
lendületet adott. Nem vesztegethettem az
időt, ha estére
magyar földön akartam
lenni! Mire kivilágosodott Linz-ben
találtam magam, ahol egy
park filagóriájában megpróbáltam
normalizálni a helyzetem. Kipakoltam az
összes holmim, kiválogattam a
nedves dolgokat, átöltöztem és
megreggeliztem. Védőgáton, erős
ellenszélben folytattam utamat, ahol
- a borús idő
ellenére - sokan futottak
és kerekeztek. Mauthausen
után utolért egy
hölgy és - félretéve
a büszkeségemet - beálltam
a szélárnyékába. Az addigi
tizenötös sebességem rögtön
ugrott egy tízest
és közben még ki is
hagyhattam néhány ütemet.
Minden jónak vége
szakad egyszer, a gát
véget ért és
a hölgy is
elkanyarodott, s én a
kukoricaföldek között folytattam
a tekerést. Több tucat kerekest
előztem meg, köztük egy srácot,
aki a csomagjain
kívül hátán cipelt
egy nagybőgő nagyságú
tokot. Grein után
a főúttól korláttal
leválasztott sáv közvetlenül
a folyó mellé
épült, olyannyira, hogy ahol nem
volt hely ott
a víz fölé
fapallókból összerakott hídon
tekertem, olykor több
száz méteren keresztül. Mihelyt
kisütött a nap, megálltam
ebédelni, s közben kiteregettem
a sátrat, hálózsákot
és egyéb vizes
dolgaimat száradni a turisták
nem kis megdöbbenésére. Melk-nél elhagytam
a Duna vonalát
és nekivágtam az
először dombos, majd hegyes
bécsi erdőknek. Késő
délután értem el
Bécs déli külvárosát, ahol ismét
kaptam az égi
áldásból. Átérve a városon rákanyarodtam a
Sopron felé vezető
útra, ahol minden második
autó magyar „vendégmunkásokkal” jelezte
a helyes irányt.
Már hat óra
is elmúlt és az
előttem álló közel
ötven kilométer őrült
pedálozást követelt. Csak
egyszer álltam meg -
bevásárlás céljából - aztán
újra belefeküdtem a
kormányba és tekertem. Az
őrült menetnek meg
is lett az
eredménye, hiszen 20:35-kor átléptem
a magyar határt
a soproni átkelőnél. Nagyon
jó érzés volt
újra itthon, de a sötétedés
és a fáradtság
arra késztetett, hogy minél hamarabb „szállás” után
nézzek. A határ
és Sopron közötti
4 km belül nincs
sok lehetőség, ezért
az első mellékúton
lekanyarodtam, majd egy bokros
részen vertem tanyát.
Igaz, hogy a közelben
ugatott egy kutya, de
már nem nagyon érdekelt, sokat nem
veszthettem.
Ezzel tulajdonképpen véget
is ért a
londoni túrám tervezett
része, hiszen a magyar
határtól indultam és
oda is érkeztem
vissza. Mivel nem
használtam fel - sem
oda sem vissza -
a tartaléknapokat, ezért
úgy döntöttem, hogy bónuszként
letekerek a Balatonig
meglepve rég nem
látott leányomat.
17. nap:
Sopron - Zamárdi
/ 204 km , kb : 600 m /
Fél négy…….. a vekker
utoljára veri fel
a kis sátor
csendjét…….az idén. Összerámolás
a sötétben, majd néhány
perc múlva már Sopron északi
részén kerülöm meg az ébredező
város bágyadt fényeit.
A következő faluban
oly kincsre találok, melyet egész
Európában hiába kerestem:
kék nyomóskút. Magyarországon
szinte minden kisebb
településen található e
vándorkiszolgáló szerkezet,
bár manapság egyre
gyakrabban láthatjuk őket
nyomókar nélkül. Aki csak
hazai tájakon túrázgat, annak természetes
a meglétük, de aki
messzebbre merészkedik és kénytelen
állandóan kéregetni…….az tudja csak igazán értékelni
az éltető, friss és
hideg vizet ajándékozó
forrást. Mire megvirradt,
addigra jött másfajta
víz is mégpedig
felülről és oly
intenzíven, hogy kénytelen voltam
beállni egy megállóba
takargatás céljából. Egészen
Sárvárig kitartott az eső, ahová
nosztalgiából bekukkantottam.
Már ragyogó napsütésben
tekertem a 84- es
úton, mikor elértem a
nyolcas főút kereszteződését és bosszankodva
láttam meg szemben
a hármas behajtási
tilalom tábláját. Az illetékesek „behúztak a
csőbe”, szabályosan csak visszafelé
haladhattam volna. Menekülő
út híján bevállaltam
a szabálytalanságot arra
gondolva, hogy a legközelebbi
kereszteződésnél kerülőutat keresek. Talán
öt kilométert tehettem meg
lóhalálában, mikor elértem
az első
balos bekötőutat és
vasúti átjárót és
megkönnyebbülésemre már csak
kettős tilalom maradt……. kerekezni
lehetett! Elképzelem azt a
bécsi társaságot, akik
le akarnak tekerni
a Balcsira és
ezzel szembesülnek! Sümeg
előtt még másztam
egy százast, miközben megcsodáltam
a fellegvárat. Tizenegy
körül értem le
a Balatonhoz, ahol
már tombolt a nyár, a
kerékpárút telítve, a strandok
környékén mozdulni alig
lehetett. Keszthely felé kerültem, de
a kánikula ellenére sokan kerékpároztak. A déli
partot már párszor
végigjártam, itt azonban többször
eltévedtem a nyilakat, táblákat követve /néhol elfelejtették
a jelzést kirakni/. Egyszer egy
pár után hajtva
zsákutcába jutottunk, majd egy
susnyáson próbálkoztunk, ami
a semmibe vezetett,
szerencsére a kert
tulajdonosa tudta mi a
dörgés és átengedett
a portáján megmutatva
a helyes irányt. Leérve a déli
partra először még
csak- csak, de aztán elkezdődött a
szenvedésem. A harmincöt fok, a
sokszor kritikán aluli
útminőség, a strandok körüli
tömeg, csalinkázás egyik utcából
a másikba és
ami legjobban bosszantott, hogy nem
haladtam! A hetesre néha
kimerészkedtem, de sokra nem jutottam
a tiltások miatt, és
utána még vissza
is kellett találnom a
körútra. Egy kicsit
felforrhatott az agyvizem – vagy kezdeti
napszúrás lehetett? – de nem éreztem magam valami jól. Émelyegtem és
csak később eszméltem, hogy a
nagy izgalomban, - hogy hamarosan
találkozom az imádott
gyermekemmel – teljesen eléheztem.
A felismerést tett
követte, maradék kifli,
csoki be, leöblítve egy
hideg sörrel és
máris új erőre kaptam.
Szemes környékén értem
utol egy spanyol
srácot, aki három
hónapos kelet – Európai
körúton tekert és Pestre
tartott. Végre eljutottam
Zamárdiba, majd percekig figyeltem
ahogy Andikám sürög-forog
a vendégek között, felém
pillant és leadja
a rendelést, majd beugrik
neki valami emlékkép
és kitör belőle
………. alig tudtam
megtartani. A meglepetés tökéletes, a
meghatódottság kiszakít érzéseket, melyeket két hétig
elnyomtam nagyon mélyre. Ám
csúcsidő van, és mennie kell
vissza, én pedig átruccantam a
barátjához a büfésorra, ahol Milán
két gyrosvágás közt
egy hideg sörrel üdvözölt.
Nem tartottam fel, lehorganyoztam a
parton egy kis
hűsítő úszásra, amiből
nem lett semmi, mert
húsz méter bokaáztatás után rájöttem, hogy nincs
annyi időm, hogy a
távolban labdázókig eljussak
és azokon túl
talán már úszni
is lehetett volna. Elterültem a
húszcentis vízben, de a
hűs haboknak nyomát
sem éreztem, néhány kempinges
zuhanyzást lekörözött a
víz hőfoka. Visszasiettem
a felszerelésemhez, közben a
fiam neten kikereste a
vonat indulását….tizenöt percem
maradt. A lányom
egy doboz pizzával és
sörrel várt, búcsú
és rohanás az
állomásra, ahol a pénztár
előtt sor várt, de az
utolsó pillanatban sikerült
feljutnom a kerékpárszállító vagonba.
A Velencei -tónál már
mozdulni sem lehetett
a sok kerékpártól
és a gazdáiktól,
akik inkább leültek
a padlóra mintsem
hű társukat magára
hagyják. Pest leszippantotta
a kerekesek többségét
és egy miskolci
szimpatikus családdal – akik majdnem
körbekerekezték a tavat -
elbeszélgetve érkeztem meg
tíz óra körül
a Mi-skóciánk pályaudvarára.
Lámpa fel és
néhány perc múlva
imádott feleségem karjaiban
elfelejtettem minden fáradtságot,
nehézséget, magányságot.
Néhány
beszédes adat
|
|||
Megtett távolságok:
|
|||
Táv
|
Idő
|
Szint
|
|
Hegyeshalom – London
|
1745 km
|
6 nap 8 óra
|
kb. 12 000 m
|
Londoni bolyongás
|
65 km
|
2 nap 6 óra
|
0 m
|
London -
Sopron
|
1771 km
|
6 nap 6 óra
|
kb. 11 800 m
|
Sopron -
Zamárdi
|
204 km
|
10 óra
|
kb. 600 m
|
összesen
|
3785
km
|
17 nap
|
kb 24 400 m
|
Költségvetés:
|
|||
élelmiszer
|
6000 Ft +
31,18 Eur + 24,65 GBP
|
||
komp
|
29 Eur + 17
GBP
|
||
ajándék
|
9,35 GBP
|
||
szállás
|
10,50 Eur
|
||
vonatjegy
|
12 550 Ft
|
||
biztosítás
|
5000 Ft
|
||
egyéb
|
kb 10000 Ft
|
||
összesen
|
Mint a fentiekből is
kiolvasható nem az anyagin
múlik egy ilyen
kaland……………..
Hat kilót fogytam a
túrám során, ami a
65 kilómhoz képest
sok, és ennek nagy része
izomtömeg, aminek a hiányát
meg is érzek
az eltelt időszak
versenyein. A fizikai
erőnlétemmel általában nem
voltak gondjaim , de az 5.
X-et megélt ízületeim
nehezen tolerálták a napi
tizenhat órás - nyeregben
töltött - erőltetett
menetet .
Ezúton is
szeretnék köszönetet mondani
családomnak a kitartásért, munkatársaimnak a
toleranciájukért, főnökeimnek a pozitív hozzáállásukért, a miskolci Intersport
támogatásáért és Oláh
János barátom segítségéért.
,, Csak az
értékeli igazán a
kényelmet és a
biztonságot, aki időként
átéli annak hiányát! ’’
A túrához
tartozó mintegy négyszáz kép, illetve
előző túráim leírása
megtalálható: polonkailaci.blogspot.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése