2012 London

Olimpiai zarándokút Londonba

1.nap:  Miskolc - Hegyeshalom /vonat/ -  Schwadorf    (56 km,  kb. 180 m  szint)

Lassan már megszokottá kezd válni a vonattal való  indulásom, ami némi fanyalgást válthat  ki egyesekből, de  alaposan megtervezve az  utam,  jutottam  erre a megoldásra, hiszen 17 nap állt a rendelkezésemre összesen, és a megnyitóig mindössze nyolc. Azt nem mertem bevállalni, hogy a megnyitó napján érkezem meg, hiszen bármi előre nem látható probléma az egész út  értelmét veszélyeztette volna, a napi  kilométeradagok  is be voltak határolva  és csütörtökön  még  dolgoznom  is  kellett (a főnökeim  jóvoltából csak  fél műszakot). Mindezeket figyelembe  véve  döntöttem a vonatos  startnál,   ami  11.35- kor indult. 

Már éppen elindultam a munkahelyemről amikor egy helyi újságíró hívott fel telefonon  és megbeszéltük, hogy az állomáson adok egy  mobilos interjút.  Legalább fél óráig kérdezgetett  és  csak a  visszaérkezésem után szembesültem  azzal, hogy jó pár dolgot félreértett. Már azt sem jegyezte fel jól, hogy  csütörtök  van, hiszen egy nappal korábbi indulás jelent meg a szombati  számban - ami egy ilyen teljesítményorientált  vállalkozásban  sokat számít-, de a fél  négyes  rögzített  ébredésem  is fél hétre írta, egy évvel megfiatalított, példaként olyan országot írt  le ahol eddig  még nem  is tekertem, Bécsben nincs  ismerősöm  és  kempingezni  is  csak elvétve  fogok. A többi nagyjából rendben  volt, de látszik, hogy a  lényegről – ami  megkülönböztet  a  többi  jónéhány  olimpiára  tekerő  társaságtól  - nem sok  fogalma  lehetett.  A  vonaton  természetesen  nem  volt  kerékpárszállító, így  kénytelen  voltam  a  legvégén  hagyni  a  kerót, becuccolni  az  ülésekhez  és  minden  megállónál  megnézni, hogy  nincs-e  útban  a  le- és  felszállóknak.  A  Keletiből  már  szállítóvagonban  utazhattam  tova, és  a  Győrből  induló  modern  elővárosi  szerelvényen  is  kerékpárszállító  rész  volt  kialakítva.  Már  az  ablakból  szomorúan  konstatáltam, hogy  az  addigi  kánikulának  nyoma  sincs, vészesen   sötétedett  a  déli  félteke.  Hegyeshalomnál  felmálháztam  a  rakományomat  és  elindultam  a  határ  felé.  Szép  sárgacsíkos kerékpárút vezetett  odáig, majd  az  osztrák  oldalon  közúton  tekertem  tovább.

A  határépületnél  megpillantottam  egy  trafikot  és  rögtön  eszembe  jutott, hogy  megszabadulok  a  fémforintjaimtól.  A  legolcsóbb  ital  is  húsz  forinttal  drágább  volt  az  fölösleges  aprómtól,  ezért  egy  betérő  áldozatra  lecsapva  szereztem  meg  a  kívánt  nedűt.  A  második  falunál  egy  előre  tervezett  lerövidítésem  volt, meg  is  találtam  a  kavicsos  mellékutat, miközben  engem  is  az  eső,  és  az  egyre  fokozódó  szembeszél. Becsomagoltam  a  szállítmányomat    és  a  szakadó  esőben  néhol  tíz centissé  mélyült  tócsákban  lavíroztam  tovább.  A  bevásárló  turisták  mekkájához,  Pamdorf-hoz  érve  a  Google  tervezett  utam  egy  telephelyre  vezetett, amit csak  egy  köldökig  érő  gazban  tudtam  kikerülni (200m) a  vasúti  sínekre  rátérve.  Az  esőben  sűrűn  visszapillantgatva  próbáltam  minél hamarabb  elhagyni  a  vasúti  pályát, hiszen  egy  érkező  vonat  esetén  ugorhattam volna  az  árokba.  Szerencsére  hamarosan  elértem  a  pályaudvart  és  folytathattam  utamat  a  10- es  sz. főúton egészen a  Schwadorf   után  kiszemelt  erdőségig.  Betérve  a  fák  közé kavicsos   utat  találtam   és az  eső  miatt   igen  csábított  egy  palatetős  állatetető, de  higiéniai   szempontot  figyelembe véve  inkább  továbbálltam. Már  erősen  sötétedett, ezért  tábort  vertem  a  lehető  leggyorsabban  bedobálva  a  cókmókomat  a sátorba.  A  bicajt  kikötöttem  egy  fához, majd  fedél  alá  húzódva  megvacsoráztam  és  bebújtam  a  hálózsákomba. Előző  túráimon  már  megszoktam  a  sok  csapadékot, de  így  az  első  pár  órában  elázni……….hát  nem  túl  jó  ómen. „Ettől  már  csak  jobb  lehet” gondolattal  a  fejemben dugtam  fülembe  a  dugót  és  aludtam  el….

2.       nap:  Schwadorf  -  Obernzell  /D/   (275 km, kb.  2200 m szint)

Hajnal….  sötét… az éjjel  esett  az  eső, de  mire  csörgött  az  óra  már abbamaradt. Összeszedelőzködtem, majd kievickéltem az erdőből és az éj  leple  alatt  haladtam tovább.  Himberg  városánál egy viszonylag bonyolult  navigációs helyzetet kellett  megoldanom, hiszen  két  kilométeren  belül  négy  főútvonalat  is érintenem  kellett.  Megoldódott  ez a  probléma  is  és hamarosan  Bécs  déli  elővárosaiban  róttam  az  utcákat  a gyér forgalomban.

Sikerült  találnom  egy  viszonylag  egyenesen  áthatoló  vonalat  és  öt  kilométer  fővárosi  tekerés  után  már  kapaszkodhattam  fel  a   hegyekbe.  Pirkadatkor  még  elég  hűvös  volt, de  mire  felértem  a  völgybe  már  alaposan  kiizzasztottam  magam. Nemsokára  áthaladtam  a sok  magyar  által  köldökzsinórként  használt  A1 autópálya  alatt  és  egy  buszmegállóban  asztalt  bontottam.  St. Pölten-ig  viszonylag  meredek  dombok  sokaságát  kellett  a  hátam  mögött  hagyni, miközben  többször  eleredt  az  eső, de  nem  vált  tartóssá, csupán  bosszantott  az  állandó  öltözködési  szünet.  Melk  városánál  értem  el  a  Duna  vonalát  és  innen  egy  jó  darabig  a  korábban  többször  végigjárt  Donau  Radweg-en haladhattam.  Mindkét  oldalon van  kiépített  kerékpárútvonal, de  nem  azonos  távokkal, útminőséggel  és  néhol  sávval  védett  közúton  kell  haladni.  Mindezt  figyelembe véve  a gyorsabb  oldalt,  tehát  az  északi  partot  választottam  az  első  szakaszként.  Váltakozva  tekertem   védőgáton, elzárt  kerékpárúton  illetve  közúti  sávon  egészen  Grein-ig,  ami  után  kukorica  és  búzaföldek  között  haladt  az útvonal. A  borongós  égbolt  ellenére  elég  sokan   túrázgattak, főleg  ellenkező  irányból, ugyanis  Passautól  Bécsig  több  mint  200 m  szintesés  van,  ami  talán  nem  tűnik  soknak, de  az  uralkodó  nyugati  szelet  is  hozzátéve  már  meghatározó  az  irány.  A  Bécsből  induló  sétahajók  fedélzetén  rengeteg  bringát  szállítanak, visszafelé  csak  elvétve  - inkább  csak  esős  idő  esetén – választják  e  közlekedési  formát. Mauthausen  után  újra  elhagyja  a  hálózat  a  Duna partot, de  15km  után  visszatér  a  védőgátra  és  innen  már egészen  Linz-ig  ezen  halad.  A  város  előtt  széles  parkká  terebélyesedik a  terület, több  futó-  és  kerékpárvonallal. Tartottam  egy  rövid  étkezési  szünetet  és  a  feleségem  által  készített  csirkecomb  utolsó  darabját  is  magamévá  tettem.  Feltankoltam  vízzel  és  kifelé  haladva  egy  alagút  kanyarjában  váratlan  akadályba  ütköztem  egy  kézikocsi  formájában. Egy  fiatal  srác  próbálta  felhúzgálni  a  meredeken  kevés  sikerrel.  Lepattantam  a  járgányról  és tolva  igyekeztem  segíteni  a  feljutásban.  Sikerült  is, közben  azonban  egy  másik  túrázó  elsodorta  az  én  szerelvényemet, így  rohantam  vissza  rendbe  rakni  a  dolgokat. Odafenn  egy egész  család  várt: az  igavonó  apuka, a  hátán egy  kicsi  babát  cipelő  anyuka, egy  hat  és egy  öt  év körüli  hirtelenszőke  fiúk, és  egy  hároméves  forma kislány. Jó  darabon  sétáltam  mellettük és közben  kölcsönösen  kérdezgettük  egymást. Kiderült, hogy  Bécs  környékéről  indultak  és  Spanyolország a  céljuk, de hogy  miért  éppen az  arra  csak  rándított  egyet  a  családfő, mint ahogy  az  időtartamra  is egy-két évet  jelölt  meg.  A  nagyobb  kocsiban  egy  hatalmas  gitár  mellett  sátor és  egyéb  túlélési  felszerelések  voltak, az  utánfutóban  pedig  a  kisebb  gyerekek  utaztak. Hát …… én  sem  mindennapi  kalandban  vettem  részt, de  ez  a  család  a  szabad  élet  mítoszát  a  felelőtlenséggel  keveredve  adta  elő.  A  délelőtt  szedett  paradicsom-szilvámat  és  a  gyerekeknek  egy - egy  csokit átadva  búcsúztam  tőlük  el, de  a pillanatkép  sokáig  elkísért.

Hamarosan  újra  eltávolodtam  a  Dunától  a  gyorsabb  haladás  érdekében, majd  visszatérve  átrobogtam  a  túlpartra, hogy  legyűrjem  azt  a  200 méteres  szintemelkedést,   ami  lerövidíti  a folyó  többkanyarulatos  vonulatát.  Ekkorra  már  újra  keményen  esett  az  eső,  ami  a  lejtmenetben  okozott  némi  fékhatásbeli  problémát. A  hegyről  leérve  az  egyébként  csodálatos  fekvésű  Schlögen  településre  értem,  ahol  a  folyó  teljesen  visszafordul  és  ahová  szép  emlékek  fűznek  a tizenhárom  évvel  ezelőtti  családi  Bécs-Passau-Bécs  túránk kapcsán.  Még  néhány  meredek  partot  megmásztam  és  újra  oldalváltás  következett a  kiszemelt  kemping  miatt. Már  lebukott  a  nap  a  hegyek  mögé,  amikor elértem  a képen  látható  országhatárt, majd  az  első  kempinget. Ez  egy  telepített  lakókocsis zárt  tábor  volt, így  nekilendültem  a  következő  városig. Ott  sem  volt  több  szerencsém, hiszen  csak  reggel  lehetett  intézni   fizetést  ami  nekem  gondot  jelentett. Ez  a  probléma  végigkísérte  utamat, hiszen kilenc  után  a  kempingekben  nem  lehetett  kifizetni   a  szállást,  mert  zárva  volt  az  iroda, és  az  útlevelemet  átadva  csak  reggel  nyolc  után  lehetett  volna  rendezni  a  számlát, vagy  a  korai  indulásom  riasztotta  el  őket  attól, hogy  beengedjenek.  Gyakran  hermetikusan  lezárták  a  tábort  se ki-se  be, de  a  lakók  nyugalma  miatt  sem  örültek  az  ilyen  különcöknek.  Beállt  a  teljes  szürkület és  tudtam, hogy  nemsokára  teljesen  beszűkül  a  part, tehát  ott  kell  találnom  valami  táborhely-félét.  Megláttam  egy  holtágba  benyúló  félszigetet  és  némi  dzsungelharc  árán  ugyan, de  bejutottam  a  hegyére  egészen  a  partig,  ahol  egy  barátságos  tisztáson vertem  tanyát.  Szép  volt,  ahogy  a  Dunán  díszkivilágításban  úszó  hajók  elhaladtak  mellettem,  rajta  a  sok  szórakozó  vagy  vacsorázó  turistával.

Én  is  előszedtem a  hazai  sült  oldalas  maradékát  és  jóízűen  elfogyasztottam  egy  doboz  sör  kíséretében.

Egészen  jól  haladtam  aznap  és  az  égbolt  is  elég  biztatóan  nézett  le  rám, és  főleg  a  hálózsákom  nem  ázott  be!

3.        nap:  Obernzell  -  Pleinfeld   (292 km,  kb. 1600 m szint)

A  vekker  egy  kegyetlen  találmány… a még  kegyetlenebb, ha  veri  az  eső  a  sátorponyvát!  A  hálózsák lábam  felőli  vége  csurom  víz lett, gyorsan összekapkodtam  a  sátorban  a  cuccaimat  és  egy  fólia  alá  rejtve  őket  összecsomagoltam  a  sátorlapot,  majd  átverekedve  magam  a  bozóton elindultam  a  sötétben. Ezen  a  szakaszon  a  főút  mellett  korláttal  védve  volt a  kerékpárút, így  kényelmesen haladhattam  az  égi  áldás  közepette, csak  néha  egy-egy  vakító  reflektor  jelentett  problémát, ilyenkor  én  is  felemeltem  a  lámpámat  és  erre  olykor reagáltak  a  tompított  fény  átkapcsolásával. Passau-ba  érkezve  szerencsém  volt, hiszen  a gyér  forgalomban  hamar  átértem  a  nyugati  végébe, ahol  bekanyarodtam  egy  benzinkúthoz  vizet  tankolni.  A  tolóajtón  belépve  odamentem  a  pulthoz  és  illedelmesen  kértem  egy  kulacs  ivóvizet. A hatvanötös  éveiben járó  kutas  felpillantott  a  fagyasztott  pékáruk  felől  és  éktelen  ordítozással  közölte, hogy  még  nincs  nyitva  a  töltőállomás, kívül  tágasabb. Kisomfordáltam és  megnéztem  az  órám  melyen  6.02 óra  volt tehát  két  perce  már  üzemelni  kellett  volna. Mivel  teljesen  kifogytam  a  folyadékból  így  kénytelen  voltam várni  néhány  percet  és  visszaballagtam  a  pulthoz.   Újra  előadva  kérésemet,  határozott  elutasításban  volt  részem, mutogatva  a  hűtővitrin  felé. Egy  pillanatra  még  el  is  gondolkodtam  az  ajánlatán  …… aztán  azért  sem, annál  is  inkább  mert  egy  hölgy  elkérte  a  mellékhelyiség  kulcsát    és  nekem  lett  vizem.  A  várost elhagyva  a  tervem  szerint  a  folyó  bal  partján  haladva  főleg  kerékpárúton  tekertem,  ami  akkor  nem  volt túl  szerencsés,  mert  elég  sok  kavicsos  szakaszon   jártam   és  az  eső  miatt  kerülgetnem  kellett  a  tócsákat.  Már  világosodott,  amikor  felhajtottam  a  Duna  hídjára  és egy  adag  aggódással  a  fejemben  áttekertem  Vilshofen-be.  E  félelem  alapját  az  adta, hogy vajon  lehet-e  bicajozni  a  B8 – as  főúton,  melyen  több  mint  száz  kilométeren  keresztül  haladnom  kellett  volna. Bár  készítettem  alternatív  útvonalat, de  az  jelentős  kerülőkkel  volt  tarkítva.   Szerencsére  tiltó  táblának  a  nyomát  sem  találtam, így  megkezdhettem  azt  a  hosszú  etapot   erős  forgalom, de  már  csak  szemerkélő  eső  mellett.  Nyolc  óra tájékán  megérkeztem  Osterhofen-be  és  letelepedtem  egy buszmegálló  padjára   elfogyasztani  a  reggelimet. Épp  hogy  kipakoltam, megállt  mellettem  egy  rozoga  Pick-up  és  kiszállt  egy  torzomborz  öregúr, majd  motyogva  valamit  irányomba  végigkotorászta  a  mellettem  álló  szemétgyűjtőt.  Lehet, hogy  konkurenciának  vélt, mert szúrós  tekintetet  vetett  rám  miközben  tovább  gagyogott, majd  átcsoszogott  a  következő  kukához. A  kocsija  tele  volt   mindenféle  lommal  az  anyósülés  wc papírjától  a zsákokkal   dugig  tömött hátsórészig.  Az  időjárás  kegyes  lett  hozzám, lassan  kezdtem  nekivetkőzni, és  jó  tempót  tudtam  diktálni.  Főleg  a  főúton  tekertem, de  ha  alkalom  nyílott  rá  akkor  lerándultam  a  párhuzamosnak  vélt  mezőgazdasági    úttestre, bár  sokszor  ezek  elkanyarodtak  a  főút  mellől -  és  akkor  tolhattam  át  az  árkokon –,  a  kereszteződésekben  nagy  kerülőket  tettek  és  a  minőségük  is hagyott  némi  kívánnivalót maga után.  Straubing  környékén  már  egészen  meleg  volt, a  nagyrészt  sík  terep  hatására  25km/h  sebességet  olykor  harmincig  is  feltornáztam.   A  kedvező  körülmények  hatására  délben  már  Regensburg  elővárosában  jártam, és  hamarosan  átrobogtam  a  Dunaparti  sétányon. Egy duzzasztógát  előtt  leparkoltam  egy  padnál  és  kiteregettem  a  vizes  dolgaimat „amíg  megebédelek talán  szárad  valamicskét”  gondolattal.   Igen  rövidre  sikerült  e  táplálkozás,  ugyanis  tíz  perc  után  eleredt  az  eső  és  kénytelen  voltam  sebtében  összerámolni. Egy  fa  viszonylagos  védelmében  még  befejeztem  az  étkezést, majd  nyeregbe  pattanva  folytattam  utamat  a  folyóparton  egészen  a  kiszemelt  vasúti  hídig, mely  remélhetőleg  átenged  a  túlsó  partra.  Közeledve  megnyugodhattam  a  hídon  áthajtó  kerekeseket  látván  és  én  is  hamarosan  felkapaszkodtam  a  sínek  mellett  futó  rámpára. A  híd  közepe  előtt  járva  észleltem  egy  vonat  közeledését, majd  éktelen  robaj  és szerkezetremegés  közepette száguldott  el  tőlem  egy  méterre, hát …..  elég  hátborzongató  élményt  produkálva.  Túlélve  e  megrázkódtatást  a  Naab  folyó  partján  futó  kerékpárúton  folytattam  utamat  a  közben  előbukkanó  nap  melegében. A  következő  városkába  érve  kénytelen  voltam  elég  sokat  tologatni  a  szerelvényemet, ugyanis  feltúrták a  környező  utcákat  valami  közműépítés  miatt. Nagy  nehezen  elértem  a  főutat, de  ekkor  hirtelen  úgy  elkezdett  szakadni  az  eső, hogy  épp  csak  be  tudtam  állni  egy  ház  fala  mellé, és  esélyem  sem  volt  arra, hogy  átszaladjak  a  szemközti  buszmegállóba  anélkül, hogy  bőrig  ázzak.  Lapultam  a  fal  mellett és  takargattam  a  felszerelésemet  az  autók  által  felcsapott  többliternyi  víztömeg  ellen.  El  sem  mertem  indulni, hiszen  az  ablaktörlők  nem  tudtak  megbirkózni  azzal a  vízmennyiséggel és  veszélyes  lett  volna  közlekedni, ráadásul  egy  12% - os  emelkedővel  indítva. Legalább  húsz  percig  tapadtam  a  falra, csak  eztán  csendesedett  az  áldás  és  kezdhettem  meg  kapaszkodásomat  a  magasba  a gyalogjárdán. Másfél  km  erőlködés  után  némi  lanka és  kerékpárút  várt  rám,  majd  újabb  húzós  part  és  elértem  azt  a  kereszteződést  ahol  végre  elhagyhattam  a  főutat. Az eső  ugyan közben  elállt, de  egy  újabb  nehézséggel  kerültem  szembe  egy „mindkét  irányból  behajtani  tilos”  tábla  formájában. Ez a  szakasz  egy  igen  tetemes – és  bonyolult – lerövidítést  jelentett, tehát  megállva  törpöltem  a  megoldáson. Hamarosan  egy  autó  bukkant  fel  a  lezárt  úton  és  én  megvető  bátorsággal  eléugorva  megállítottam.  A  sofőr  biztatott, hogy  nyugodtan  induljak  el  az  útépítés  odébb  van  és  én átjuthatok  rajta. Nagy  kő  esett  le a  szívemről , majd  nekilódultam  a  csodálatos  völgykatlanban  futó  szakasznak. A  kereszteződéstől  pontosan  4,5 km  megtétele  után  egy  nagyívű  balos  kanyarban  kellett  volna  bekanyarodnom  egy  mellékútra, de öt  km  után  sem  akart  bal kanyar  jönni  egy  jobbos  mellékúttal. Ez  azért  is  volt  bosszantó, mert többször végigzongoráztam  e  kritikus  szakaszt, részletesen  leírtam  az itineremben   és mégsem  jött …….  Öt  és  fél kilométernél  már  azon  filóztam, hogy  visszafordulok, mert  valószínűleg  túlhaladtam  rajta, de  adtam  még  ötszáz  métert magamnak……… és végre  bejött, ráadásul  táblával  és  aszfalttal. Legyőztem  még  legalább  száz  méter  emelkedést  és  egy  fennsíkra  érkeztem  fel,  amit  sokáig  nem  tudtam  csodálni,  mert  újra  elkezdett  ömleni  az  áldás  az  égi  csatornákból. Éppen  semmi  menedék nem volt a  közelben, így  mint  az  őrült  tekertem  egészen  egy  gazdaság  udvaráig,  ahol  bevetettem  magam  egy  fészer  menedékébe.

Az  eső  intenzitása  nem  enyhült, fáradt  is  voltam  már, hiszen  majdnem  kétszáz  kilométer  volt  már  a  lábamban, így  letelepedtem  egy  utánfutóra  és  vártam.   Átázva, dideregve  vártam  a  megváltást, de  csak  egy  fiatal  srác  lépett  ki  az  istállóból,  majd  az  özönvizet  látva  visszahőkölt, de  közben  odakiáltottam  neki, hogy „itt  maradhatok-e ?”   ő  csak  biccentett  egyet  és  visszazárta  az  ajtaját.  Idővel  csendesedett   és  nekivágtam  a  hátralevő  részemnek, viszonylag  enyhébb  domboldalakat  magam  mögött  hagyva.  A  fennsík  szélénél  egy  kis  faluban  jól  eltévedtem, de  egy  autós eligazított  a  helyes  irányba. A  fennsíktól  egy  nagyon  meredeken  suhantam  le „ennek  még  meglesz  a  böjtje  visszafelé”  gondolattal, majd  leérkeztem  A  Duna – Majna  csatorna  völgyébe, ahol  kiépített  hálózat  volt ezen  szakaszon  kavicsos  úttal.  Alig  haladtam  pár  száz  métert  a  folyóparton,  amikor  egy holland  párral  futottam  össze,  akik műszaki   segítséget  kértek defekt  ügyben.  A  férfi  valószínűleg  kicsípte  az  új  belsőt  összeszerelés  közben, ezért  nem  lehetett  felfújni  a  gumit.  Lekaptam  a  külsőt, megkerestem  a dupla  lyukat  egy  foltot  rányomtam  a  készletemből  és  már  meg  is  tartotta  a  nyomást. A  nő  nagyon  hálálkodott  és  miután  magyaráztam, hogy  nem  tartozik  semmivel, de  ő  csak mondogatta, hogy „Bier”, no  jó  mondtam  elfogadok  egy  sört, estére  majd  megiszogatom. Igenám….  de  ő  sör  helyett  előkapott  egy  papírpénzt  és  a  mezem  hátsó  zsebébe  nyomta  ……. én  tiltakoztam, mire  összevonta  a  szemöldökét  és „abend  Bier”  szavakkal lefogta  a  kezemet. Nem  akartam  dulakodni …..hát  elindultam  és  csak  később  néztem  meg a „jutalmamat”  ami  egy  tízeurós  bakjegyet  takart!  HŰŰŰŰ  ez  jó  órabér  volt, egész  túrám  sörigényét  tudtam  fedezni  belőle!  Ezt  az  időkiesést  igyekezvén  pótolni  jó  iramban  haladtam  Dietfurt-ig, ahol  nem  találtam  meg  a  csatornához  levezető  utat, ezért  kénytelen  voltam  - egy  nagyobbacska  dombot  megmászva -  kerülőt  tenni  Ottmaring  felé, majd  onnan  a  folyóparti  kavicsos  úton  eljutottam  Beilgrinesbe.   Az  eredeti  tervben  szereplő - hegyre  felkaptató -  út  valóságban  egy  hosszú  lépcsősor  volt,  ami  felvezetett  a  Hirschberg  fellegvárhoz, így  kénytelen  voltam  megtudakolni  a  közút  vonalát,  amitől  nem  lettem  túl  boldog, mert  egy 15 %  körüli  emelkedőn  kellett  legyűrnöm  közel  150m  szintet.   Fáradt  is  voltam  már,de  nyavalygásnak  még  nem  jött  el  az  ideje, fogamat  összeszorítva  felkapaszkodtam  a  prüszkölő  teherautók  gyűrűjében.  A  fennsíkon  aztán  magamra  találtam  és  jó  ütemben  haladhattam  egészen  Greding  városáig,  ahol  egy  kis  kavarodás  után  kijutottam  a  nekem  megfelelő  főútra. Hamarosan  elértem  a  tervezett  aznapi  célomat,  Thalmmassing-ot, de   mivel  még - a  nap  állásából  következtetve  - legalább  két  órát  tekerhettem  még, úgy  döntöttem  továbbmegyek  és  nekiiramodtam  az  előttem  tornyosuló  domboknak. Akkor  már  túl  voltam  a  kétszázötven  kilométeren  és  csak  egy  cél  lebegett  a  szemem  előtt:  holnap  puha, száraz  ágyban  aludni!  Ezért  a  luxusért  érdemes  volt  újra  és  újra  letaposni  a  pedált, hogy  minél  közelebb  kerüljek  a  célomhoz.  Már  kezdett  sötétedni, mikor  elértem  Pleinfeld-et, és  az  úton  hirdettek  egy  kempinget, gondoltam „miért  ne”. Igaz, hogy  a  város  másik  végében  volt  egy  magaslaton, de  felmásztam  és  meg  is  találtam. A  recepción  közölték, hogy  csak  reggel  lehet  intézkedni, elveszik  az  útlevelemet  és  reggel  nyolckor  majd  fizethetek.  Hiába  próbáltam  elmagyarázni az  érveimet a  korai  indulás  mellett, a  portás  hajthatatlan  maradt, más  lehetőséget  nem  hagyva  nekem, minthogy  továbbálljak. Gyorsan  kitekertem  a  városból  és  az  első  erdőben  lekanyarodva  kerestem  egy  eldugott  helyet  szinte  már  teljes  sötétben.  Egyenetlen  is  volt  a  talaj  alattam, lejtett  is  oldalra, de sok  lehetőségem  nem  lévén  gyorsan  felállítottam  a  sátrat, betuszkoltam  némi  élelmet  a  gyomromba,  majd  fekvés.  Legalábbis  szerettem  volna  lefeküdni, de  a hálózsákom vége  reggel  beázott  és  mikor  összetekertem ….. szépen  átnedvesedett  az  egész  ágyam.  A  sátor  alja  és  a  polifoam  is  nedves  volt, így  felvettem  az  összes  száraz  és  vastag  ruházatom, leterítettem  egy  viszonylag  száraz  fóliát  és - félig  ülő- félig  fekvő  helyzetben  -  ráborultam  a  cuccaimra.  Miközben  ebben  a  fura  testtartásban  próbáltam  álomra  szenderülni  arra  gondoltam, hogy ennél  már  csak  jobb  lehet - holnap  már  letusolhatok  és  puha, száraz  ágyban  aludhatok….TALÁN!!!!!

4.        nap:  Pleinfeld  -  Ketsch    (247 km, kb. 1750 m szint)

Eléggé  meggyötörve  ébredtem  azon  reggelen, borzasztóan  fáztam, miután  hálózsák  nélkül kellett maradnom, bár  éjjel  egy  idő  után  fekvőhelyzetbe  kerültem. Bár  eső  nem  esett, de  olyan  pára  telepedett  az  erdőre, hogy  csurom  víz  volt  a  sátor  és  környéke. Az  első  lámpát  mindig csak  akkor  kapcsoltam  be,  ha  szembe  jött  egy  jármű, a  felezővonal  és  a  szélső  záróvonal  tökéletesen  behatárolta  a  nyomvonalat.  A  sötétben  haladáskor  nem  lehet látni, hogy emelkedik, vagy  lejtő  következik, hanem  csak  a  pedálra  gyakorolt nyomatékból  lehet  következtetni   erre. A  települések  felüdülést  jelentettek  ilyen  szempontból, hiszen a  közvilágítás  tökéletes  segítőtárs. Gunzenhausen-t  elhagyva komolyabb  emelkedőkkel  találtam  magam  szemben, így  a  hajnali  öt  fok  körüli  vacogást  hamar az  izzadás  váltotta  fel, bár  lejtmenetben  majd  lefagytak  az  ujjvégeim. Dinkelsbühl-ben  akadtak  némi navigációs  problémák  - magyarul eltévedtem -, de  ezt  még  sikerült  megoldanom, a  következő  30  kilométerben  viszont  egy  bonyolult, sok  kereszteződéses  útvesztő  volt  a  tervben  végtelen  dombokkal  tarkítva.   Ez  lecsapódott  a  teljesítményemen  is, hiszen  mikor  beértem   a környék  legnagyobb  városába Schwabisch  Hall-ba már  majdnem  dél  volt  és  csak  alig  tekertem  száz  kilométert. A  déli  hullámvölgyet  egy  kiadós  ebéddel  próbáltam  túlélni, s  ez  többé-kevésbé  sikerült  is. Kihasználva  a  harmincfokos  meleget  szárítgattam  a  hálózsákomat  a  csomagjaimra  terítve, néhány  óra  alatt  tökéletesen  megszáradt.  Ezen  szakaszon  találtam  olyan  útmenti  almafát,  mely  alatt  érett, piros  gyümölcsöt  szedhettem  fel  a  földről, rögtön  vagy  három  kilót.  Egész  utam  során   rengeteg  alma  és  körtefa  kísért, de általában  zöld, savanyú  állapotban, így  meg  kellett becsülnöm  e vitaminforrásokat.  Bad Friedrichshall-ba  érve  egy  folyóparti kerékpárutat  szemeltem  ki, amely  átvezetett  a  városon  és  sokan  használták  közlekedésre , valamint  túrázásra  is. Nem  igazán  esett  jól  a  nagy  melegben   a  folyamatos  liftezés  a  dombok  között, de  haladnom  kellett, minél  hamarabb  az  ismerősömhöz  akartam  érni. Sinsheim  után  bonyolódott  a  helyzet, mert  kerülnöm  kellett  autóúttábla  miatt és  akkor  volt  a  hockenheim-i  forma 1-es  futam  és hatalmas  áradat  indult  meg  a  leintés  után.  Igencsak  megszenvedtem,  amíg  elértem  Walldorf-ba, ahol  az  egész  várost  felbontották  és  nagy  kerülőkkel  tudtam  csak  átjutni  rajta, de   kárpótlásul  egy  hét  kilométeres  erdei  első  osztályú  kerékpárutat  fogtam  ki, mely  egészen   a  célom  közeléig  tartott.  Még  néhány  autópálya  felüljáró  és  megérkeztem  a  várva  várt, kedves  városomba Ketsch-be. Volt  sógorom  családja  várt  rám    nagy-nagy szeretettel  és  finom  vacsorával. Egyik  szelet  húst  a  másik  után  faltam  fel, miközben  habzsoltam  a  köretet  és  a  salátákat.  Vendéglátóim  valószínűleg  azt  hihették, hogy  napok  óta  nem  ettem - pedig  hát………főtt  ételt  valóban  nem.  A  bőséges  vacsora  után  még  játszottunk  egyet  a  kertben  a  kétéves  Maurice-szal, de a  darabos  mozgásom  igencsak  korlátokkal  küszködött.  Silke  és  fogadott  keresztlányom  Jessica  kimosta  az  elázott  és  meglehetősen  bizarr  illatokat  árasztó  ruházatomat, és  végre  alaposan  megmosakodhattam, így  némi  emberi  formát  öltve  magamra. Hamarosan  megérkezett  a  - nyári  szünetben  dolgozó - harmadik  leány  is a  mindig  vidám  Nicki  személyében  és jóízű  beszélgetés  kezdődhetett.  A  monoton  tekerés, a  magányos  erdei  remeteség  pszichikailag  teljesen  lemerített, nagyon  kellett  már  ez  a  fajta  feltöltődés, mely totálisan  jól  sikerült, új  lendületet  adva  a  következő  napokra. A  bőrfotelben  ülve  azon  vettem  észre  magam, hogy nem  tudom  tartani  a  szemfödőmet, így  elnézést  kérve  a  társaságtól  elvonultam  a  vendégszobába. A  puha  franciaágy  kissé  szokatlan  volt  az  első  pillanatban, de  könnyen  hozzá  lehetett  szokni, és  szerintem  öt  percen  belül  már  durmoltam  is.  Ezúton  is  szeretném   hálámat  kifejezni  a   fantasztikus  vendéglátásért  és  a  sok kedvességért,  amit  tőletek  kaptam!

Viel  Dank  und  Dankbarkeit  für  Alles!

5.       nap:  Ketsch  -  Biwer  / Lux /        (269 km, kb. 2200 m szint)

Semmi  kedvem  sem  volt  felkelni  a  puha, meleg  ágyból  az  óra  csörgésére, de  muszáj  volt  ……..  Vendéglátóim  már  készítettek  szendvicseket  az  útra, elláttak  italokkal  és gyors  búcsúzkodás  után  nekivágtam  az  éjszakának. A  városból  kiérve  a  Rajna  töltésén  törtem  előre  a  sötétben  egészen  a  Speyer  előtt  lévő  hídig, majd azon  átkelve  érkeztem  meg a történelmi  város  híres  Dóm terére. Csak  egy  pillantást  vetettem  a   lenyűgözően  hatalmas  templomra, majd  átvágtam  a  városon  és  hamarosan  a  39-es  főúton  tekerhettem.  Ott  egy  harminc  kilométeres,  viszonylag  sík  szakaszt  tudtam le  erős  forgalomban, de  gyakran használtam  a  párhuzamosan  futó gazdasági  utakat  is.  Neustadt-nál  véget  ért  ez  az  ideális  állapot, ugyanis  kezdődött  a  Saar-vidék  a  magaslataival, bár  ezek  5-600  méter  alatt  maradtak.  Találtam  egy  viszonylag  mély  völgykatlant, mely  egészen  átvezetet  Kaiserslautern-ig.  A  város  után  felkapaszkodtam  a  völgybe  és  a  következő  ötven  kilométert  ebben  a  csodálatos, kanyargó  katlanban  tekerhettem.  Olyan  pára  telepedett  a  völgyre, hogy  húsz  méternél nem  volt  nagyobb  a látótávolság,  szerencsém  volt,  hogy  korláttal  védett  kerékpárút  haladt  majdnem  végig  a  főút  mellett. Olykor  elrobogott  egy-egy  vonat  mellettem, majd  eltűnt  a  következő  hegy  gyomrában, hogy  aztán  újra  társamul  szegődhessen  a  vasútvonal. A  szűk  völgyet  csak  néha  szakította  meg  egy-egy  település  viszonylagos  kiszélesedése - érdekes  lehet ilyen  környezetben  élni. Ekkortájt kezdett el  fájni  a  jobb  nagylábujjam - begyulladt  a  körömágy - mely  később  a  másfélszeresére  dagadt  miközben  a  lila  több  árnyalatában  tündökölt.    Dél  tájékán  beérkeztem  Kaiserslautern-be,  ami  egy  meglehetősen  nagy  város  a  maga  százezer  lakosával  és  az  itt  állomásozó  ötvenezres  USA  támaszpontjával. A   szinte  folyamatosan le  és  felszálló  amerikai  szállítógépek  egy  alapzajt  kölcsönöznek  a  környéknek  és  az  amcsi   dzsipek  gyakori  felbukkanása  is  jelzi  a  nagyarányú  katonai  jelenlétet. A  terveimben  egy  egyszerű  átvonulási  útvonal  szerepelt,  amit  teljesen  tönkretett  egy  sajnálatos  eset.  Történt  ugyanis, hogy  a  fénymásolt  és  itinerrel  felturbózott  térképem  egyszerűen  eltűnt. A  város  elején  még  megnéztem, majd  egy  fontos  kereszteződésnél  már  nem  találtam. Vissza  is  fordultam  megkeresni, mert  a  következő – cseppet  sem  egyszerű  navigációs  szakasz – 60-70 km  bejelölt  útvonala  volt  rajta.  Legalább  öt  kilométert  visszamentem  - egészen  addig,  amíg  megvolt – közben  tüzetesen  átvizsgálva  az útvonalat, de  nem  találtam. Visszafelé  még  alaposabban  körülnéztem, de  mindhiába  vesztegettem  el  egy  órát, a  térkép  végleg  elveszett.  Egy  benzinkútnál  átnéztem  az  atlaszban  a  következő  szakaszt  - ami  még  egyszerű is  volt – aztán  elindultam  bízva  a  memóriámban.  Bosszantott  a  dolog, de  tovább  kellett  lépnem, előtérbe  kellett  helyeznem  a  tervezéskor  oly  sokszor  végigjárt  vonalat  az  agyamban. A  kritikus  pontokon  elővettem  az  addig  alig  használt  - főnököm  által  kölcsönadott –  PDA-ra  telepített  GPS-t  és ennek  segítségével  haladtam  tovább.  Kijutva  a  városból  egy  sík  terep  következett  kerékpárúttal, majd  két  újabb  város után  megint  bevetettem  magam  a  dombok  világába.  A  harminc  fok  feletti  meleg  miatt  a  folyadékpótlásra és  beszerzésre   igen  nagy  hangsúlyt  kellett  fektetnem.   Egyre  komolyabb  domborulatokon  kellett  túljutnom, míg  eljutottam  a  környék „fővárosába” Sankt Wendel-be. Ez  egy  csodálatos  kisváros, mely  egy  mély  völgyben  terül  el, de  számomra  csak  akadályként  szerepelt, ugyanis  alig  találtam  meg  a  helyes  utat.  Obertal   után  egy  lerövidítés  során  12 % -os  emelkedőt  és  zúzottköves  szakaszt  kellett  túlélnem, majd  némi  navigációs  nehézségek  után  jutottam  el  –  8-12 % emelkedő  5 km  át -  a  túrám  legmagasabb  pontjára  671 méterre, ami  sokaknak  lehet, hogy nem  tűnik  soknak, de  a  napi  szinteket  figyelve:  sok  kicsi  magasra  megy……..vagy  valami  hasonló.   Onnan  lezúgva  elértem  Saarburg  városát  és  úgy  döntöttem, hogy  az  előttem  tornyosuló  magaslatot  /ami  a  Mosel folyó  völgyétől  választott  el/  inkább  a  hosszabb, de  kevésbé  meredek úton küzdöm le, mivel  már  öt  óra  körül  járt  az  idő  és  meglehetősen  fáradt  is  voltam.  A  közel  200m szint  legyűrése  nem  volt  felemelő  érzés, de  a  másik  oldali  12-15 %  lejtő  sem  okozott  eufórikus  állapotot  az  út  minőségéből  adódóan.  De  túljutottam  rajta  és  hamarosan  áttekertem  a  Mosel  hídján  át  utam  legkisebb  országába, Luxemburgba.  Onnan  alig  10 kilométerre  volt  a  következő  szállásom, de  addig  még  egy  160m szintemelkedés  az  utamban  állt, és  már  igen  elegem  volt  ezekből  a  hosszú  meredek  borzadályokból!  A tavalyi  túrám  során  megismert  Jean – Paul  házát  könnyen  megtaláltam, de  hiába  csengettem,  senki  sem  akart  reagálni rá.  Felhívtam  telefonon,  és  amit  hallottam,  az nem  igazán  dobott  fel: a  fővárosban  egy  kórházban  volt épp a  régóta  beteg   édesanyja  mellett, aki  válságos  állapotban  volt.  Ő ugyan  várt, de  napközben  nem  hívtam és  be  kellett  utaznia  az  édesanyjához. Azt mondta, hogy  két  óra  múlva  vagy  ő, vagy  valamelyik  gyermeke  hazaér  és  várjam  meg.  Elhárítottam  a  kedvességét  azzal, hogy  én indulok  tovább  és  ez  számára  ne  okozzon  problémát.  Mivel  már erősen  sötétedett  így  nagyon  figyelmesen  vizsgálgattam  az  út menti  szálláslehetőségeket,  de  mindenütt  szögesdróttal  elkerített  marhalegelőket  láttam,  meg  farmokat.  Aztán  felfedeztem  egy  patakparti  mellékutat,  ami  egy  erdősávba  torkollott ,  és  ott  tábort  vertem  a  félhomályban.  A  maradék  ennivalómat  és  a  tartalékaimat  /nem  erre  számítottam/  megettem, vizem  viszont  alig  maradt  és  reggelre  is  hagynom  kellett.   Aznap  este  puha ágyra, baráti  szavakra  készültem  fel, de  maradt  a  jól  megszokott  sivár  napi  bezárás  és  ez  lelkileg   elég  demoralizálóan  hatott  rám.

Másnap  Jean – Paul  barátom  SMS- ben  írta  meg, hogy éjszaka  meghalt az  édesanyja!

I am  sorry!

6.       nap:  Biwer  -  Frameries  / B /    (286 km, kb. 2600 m  szint)

Az  óra   hangos  pityegése  alaposan  felverte  a  környék  nyugalmát, s  ez  annál  is  inkább  zavaró  volt, mert  az  éjjel  a  közelből  hallottam  kutyaugatást.  Tehát  a  szokásosnál  fürgébben  pakoltam  össze  és  vágtam  neki  a  sötétségnek.  Ebben  a  kis  országban  kb. 75 kilométert  tekertem,  de  úgy  tűnt, hogy  tíz  méter  egybefüggő  sík  terület  nincs.  Dombra  le  és  fel  nyomtam  az  éjszakában,  míg  elértem  az  első  várost  Larochette-t,  ahol  rögtön  elnéztem  egy  kereszteződést – mint  utólag  kiderült  más  helyiséget  tüntettek  fel  az  út  elején  - és némi  kerülőre  voltam  kárhoztatva. Csak  eljutottam  a környék  „fővárosába”  Ettelbruck-ba, ahonnan  egy  nyolc  kilométeres  emelkedőt /+300 m/  leküzdve  juthattam  tovább.  Lejtmenetben  újra  lejöttem  200 métert, de  ezt  hamarosan  újra  vissza  kellett  másznom  egy  kis  ráadással.  Elegem  volt  ebből  a  csupahegy  országból!  Nagy  nehézségek  árán  ugyan, de  elértem  a  belga  határt,  a  táj  jellege  azonban  semmit  sem  változott  egészen  Bastogne-ig.  Itt  feltankoltam  élelmiszerrel  magam  és  nekivágtam  az  N4 jelű  főútnak,  melyen  ugyan nem  volt  tiltásom, de  nagyon  erős  forgalom  mellett  többször  is  rám  dudáltak. Eléggé  necces  volt  a  történet, de  alig  hat  kilométer  miatt  nem  akartam  nagyot  kerülni. Miután  letértem  a  veszélyes  vonalról  trágyaszaggal  terített  marhalegelőkön   tekerhettem  tovább  a jól  hangzó  St. Hubert  városáig  ahol,  nagyon  meggyűlt  a  bajom  a  navigációval.  Az  útlezárások  miatt  ugyanis  összevissza  küldözgettek  a  jó szándékú  segítőim  és  csak  félórás  aztsemtudomholvagyok  bolyongás  után  jutottam  ki  a  helyes  útra.  A  belga  dombok  sem  voltak  túlságosan  barátságosak, de  lassan  hozzá  kellett  szoknom az  ilyen  terephez. Nagyon  jó  időjárás  volt, sőt  túlságosan  is, hiszen  kora  délután  33  fokban  nagyon  kerestem  az  árnyékos  szakaszokat.  Mellékútvonalakon  haladtam  és  nagyon  jól  tájékoztattak  a  táblák:  Jelezték  a  legközelebbi  települést, de  a  távolabbi  városokat  és  a  távolságukat  is  kiírták.  Dél  tájban  érkeztem  meg  az  első  francia „kiszögeléshez”,  majd  begurultam  Givet-be, amit  hamar  el  is  hagytam  -  Franciaországgal  együtt -, hiszen  mindössze  hat  kilométernyi  szakasz  volt.  Visszatértem  az  N40  főútra,  mely  hosszú  egyenes  szakaszokból  tevődött  össze, és  már  kezdődött  kisimulni  a  terep:  elnyújtott  emelkedők  és  lejtők  jellemezték.  Nagyon  jó  tempót  lehetett  volna  menni, de  az  oldal-szembe  szél  sokat  rontott  a  helyzeten. Estefelé  találtam  egy  Lidl-t,  ahol  beszereztem  a  következő  napi  betevőket.   Lassan  közeledtem  túrám  egyik  sarkalatos  navigációs  pontjához.  Mons  egy  nagy  város  és tőle  délre  található  7-8  kisváros  teljesen  összeépült  és  eléggé  kusza  úthálózat  tartozik  hozzá.  Éppen  estére  értem  el  ezt  a  pontot  és  döntenem  kellett, vagy  előtte  letáborozok, vagy  vállalom  a  kockázatot, hogy  keresztülmegyek  rajta és  némi  szerencsével  még  a  teljes  sötét  beállta  előtt  találok  valami  sátorozáshoz  alkalmas  helyet. A  táv  nem  volt  több  mint  tíz  kilométer, de a tervem  szerint  14 kereszteződésnél  kellett   volna  lekanyarodni.   Azt  már  írnom  sem  kell, hogy  nagyon  fáradt  voltam, ezért  az első  variáció  mellett  döntöttem. Igen  ám, de előtte  nem  találtam  megfelelő  helyet, beértem  az  első  városba.  Kezdett  sötétedni, ezért  a  GPS segítségével  oldalirányba  próbáltam  beépítetlen  helyet  keresni.  Már  tekertem  vagy  két  mérföldet, amikor  egy  erdősávot és  mellette  egy  kavicsos  utat  pillantottam  meg  a  házak  között - rögtön  rákanyarodtam. Elhagyva  a  házak  vonalát  egy  kukoricaföldben  folytatódott az út, amiből  hamarosan  egy  gazos  mellékút  vált  le  és  tudtam, hogy  ez  az  én  helyem. Táborverés és  a  megszokott  tevékenységek  után  zsákbabújás. A   lábujjam  már  lüktetett  a fájdalomtól, Betadinnal  kenegettem  a  duzzadt  körömágyat. Nehéz  nap  volt  a  hátam  mögött, de  jól  haladtam, nem  esett  az  eső  és  „holnap  már  elhagyom  az  öreg  kontinenst” – gondolattal hajtottam álomra a fejemet.

7. nap:  Frameries – Dunkerne  -  komp  - Dover -  Faversham     (226 km, kb. 800 m szint)

A  hajnal  ismét  párásra  sikeredett, de  ezt  leszámítva  simán  elhagytam  a  kukoricást, ami  nem  mondható  el  a kisvárosokon  való  átjutásomról.  Az  itinert  követve  hamar  eltévedtem  és segítségre  nem  sok  lehetőség  volt, hiszen  ilyen  korán  csak  néhány  autó  száguldozik  az  utcákon. Volt  azonban  egy  titkos  fegyverem  ilyen  esetekre  mégpedig  a  pékségek. Már  messzire  elterjedt  a  friss  pékárú  illata  és ezek  az  üzletek  négy- öt  órakor  már  nyitottak.  Csorgó  nyállal  kértem  ivóvizet  és  mellesleg  megkérdeztem  a  helyes  irányt.  Ha  jól  emlékszem  ott  három  pékségben  két  benzinkúton  és  két  megállított  autóstól  kaptam  annyi  információt, hogy  átjutottam  e  kritikus  ponton, és  ez  másfél  órámba  került, tehát  jól  döntöttem  előző nap  este, hogy  nem  mentem  tovább !  Ezután  az  N50  jelű  főúton  tekertem,  majd  ezt  elhagyva  mellékutakon  közelítettem  meg  a  következő  nagyobb  várost  Tournai-t. Mivel  megkerülni  hosszú  lett  volna, így  a  jól  bevált  folyóparti  keresztülhatolás  módszerét  terveltem  ki  és  ez  alapján  is  közelítettem  meg  a  várost.  Az  elővárosánál  már  párhuzamosan  haladtam  a  folyóval, majd  kerékpárúton  és  kikötői  utakon  jutottam  át  rajta. Itt  láttam  érdekes  hidakat, melyeket  ha  hajó  közeledett  akkor  mindkét  oldalon  hidraulika  megemelt  akár  három  métert  is, majd  visszaengedett  az  úttest  síkjáig.  Eztán  újra  mellékutak  kuszasága  következett, ahol  egy  jól  sikerült  eltévedés  következtében  jó pár  plusz  kilométerrel  gazdagodtam,  az  időről  már  nem  is  beszélve.  Herseaux-nál   tekertem  olyan  utcán,  ahol  a  jobb  oldal  belga,  a  bal   már  Franciaországhoz  tartozott  és a  felezővonal  volt  a  határ.  És  megint  elérkeztem  egy  gócponthoz,  amit  úgy  terveztem  megoldani, hogy   a  belga  oldalon  található  nagyváros,  Mouscron   lerohanásával  oldom  meg. És  láss  csodát:  ahogy  elterveztem  olyan  egyszerűen  jutottam  át  rajta  alig  egy  óra  alatt, igaz, hogy  csak  a  piros  lámpáknál  álltam  meg.  Egy  rövid  szakaszon  még  átmentem  Franciaországba, de  visszatérve  már  megint  egy  nagyobb  város  következett: Menen.  Viszonylag  hamar  megtaláltam  az  N8  jelű  főutat  mely  átvezetett a  következő  városba, de  mindkét  oldalon  kerékpárút  haladt, így  kényelmesen  és  gyorsan  tudtam  haladni. A  közbenső  faluban  olyan  tumultus  fogadott, kiderült, hogy  itt  található a  Bellewaerde  Park,mely  Disney  jellegű  és  hatalmas  területen  fekszik.  Ieper  és  Poperinge  város  következett  csodaszép  belvárosi  központjával, melyet  egy-egy fotóval  örökítettem  meg  csak úgy  kutyafuttában.  A  körömágyam  miatt  kivettem  a  cipőből  a  bélést – hogy  legyen  a  lábamnak  némi  mozgástere – de  ez  azzal  járt, hogy  a  fakírok  nehéz  kenyerét  kellett  ennem, hiszen  a  talprögzítő  drótozat  közvetlenül  szúrta  a  talpamat,  ami  egy  idő  után  égetően  fájt.   Dél  körül  kanyarodtam  rá  a  francia  határhoz  vezető  útra és  innen  már  újra  sürgőssé  kezdett  válni  a  helyzet, ugyanis  a  kompok  kétóránként  indultak és  nem  szerettem  volna  sok  időt  elpocsékolni  a  várakozással.  A  határ  itt  is  egy  falu  közepén  volt  és  a  kutya  se  volt  kíváncsi  az  útlevelemre.  Bergues  egy várfallal  körülvett  csodaszép  város, melynek  a tópartján  egy  rövid  ebédidőt engedtem meg magamnak, majd  nekivágtam  az  utolsó  szakasznak.  Az  átkelésnél  mindig  Dunkerne-t  említettem, de  tulajdonképpen  két  várossal  délebbre  Loon – Plage  várostól  4  kilométerre  nyugatra  volt  a Norfolkline hajótársaság  kikötője.  Pár  évvel  ezelőtt  autós  utazásunk  alkalmával   innen  hajóztunk  át, de  akkor  fel  sem  tűnt, hogy  van  egy  három  kilométeres  autóút  pályaszakasz. Nos  ezzel  akkor  szembesültem, mikor  rákanyarodtam az  útra. Ha  visszamegyek  másik  utat  keresni  az  nagy  időveszteség, így  bevállaltam gondolva  az  első  kereszteződénél  való  lefordulásra.  Őrült  tempóban  hajtottam  vagy  három  kilométert  az  első  körforgalomig, de  eztán  már  nem  jelzett  autóutat, így  kényelmesen  kijuthattam  a  kikötőbe.   Két  óra  elmúlt  mikor  benyitottam  a  pénztárhoz  kértem  a  jegyet  és  majdnem dobtam  egy  hátast  mikor  a  neten  közölt árat  10 Euróval  megtoldotta.  Így  29  EUR  lett  a  vége  a  kerékpár  free,  és  gyorsan  kihasználtam  a  zuhanyzási  lehetőséget, majd  sorakozhattam  a  becsekkoláshoz. A  sorban  állt  egy  országútis  srác, odacsapódtam  mellé  és  váltottunk  néhány  szót.  A  sorban  található  volt   néhány  oldtimer  autó  is, köztük egy  század eleji,   amit  végig toltak  az  utasai. Az  angol  útlevél-ellenőrzés  után  beálltunk  az  osztályozóba, majd  velünk  kezdték  a  behajtást.   A  felhajtó  előtt  leszállított  bennünket  az  irányító  emberke, de  mikor  toltuk  fel  a  bringákat  a  fenti  irányító  intett, hogy  üljünk  fel  és  gyorsan  hagyjuk  el  a  rámpát.  Odabenn  lemálháztam, és kikötöttem  a  bringát, majd irány  a  lift  és  fel  a  hatodik  szintre.  Ketten  kibéreltünk  egy  kényelmes  sarkot  asztallal, majd  előszedtük  az  ennivalókat  és  meguzsonnáztunk.   Az  angol  srác – mondta  a  nevét, de  már  nem  emlékszem  rá -  Belgiumban  dolgozott  egy  sajtüzemben  és  két – három  havonta  járt  haza  a  szüleihez  Canterbury  mellé. Gent-ben  egy   félprofi  kerékpárklubban  versenyzik, és  ha  jó  az  időjárás  akkor  bringával  utazik  haza. Sajttal  jól  el  volt  látva, így  mindketten  jóllaktunk és mivel  aznap  volt  a  születésnapom, meghívtam  egy  meleg  sörre,  majd elérhetőségeket  is  cseréltünk.  Az  átkelés  két  órás  volt, ami  hamar  eltelt, s  már  tolakodhattunk  a  liftnél. Felpakolás  után  ügyesen  elevickéltünk  a  hajó  kijáratáig, le  a  rámpán, majd  a  külön  a  kerékpárosoknak  felfestett  piros  vonalon  tettünk  egy  tiszteletkört  a  kikötőben.  Még  a  hajón  megbeszéltük, hogy  egy  darabon  együtt  tekerünk, és  ennek  megfelelően indultunk  neki  a  doveri  szikláknak.  Jól  jött  nekem  ez  a  felvezetés, hiszen  bele  kellett  rázódnom  a  bal  oldali  közlekedés  szokásaiba, bár miután  kiértünk  a  kikötőből  és  rákanyarodtunk  az  A2  főútra  én  a  csomagjaimmal  nem  tudtam  a tempóját  tartani  és  intettem, hogy  menjen  nyugodtan.  Én  viszont  nem  tudtam  nyugodtan  tekerni, mert  fura  volt  a jobbomon  elhúzó  autók  közelsége, ráadásul  nagyon  meredeken  kellett  felkapaszkodnom. A  komp  pedig  ontotta magából  a  kamionokat  amik,  ketrecéből  szabadult  oroszlánként  téptek  felfelé. Mikor  végre  felértem, következett  egy  körforgalom, majd  az  addig  2x2 sáv  leszűkült  kétsávossá.   Az  úttest  szélén  lévő  záróvonalon ötven  centiként  domborulatok  voltak /ébresztőként/, ezen  haladni  nem  lehetett  csak  ezen  belül.   Hát…….számítottam  rá, hogy  a  Dover – London  főút  forgalmas  lesz, de  hogy  ennyire  veszélyes  arra  nem!  Tiltva  nem  volt  a  kerékpározás, és  a  felhajtóknál  balra  fordulva  elsőbbséget  kellett  adni  a  felhajtóknak  /ezt  burkolatfestéssel  és  táblákkal  is  jelezték / de  én - aki  sokat  tekert  már  Európában -  is  elgondolkodtam  a  kerülőút  lehetőségén.  Rajtam  kívül egyetlen  kerekessel  sem  találkoztam  se  oda- sem visszafelé, tehát  a  legrövidebb  útvonal  volt  ugyan  és  gyors, de  mások  inkább  a hosszabb,  de biztonságosabb  mellékutakat  választották.  Néhány  mérföld  után  némileg javult  a  helyzet, újra  négysávos  lett  az út  és  ciklusossá  vált a  telítettség – ha  megérkezett  egy  komp,  akkor  sűrűsödött  a  forgalom -, én pedig  kezdtem  felvenni  a  ritmust  és  szokni  a  környezetet. Többször  behajtottam  a  parkolókba  és  egyszer  egy  városba  is  lefordultam, néhány  mérföldet  A2  nélkül  tekerve. Canterbury  közelébe  érve  kezdett  az  addig  sem  sík  terep  dombossá  válni,  hosszú  elnyújtott  emelkedőkkel. Éppen  egy  ilyenre  kapaszkodtam,  amikor  az  út  szélén  megpillantottam  egy  szerkezetet, amiről  kiderült, hogy  egy GPS  lemerült  állapotban. „Egy  kísérletet  megér”  - gondoltam  és  elraktam – azóta  kiderült, hogy  teljesen  jó -.  Hamarosan  elértem  a  Londont  körbeölelő  M2  jelű  autópályát, ami  elvitte  a  forgalom  nagy  részét, így  - igaz, hogy  csak  két  sávon  - lényegesen  csökkent  a  helyzet  veszélyessége.   A  nap  is  lebukóban  volt, ezért  táborhely  keresése  lassan  időszerűvé  vált. Nem  volt  egyszerű  a  helyzet, ugyanis  mindenütt  kerítések  zárták  le  a  kevés  lehetőség  kapuit.  Egy-két  helyen  megálltam, de  a  hely  takarása, vagy  fekvése  nem  volt  elfogadható.  Elhatároztam, hogy  lekanyarodok  egy  mellékútra  és  talán  ott  ………  Meg  is  tettem  és  szerencsém  volt,  pár  száz méter  után  egy  betontömbökkel  lezárt  bejáróra  lettem  figyelmes  a  fák  között.  Leparkoltam, majd  gyalogosan  felmértem  a  terepet, ami  egy  valamikori  farm  lehetett.   Ideális  helyre  találtam  és  rögtön  tábort  is  vertem. Az  egy  óra  eltolódás  miatt már  tíz  óra  volt, amikor  kezdett  besötétedni.  Úgy  számoltam, hogy  közel  hatvan  mérföldre  vagyok  London  központjától,   ami  nagy  megnyugvással  töltött  el. Úgy  döntöttem, hogy  több  alvást  engedélyezek  magamnak, hiszen  nem  muszáj  nekem  délelőtt megérkezni, ezért   egy  órával előrébb  húztam  az  ébresztőmet. Aznap  volt  a  sokadik  születésnapom, de  a  tavalyi  fiaskóm  után  semmi meggondolatlan   ünneplési  kísérletet   nem  engedtem  meg  magamnak. Altatni  ezen  az  estén  sem  kellett, amint lecsuktam  a szemem már álomba  is merültem.

8.        nap:  Faversham  -  London  /  94 km  , kb : 600 m /

Való, hogy  egy  órával  többet  aludtam, de csak  realizáltam  az  időeltolódást  és  ugyanolyan  sötétben  ébredtem,  mint azelőtt.  Szerencsémre  nem  volt  nagy  forgalom  az  A2 főúton, bár  itt  már  csak  kétsávossá  apadt. Már  kivilágosodott,  amikor  az  első  jelentősebb  várost /Chatham/ elértem,  ami az  elővárosaival  együtt  tíz  hat mérföldön  keresztül  kísérte  utamat.  Jól  el  is  néztem  egy  kereszteződést  és  azon  kaptam  magam, hogy  az  M2 autópálya  mellett  tekerek. GPS  segítséget  hívtam, és  így  5-6 mérföld  plusz úttal  visszakeveredtem  a  kijelölt  utamhoz.  A következő  város  már  London  elővárosa  lehetett, hiszen  ettől  fogva  már  egymást  érték  a  lakott  területek  és  hamarosan  megjelentek a  piros  emeletes  buszok  is,  ami  a  legbiztosabb  jele  a  főváros  közelségének. Dartford-nál  rátértem  az  A207 útra,  ami nyílegyenesen vezetett  a  city  felé, de  még  nagyon  messze  voltam  a  központtól.  Mindvégig  vörösre  festett  sáv  állt  a  bicajosok  rendelkezésére, és  az  autósok  nagyon  előzékenyek  és udvariasak  voltak  a  kereszteződéseknél  is. Greenwich-nél  már megcsapott  az  olimpia  szele, a  hatalmas  park  adott  otthont  a  lovasversenyeknek  és  hangyabolyként  nyüzsgött  az  egész  városrész.   Továbbhaladva,  azon  vettem  magam  észre, hogy  elfogytak  körülöttem  az  autók, és  kordonokkal  lezárt  úttesten  tekertem. A  korlátok  mögött  egyre  sűrűbben  emberek  integettek  angol  zászlókkal és  olykor  még  szórványos  tapsot  is  kaptam.  Egy – két  bringás  eltaposott  mellettem, így  én  is  vettem  a  bátorságot  és  haladtam  tovább.  Messzire  nem  jutottam, ugyanis  egy  rendőr  határozottan félreállított, és  kérdésemre  közölte, hogy  az olimpiai  láng  hamarosan meg fog érkezni.  Abszolút  véletlenül  részese  lettem  az  üdvözlő  tömegnek, és   izgatott  várakozás  lett  úrrá  rajtam. Néhány  perc  múlva  megjelent  a  karaván  és  hamarosan egy  sárga  busz,  mely  mellett  futott  az  aktuális  lángvivő, körülvéve  segítőkkel. Egy  kiválasztott  300 métert  futott, majd a  következő  kipattant  a  buszból, elő a  saját  fáklyát, a  gyújtóember  begyújtotta  azt  és  már  futhatta  is  a  saját szakaszát  az  őrjöngő  tömeg  között.  A  fáklyafutároknak  előjoga  volt  megvásárolni  az  általuk  használt  aranyozott  ereklyét   potom  200 fontért.  Jött  még  néhány  kamion  kólát  és  sapkákat  osztogatva, de  a jónép  elkapkodta  előlem.  A  blokád  feloldása  után  folytattam  a  behatolásom  a  Tower-híd    felé.  Ekkor  már  nem  volt  oly  egyszerű  a  közlekedés, ugyanis  a buszok  egymást  érték, a  megállók  elég  sűrűn  következtek egymás után, tehát  alig  lehetett  haladni. A  szemfüles  - és  vakmerő -  bicajosok  ügyesen  lavíroztak  a  buszok  mellett – között, de  akkor  én  még  szabályosan  megálltam  mögötte  és  türelmesen  megvártam míg  elindul. Egyszer- kétszer  bepróbálkoztam  jobbról  és  járdán  előretörni, de  a  rakományom  miatt  ez  nehézkes  és  veszélyes  is  volt. Végre  azért  eljutottam  a  Tower-hídra, ahol  készíttettem  néhány  fotót, majd  felhívtam  a  szállásadómat  és  találka  időpontot  egyeztettünk. Ekkor  tizenegy  körül  lehetett, és  maradt  négy   szabad órám, így  elindultam  a  Parlament  felé.  A Temze  partján  haladva  teljesen  átszellemülten  nézegettem  a sok-sok  látnivalót  a  folyón  és  élveztem  a  könnyed  közlekedést  a  lezárt  belvárosban.  Bepillantottam  a  Downing  Street  10 sz.  alá,  majdnem  körbetekertem  a  parlamentet, majd  a  folyóparti  sétányon  elfogyasztottam  a  maradék  élelmemet.   A  vásári  forgatagban  megcsodáltam  olasz  pantomimeseket, dél- amerikai  ütősöket, rapp-táncosokat  és  számtalan  talpig  festett  mozdulatlan  alakot.  És ott  voltam  én  is  a zászlócskámmal – amit  olasznak  néztek -, a  nagy  csomagjaimmal  és  legalább  húszan  megkérdezték, hogy  honnan  és  hogyan……. Lassan  indulnom  kellett  a  szállásomra,  ami  a  Temzétől   kb. 2 mérföldre  északra  volt  bejelölve.  Viszonylag  könnyen  odataláltam – miután  a  Google-n  legalább  tízszer  végigjártam -, de  a  kopogásra  semmi  válasz  nem  lévén  letelepedtem  a  szomszédos  fa  alá.  Lassan  eljött  a megbeszélt  három óra, de  semmi  mozgás nem volt…… illetve  odajött  egy  fiatal  srác  és  megkérdezte, hogy  kölcsönadnám-e a  pumpámat.  Elkísértem  a  szomszéd  lakáshoz,  ahol szétkapta  a  hátsó  gumit  és  mutatta  a  belsőt. Kétszer  is  megszámoltam:  nyolc  folttal  volt már  ragasztva  a  belső   és  a  külső  is  úgy  el  volt  kopva, hogy  nem  is  csoda, hogy  állandóan  defektes volt. Javasoltam  neki  a  cserét, mire  csak  legyintett  és  rányomta  a  kilencedik  foltot  is, majd  összeszereltük  és  felpumpáltuk.  Közben  igen csak rám tört a szükség, és  gondoltam  hálaként  beengedhetne  a  mosdóba. Ez  nem  jött  össze, mert  állítólag  napok  óta  dugulásuk  van. Hiszi a  piszi…….., de  nem  ronthattam  be  hozzá, bár  kezdett  sürgőssé  válni  a  helyzet. Toporogtam  még  egy  negyed  órát, majd  felhívtam  a  srácot, aki  legnagyobb  megdöbbenésemre  otthon  volt  mindvégig……… csak  nem  hallotta  a  kopogásomat! Kölcsönösen  üdvözöltük  egymást, majd  - a járgányt  a külső  sufniban  hagyva – felcipeltük  a  cuccomat  a  második  emeleten  lévő  szobájába.  Tamás  egy  harmincas  szimpatikus  fiatalember,  aki  nyolc  éve  él  Londonban. A  Couchsurfing  hálózatán  keresztül  ismerkedtünk  össze, és  az  ő „fogadásajánlata”  érkezett  meg  legelőször  a  közel  harminc  elküldött  levelemre. A  sorház  jellegű  lakásban  alul konyha  és  mosdó, a  két  emeleten  két  fürdőszoba  és  négy  szoba négy  lakóval. A  vendéglátóm  szobája  kb. 12 m²,  aminek  a  felét  egy franciaágy  elfoglalta, de  a  lepakolt  cókmókom mellett  még  maradt  egy  hálózsáknyi  hely   a  padlószőnyegen.  Miután  berendezkedtem,  elmentünk  a  közeli  szupermarketbe  némi  elemózsiát  beszerezni, majd  a  maradék  tojásospatiszon -zöldségkeverékes  finomsággal  enyhítettem  az  éhségemet. Vacsora  után  felbontottam  az  előzőleg  vásárolt  bort  és  koccintottunk  egyet  az  előző  napi  születésnapom  alkalmából. Később  Tamásnak  programja  volt és  engem  is  elhívott, aminek  nagyon  örültem, mert  eleget  voltam  saját  magam  társasága. Szállásadóm  mindenhová  bicajjal  járt, így  együtt  tekerhettünk a  félórányira  lévő  helyszínre.  Ott  a  tér  közepén  elhelyezett  nagy  sátorkupola  alatt  egy  tangóiskola „beetetős”  táncórát  adott. A  barátom  rögvest  belevetette  magát  a  ritmusba, és  ha  nem  lettek  volna  körülötte  harminc  éve  tangózó  dél-európai  macsók, hát ……. egészen ügyesnek  tűnt  volna. Én közben  megnéztem  a  közeli  kerékpárbolt  ajánlatát, de  a  fontkészletemből  talán  semmit  sem  tudtam  volna  kifizetni.  Miközben  nézelődtem,  két  olyan  bringát  is  megvettek, melyek  ára  a féléves   fizetésemet  verdeste. Visszatérve a kerékpáromhoz megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kulacstartómban hagyott sörös dobozomban a sörön kívül  valami zörög. Az első gondolatom az volt, hogy biztos valaki beledobott valamit, így fájó szívvel, kidobtam a maradékot, mert kockáztatni nem mertem.  Kár volt, mert nem sokkal később Tamás felfedte a rejtélyt, miszerint az Angliában kapható nehéz, sűrű sörök habképzését egy dugó szolgálja a dobozokban, így bármelyik doboztMire  Tamás  belejött  volna  a  tánclépések  finomításába,  véget  ért  a  találka  és – immár  sötétben  és  világítás  nélkül – elindultunk  visszafelé.  Én  azt  sem  tudtam, hogy  merre  járunk, de  a  társam  magabiztosan  tekergett  az  utcák  útvesztőjében - és  a  kocsisorok  között – én  meg   teljes  bizodalmammal  követtem  őt.  A  szobában  még  néhány  e-mail  és  pár  perc   netezés – hol  tartanak  a  konkurens  olimpiára  tekerő  gárdák -, tusolás és  ágyazás  a  matracon. Hosszú  ideje  ez  volt  az  első  nyugodt, viszonylag  kényelmes  lefekvésem, és  ekkor  tudatosodott  meg  bennem, hogy  itt  vagyok. Félig  megcsináltam,  amit  egy  éve  terveztem, holnap  megnyitják  az  olimpiai  játékokat  és  én  részese  lehetek  - először  és  valószínűleg  utoljára  - és  áldozatot  hozhatok  az  oltárára,  mely  minden  sportoló  álma.

9.        nap:   London    /  65 km  /

        Hosszú  idők  óta  aludhattam  addig, míg  a  nap sugarai  látványára  nyithattam  ki  szemeimet,   és  gyors  reggeli  után már  újra  nyeregben  voltam. Micsoda  különbség!  Alig  kellett  nyomnom  a  pedált  és a  kocsisorok  közötti  lavírozás  is  játszi  könnyedséggel  ment. Az  olimpia miatt  a  belvárosban  sok  utca  teljesen le  volt  zárva  a  forgalom  elől, és  volt  ahová  csak  a  buszokat  engedték  be, de  kerékpárral  mindenhová  behajthattunk. Reggel  még  elkapott egy  jókora  zuhé, de  arra a  félórára  behúzódtam  egy  bank  teraszára. Az olimpiai  falu  felé  tartva  már  sűrűsödött a  forgalom, de  kerékpársáv volt  végig.  Ha  netán  buszmegálló  következett, akkor  a  sávot  bevitték a  buszsáv  jobb  oldalára  és  így  biztonságosan  ki  lehetett  kerülni  az  álló  tömegszállítókat. Ahol  legalább  két  sáv  elfért, ott  az  egyik  „ötkarikával”  jelzett  olimpiai  sáv  volt,  ahol  csak  az  speciális  feliratú  hivatalos  kocsik  közlekedhettek. Útközben  megálltam  egy  arab  piacon,  ahol  csak  kapkodtam  a  fejemet a  furcsa  zöldségek, gyümölcsök  és  fűszerek  között. Árak  nem  voltak  feltüntetve,  ám  az  egyik  árusnál  véletlenül  megláttam, hogy  egy  tál  piros  szőlőért  egy  fontot  fizettek. Megkérdeztem  az  ellenértéket, de  olyan akcentussal  magyarázott  a hatvanas  kereskedő, hogy  nem  értettem. A  végén  mutatta  a  hüvelykujját  és  én  már  adtam  is  a  ropogós  szőlő  árát,  ami  legalább  három  kilót  nyomott.  Az  olimpiai  falu  környékén  már  nyüzsögtek  a  rendőrök, a  katonák  géppisztolyokkal  felfegyverkezve  vigyázták  a  bejáratokat és  már  a  stadiontól  egy  kilométerre  szűrték  az  embereket. Akinek  nem  volt  hivatalos  nyakbaakasztója  - mint  én -  az  már  a  közeli  utcákba  sem  juthatott  be, engem  is  csak  egy  fotó  kedvéért  engedtek  a  négyméteres acélháló közelébe. Félig  körbejártam  a  falut, ahol  a  sportcsarnokok  szétszórtan  helyezkedtek  el, és  ezekbe  folyosószerűen  lehetett  bejutni – érvényes  jeggyel -  a  versenyek  alatt, miközben  magába  a  faluba  csak  a  delegáltak  mehettek  be. Visszakerekeztem  a  központba  és  újra  felkerestem  a  nevezetességeket, élvezve, hogy  bicóval  nincsenek  távolságok  és  nincs  forgalom.  Régen  napokat  kóvályogtam  a  kikötőben, így  most  sem  hagyhattam  ki a  csodaszép  jachtokat  és  hatalmas  tengerjárókat.  Meglátogattam  a  híres  Borough  Marketet,  ahol  a  Railway  sínek  alatt  tradicionális  étkeket  és  italokat   árultak. Akkora  volt  a  tömeg, hogy  kénytelen  voltam  kikötni  a járgányomat  és gyalogosan  belevetnem  magam  e  különleges   világba. Lépten  nyomon  kínálgattak  sajtokkal, sonkákkal, ízesített  mézekkel, de  az  ezerféle  magvakkal  teli  poharat kezembe  nyomóhoz  háromszor  is  visszatértem.  Volt  egy  reprezentációs  konyha  ahol  lehetett  kóstolgatni  legalább  tízféle  sült  húst, és  szeletelt  sárgadinnyéből  is  minimum  két  kilót  megettem  jártamban- keltemben. Szerencsémre  a  tízedik  körben  is  ugyanolyan  kedvességgel  kínált  a  hölgy  a  kis  tányérkával, hogy  jól  is  laktam, amit  leöblítettem  a  borkóstolónál.   A  Viktoria   Memoriál  mellvédjére  felkapaszkodva  elfogyasztottam  a  maradék  szőlőt, miközben  nézegettem  a  Buckingham  palota  jobb  szárnyán behajtó, a  bal szárnyán  távozó  diplomáciai  autókat.  Nemsokára  kitereltek  bennünket  a  térről, mert  a zenés  őrségváltás   zajlott  a  piroskabátos  feketeturbános véderővel. Ekkor  egy  kisebb  rendbontásnak  voltam  szemtanúja, mikor  egy  fegyveres  katona  berohant  a  kiürített  térre, mire  három  géppisztolyos  rendőr  eredt  a  nyomába  és a palota  kapuja  előtt  a  földre terítették, majd  elkísérték. Egy  pillanatra  meghűlt  bennem  a  vér  az  első  sorban  állva  behúzott  nyakkal  néztem  a  filmbe  illő  jelenetet.  Majd  hirtelen megjelent  a  magyar  zászlós  fekete  autó „Hajrá  Magyarok!” kiáltással  kukkantottam  be, de  csak  a sofőr  rikkantotta  vissza  az  üdvözlésem.  Átruccantam  a  Hyde parkba, ahol  egy  emelvényre  felkapaszkodva  üdvözöltem  a  környéken  sétálókat, majd  áttekertem  a  Trafalgar térre.   Ott  több  televíziós  forgatócsoport   közepén  két  kínai  kerékpáros  nyilatkozott,  akik  valószínűleg  végig  bringával  tették  meg  az  utat.  Itthon  próbáltam  erről  keresni  valamit, de  csak  egy  58  éves kínai  farmert  találtam,  aki  riksával  két év  alatt  jutott  el   Londonba, és  egy  egyetemistát  aki  136 nap  alatt  tette  meg  a  14 000  km  utat. Négy  óra  körül  visszatekertem  a CS  szállásomra, ahol  Tamással  megbeszéltük  az  esti  programot. Eredetileg  valamelyik  téren  egy   óriáskivetítő  előtt  szerettem  volna  végignézni  a  megnyitót, de  a  Hyde  parknál  láttam  egy  körbekerített  óriáskivetítőt  ahová  cirka  hatezerért  tolakodhattál  a  tömegben. A  netet  végigzongorázva  mind  a négy  frekventált  hely  fizetős  volt, így   Tamás  ajánlatát  elfogadva  észak – London  felé  vettük  az  irányt…….. illetve  fordítottuk  a  kormányt.  Félórás  tekergés  után  jutottunk  el  egy  több  helyiségből  álló  pub-ba, ahol  már  hatalmas  tömeg  verődött  össze.  Első  benyomásra  a  Londonban  élő  15-16 ezer  magyar  mind  oda  akart  bejutni. A  helyiségekben  2x3 méteres  kivetítők  és  televíziók  voltak  ráhangolódva  az  olimpiára, miközben  csak  magyar  szavakkal  telítődött  a  tér.  Tízpercnyi  tolakodás  után   rendeltünk  - az  azon  a  napon  1 fontért  akciós - sopronit, majd  egy  könyöklőt  elfoglalva  bámultuk  a  fantasztikus és  egyre  fokozódó  élményzuhatagot. A  tucatnyi  cipőtaposás  és  sörlötykölés  megtette  a  hatását, és  a  nemzetek  felvonulása  kezdetén  úgy  döntöttünk, hogy inkább  megyünk. Kicsit  izgultam, hogy  elegendő  lesz-e kiszedni  a  kerekeket, nyerget  és  úgy  kikötni  a  korláthoz  a  járgányokat – a  sok  leláncolt  váz  láttán – de  szerencsénk  volt  és  tekerhettünk  haza.  Lámpát  csak  minden  tízedik  bicajon  láttam, a  kolléga  szerint  fölösleges, mint ahogy  a  piros  lámpánál  is  csak  a  forgalomra  kell  koncentrálni, mert  a  hátulról jövők  elsodorhatnak.  Felérve  a  szobába épp  a  magyarok  bevonulását  láthattuk……..felemelő  érzés  volt!  Igen  tartalmas  nappal a  hátam  mögött  hamar  mély  álomba  zuhantam  és talán  arról  álmodtam, hogy  KIJUTOTTAM  AZ  OLIMPIÁRA!

10.    nap:  London  -  Faversham   / 104 km  , kb : 600 m /

Arra  ébredtem, hogy  nekem  mennem kell!  Eredetileg  még  egy  éjszakát  ott  töltöttem  volna, de  valami  azt  sugallta, hogy  a  verseny  után   vissza  kell  indulnom.  Nagyjából  fél  órám  maradt  arra, hogy összepakoljak, megrendeljük  a  kompjegyet – immár  normál  áron -,  hiszen  a  tízórai  rajt  előtt  még  helyet  is  kell  találnunk.  A  megterhelt  tekerés  már  nem  esett  olyan jól, de  a londoni  közlekedésbe  egészen  jól  belejöttem, pláne   Tamás  után  vigéckedve.  Az angol  mércével  korai  időpont ellenére  sokan  sorakoztak  már  a  kordonok  mellett, és csak  a  szerencsének  köszönhettem, hogy egy  helyet  találtam  az  első  sorban a  Buckingham palotával  átellenben. Tamásnak  nem  okozott  problémát  a  második  sor, hiszen  egy  fejjel  magasabb  volt  nálam  és neki  jobb  volt  a  panorámája. A  kerékpárversenyzők  már javában  melegítettek, és  jó pár  hírességet  is  láttam,  mint pl. Peter  Sagan vagy Tony  Martin. A  rajt  meglehetősen  „light-osra”  sikerült, mely  hatására  a  szállásadóm  el  is  köszönt, neki  ennyi  elég  is  volt  a  versenyből. Én  még  egy  utolsó  rohamot  intéztem  a nevezetes  helyek  ellen. Még  maradt  némi  pénzmagom  és  egy  utcai  árusnál őrült  alkudozásba  kezdtem  az  egyébként  is   akciós  hűtőmágnesekért  és  csengőkért. Az  utolsó  penny-met  is  a  markába  borítottam  és  így  sikerült  egy  tucat  helyett  9,35 –ért  mindenkinek  ajándékot  vennem.  Már  délben  ott  álltam  a  célegyenes  előtt – ott  fizetős  volt -  a  királyi  palota  sarkánál. Nagyon  meleg  volt, de  én  bírom  a  hőséget  és  fel  voltam  töltve  folyadékkal. Lassan  sokasodtunk, és  egy  magyar  srác  keveredett  mellém – látva  a  zászlóm –, akivel  egészen  a  mezőny  érkezéséig  nagyon  jól  elbeszélgettünk. Szegedről  származik és  néhány  hónapja  dolgozik  a  szigetországban,   ahová  szeretné  kivinni  a  családját  is, mihelyt  stabilizálódik  a  helyzete. Neki  egyenlőre  összejöttek  a  dolgok  és  nagyon  céltudatosan  építgeti  angol  karrierjét. Egyszer  csak  a mögöttem  lévő harmadik  sorból  egy  fiú  megütögette  a  vállam  és szólt, hogy  menjek a  bringámhoz.  Átfurakodtam  a  tömegen  és meglepődve  láttam, hogy  két  rendőr  nézegeti  a  szerelvényemet. Miután  beismertem, hogy  az  enyém  a királyi  palota  kerítéséhez  kötött  kerékpár, megkértek, hogy  toljam  onnan  el.  Hiába  mondtam, hogy  Magyarországról  idáig  tekertem, hogy  megnézhessem  a  versenyt, ami  fél  órán  belül  befejeződik,  hajthatatlanok  maradtak. Arra  hivatkoztak, hogy  gazdátlanul  hagytam  és  lehet, hogy  bomba  van  benne!  Én  erre felajánlottam, hogy  mindent  kipakolok  a  fűre, mire  ők  szerint a  vázban  is  lehet  elrejtve  pokolgép, vagy  valami  hasonló,sőt  valaki  könnyedén  beletehet  valamit  a  csomagok  közé, toljam  a  gépet, vagy  hívják  a  speciális  egységet! Ekkorra  már  a szomszéd  kerekesek  is  a  védelmemre  keltek, s  odajött  egy  magyar  srác  is  - segítve  a  tolmácsolásban – és  együttesen  tizenöt  percnyi  vitatkozás  után – engedtek  a  szigorból azzal  a  kikötéssel, hogy  a  járgány  mellett  maradok. NA  NE’  MÁN’!  Onnan  semmit  sem  lehetett  látni, csak  az  előtted  álló hátát! Újabb  öt  percbe  került,  míg  az  angol  fiatalok  esküdt  tettek a  rendőröknek   arra, hogy  vigyáznak    a  csomagjaimra. Egyébként  teljesen  megértettem  a  rend  őreit, de  hát  az  ember  olyan  önző  tud  lenni  néha!   Visszafurakodva  a  helyemre – melyet  élete  kockáztatásával  védett  az  újdonsült  ismerősöm – hamarosan  megérkezett  a  két  szökevény  Uran  és  a  későbbi  győztes  Vinokurov,  majd  az  üldöző  mezőny. A  tömegben  nem  láttam  a  magyar  indulót - Lovassy  Krisztiánt-, és  hiába  is  vártam  volna,  hiszen  feladni  kényszerült  a  versenyt  bizonyos  okokból.  Megvártam  míg  ritkul  a  tömeg, majd  elindultam,   de  az emberáradat  és  a  rengeteg  kordon  miatt  félórámba  tellett  míg  átevickéltem  a  Wesminster-hídon. Innen  keletnek  vettem  az  irányt   és  rátértem  az  idefelé  vezető  főútvonalra. A  belvárost elhagyva  fokozódott  a  forgalom, egyszer  alaposan  elnéztem  egy kereszteződést  és  nagyon  elkavartam egészen a Temzéig, de  aztán  délre  haladva  visszataláltam  az  utamra.  Három  óra  kellett, hogy  elhagyjam  az  elővárosokat, és  amennyire  vártam  odafelé  a  piros  emeletes  buszokat, ekkor  már  nagyon  untam  őket, és  megkönnyebbülve  intettem  az  utolsó  után. Sok „szálláshely” lehetőség  nem  lévén  igyekeztem  elérni  a  három  nappal  korábbi  elhagyatott  telket, de  ahhoz  bele  kellett  taposnom  a  pedálba.  Még  kettő  nagyobb  várost  kellett  meghódítanom, azonban  a  nap  már  lebukott  a  horizonton, de  az  én  telkem  sehol sem volt.  Beizzítottam  a  világításaimat   és  eszeveszett  tekerésbe  kezdtem, már  az  is  megfordult  a  fejemben, hogy  talán  elhajtottam  mellette,   mikor  végre  feltűnt  az  ismert   benzinkút  és  a  mellékút.  Gyorsan  felállítottam  a  sötétben  a  sátramat, bedobáltam  a  cuccaimat.  Vacsora  közben  a  közelből  beszédet  és  kocsiajtó  csapódásokat  hallottam,  de  nem  akartam  ezzel  foglalkozni, hiszen  akkor  már  nem  volt  más  lehetőségem.  Reggel  korán  akartam  felkelni, hogy  biztosan  elérjem  a  nyolcas  kompot  - amire  a  jegyem  szólt – egy  plusz  órát  adtam  magamnak  a  hátralevő  útra.

11.    nap:  Faversham  -  Barbecon  /B /      /  269 km  , kb : 900 m /

A sötétben  gyorsan  összepakoltam  és  mikor  kikanyarodtam  a  főútra  akkor  láttam  az  előző  esti  zajforrást  egy vándortábor  lakókocsik  formájában. Tudtam, hogy  idefelé bő  két  órát  tekertem, kényelmesen  elérem  a  kompot, de  azért  belehúztam és  szerencsém  is  volt  a  gyér  forgalommal. Az  utat  szegélyező  csík mellett  nem  foszforeszkáló,  hanem  valódi  kis  piros  lámpácskák  mutatták  hosszan  a  vonalvezetést.  Pirkadatkor  már  feltűnt  Dover  kikötője, és  hamarosan  a  pénztár  előtt  állva  azért  szurkoltam, hogy  a  hat  órakor  induló  kompra  felengedjenek.  Ekkor  fél  óra  volt  az  indulásig és a   fiatalember  intett, hogy  siessek  és  akkor  elérhetem  a  kompot. Nagyon jóleső  érzés  volt  két  teljes  órát nyerni!  A  kompra  elsőként hajtottam fel – úgy  látszik  ilyen  korán lehet tekerni ,  nem  számít -  lemálháztam, majd  az  emeleten  ugyanazon  helyre  telepedtem  le,  mint  korábban. Megreggeliztem, majd  elterültem  a  szürke  műbőrkanapén  és  szusszantam  egyet. Félálomban  hallottam  ahogy  angolul, franciául  és  lengyelül  bemondják  az  érkezést.  

A  hajóról  legurulva  jó  volt  újra a  kontinens  földjét érezni  a  talpam  alatt. Ekkor  már  kikerültem  az  autóutat, ragyogó  napsütésben, kipihenten  és  önbizalomtól  dagadva  vágtam  neki  a  hazafelé  vezető útnak.  Újra  gyönyörködtem   Bergues  ódon  falaiban  és  intettem  a  francia-belga  határon posztoló  szobornak. Itt  említeném  meg, hogy  ezen  a  határszakaszon  rengeteg  katonai  temető  található, volt  olyan  kisváros  ahol a  tábla  szerint  nyolc. Ezek  között  voltak néhány  fejfás, de volt  olyan  amerikai  filmekből  ismert  kis  kőkeresztes  temető  ahol több  ezer  sírt láttam.  Azon  a  napon  30 fok  feletti  hőség  volt, rengeteg  folyadékot  kellett  beszereznem  és  dél  körül még  hőségszünetet  is  tartottam, persze  csakis  ebéd  közben. Az  ember  azt  gondolná, hogy  ha  egy  útvonalon  végigment, akkor  egyszerűen  visszafelé  sem  jelent  gondot  elnavigálni. Talán  egyszerűbb  esetekben  valóban  így  van, de  itt  több  mint  négyszázötven  kereszteződést  kellett  volna  memorizálni  a  több  száz  hosszú  és  magyarul  semmit  sem  mondó  helyiségnevekről  már  nem  is  beszélve. Én  is  úgy  gondoltam, hogy  ott  a  térkép és  emlékezni  fogok  a  táblákra, útelágazásokra és  míg  odaútra  részletes  itinert  készítettem, visszafelé  már  nem.  Bizony  számtalan  esetben  meg  kellett  állnom, hogy  elővegyem  a  térképet és  a  jegyzeteimet fordítva  értelmezzem, de ezek  ellenére  is  jópárszor  elvétettem  a  helyes  útirányt. Előfordult, hogy  már  az  odaúton  is  eltévedtem,  tehát  erre  is  nagyon  oda  kellett  figyelnem. Nagyon  jó  példa  erre  a  Mons  alatti  összeépült  7-8  kisváros  esete  ahol  négy  nappal  korábban  kóvályogtam, és  visszaúton  más  lehetőséget  keresve  próbáltam  áttörni  e  dzsungelen. Még  ha  némi  plusz  kilométerrel  is   de  végül  sikerült.  Ekkor  már  késő  délutánra  járt  az  idő, de  ki  akartam  minden percet  használni  arra, hogy  minél  közelebb  juthassak Luxemburghoz. Keletnek  fordulva  azonban  erős  szembeszélbe  ütköztem  egy  viszonylag  erős  forgalom  mellett. Tovább bonyolította  a  helyzetemet, hogy  sötét  felhők  kezdtek  gyülekezni  előttem  és  a  nap  is  igen  le  akart  már  bukni  a  láthatáron.  Kemping  ugyan  lett volna  némi  kitérővel, de  a  korábbi  rossz  tapasztalatok  és  a plusz  út  miatt  ezt  a  lehetőséget  elvetettem, bízva  abban, hogy  nem  fog  esni az eső,  illetve  találok  valami  fedett  helyet az  út  mentén.  Sajnos  egyik  sem  jött  be  ugyanis  esni  kezdett  és  hirtelen  sötét  is  lett, így  egy  erdősáv  mellé  kanyarodtam. Az  intenzív  áldás  miatt  egyenlőre  beálltam  egy  nagy  fa  alá, hisz  ha  kicsomagoltam  volna  akkor  pillanatok  alatt  elázik  mindenem. Mikor  némileg  csillapult  a  zivatar, akkor  gyorsan  előkaptam  a  sátrat  és  egy gazos  részen  felállítottam ………félig,  ugyanis  a  kapkodásban  a  műanyag  rudazat  belefúródott  a  földbe  és  amikor  meghúztam,  a  rudazatokat  összekötő  gumi  elszakadt  és  egy  rúd  a  csalán  között  ragadt.  A  lámpa  fényénél  keresni  kezdtem, de azon  kívül, hogy  jól  összecsípett  a  csalán  nem  jártam  sikerrel. A  fél  sátorba  bedobáltam  a  holmimat, majd  -  a  szerelőkesztyűt  felvéve  - elkezdtem  tépkedni  a  csalánt  és  a  gazt,  miközben  folyamatosan  esett. Meg  kellett  találnom  a  hiányzó  rudat, hiszen  ennek  hiányában  nem  tudtam  kifeszíteni  a  sátorlapot és  az  egyébként  sem  vízhatlan  sátorról  nem  folyna  le  a  víz. Legalább  két  négyzetméter  csalánt  tépkedhettem ki  mire  megtaláltam  a  bűnöst, miközben  csurom  víz  lettem. Bevackoltam  magam,  átöltöztem  száraz  holmiba  és  betunkoltam  némi  elemózsiát. Hát…..  nem  ez  az  este  volt  az,  amire  oly  szívesen  visszaemlékezem, de  akkor  csak  két  gondolat  járt  az  eszemben:   minél  hamarabb  aludni  és  hogy  már  hazafelé  mutat  a  kocsirúd  - ettől  rosszabbat  is  túléltem.

12.    nap:  Barbecon  -  Biwer    / 263 km , kb : 2650 m  /

Hajnal  fél  háromkor  arra  ébredtem, hogy a  hálózsákom  vége  teljesen  átázott, így  - a megfázástól  tartva -  nem  vártam  meg  az  ébresztőt  hanem  összepakoltam  és  elindultam.  Azaz  elindultam  volna, de  nem  találtam  a  kilométerórámat.  Mindig  a  kormánytáska  oldalzsebébe  teszem, de  ott  nem  volt  és  hiába  pásztáztam  körbe  a  területet  nem  jártam  sikerrel. Bosszantott  a  dolog,  mert  nagy  szükségem  volt  a  computeremre, ezért  még  egyszer  átnéztem  a  lehetséges  pontokat,  de  a  vizes  aljnövényzet  miatt  kipakolni  nem  akartam.  Ekkor  ugyan  nem  esett, de  csillagokat  nem  láttam  és  nagyon  nyirkos  volt  a  levegő. Már  pirkadt,  amikor  átugrottam  újra  Franciaországba  és  egy   parkolóban  - reggelizés  közben -  kipakolgattam  a  táskákat  és  nagy  örömömre  a  ruháim  között  megtaláltam  az  elveszettnek  hitt  órámat. Közben  a  nap  is  kisütött  és  újra  bizakodva  lendültem  neki  az  aznapi  feladatnak.   Az  addigi  viszonylag  enyhe  emelkedők  kezdtek  durvulni, pedig  bíztam  benne, hogy  azalatt  a  pár  nap  alatt  hátha  megvasalta  valaki.  A  szakasz  viszonylag  eseménytelenül  telt, talán  a  sok  domb  és  még  több  domb  jelentette  a  változatosságot.  ST.  Hubert  után   más  útvonalat  választottam  - a  rossz  minőségű  erdei  út  helyett -,  ami  azzal  járt, hogy  a  négysávos  N4  főútvonalon   többet  kellett  tekernem  a  nagy  forgalomban.   Végre  megérkeztem  Bastogne - ba, ahol  feltankoltam  élelemmel, majd  nekilendültem  a  határig  tartó  hosszú  emelkedőnek. A  határ  előtt  tartottam  egy  ebédszünetet, ahol  kihasználva  az  erős  szelet  kiterítettem  a  vizes  sátrat  és  hálózsákot.   A  Luxemburg  határ  után  nem  sokkal,  egy  hosszú  lejtő  után  igencsak  bele  kellett  kapaszkodnom  a  kormány  szarvába,  amikor  350  méter  szintet  emelkedett az  út  néhol  7-8  %  emelkedővel.  Mikor  jöttem  akkor  nem  tűnt  olyan  veszélyesnek, de ekkor  igencsak megszenvedtem,  amíg  felértem  a  gerincre.  Ettelbruck  előtt  láttam  egy  erdei  játszóparkot, ahol  a domboldalról  hatalmas  fólián  lehetett  csúszdázni, fából  készült  vártornyok  és  szalmabálákkal  körülvett  medencékben  élvezték  a  gyerekek  a  nyár  szabadságát. Maga  a  város  is  tündöklött  a  milliónyi  virágjával,  melyek  belepték  az  egész  várost.   Tényleg  idilli  volt  a  kép, csak  ne  lettek  volna  azok  a  kegyetlen  emelkedők!  Már  pedig  jöttek  végeláthatatlan  sorokban és én  tudtam, hogy  csak  a  legyőzésükkel  juthatok  közelebb  a  szeretteimhez, a  hazámhoz. Újra  és  újra  nekiveselkedtem  a  domboknak  és  - verejtékezve  bár - de  átjutottam  jónéhányon,  míg  el  nem  érkeztem  a  luxemburgi  ismerősömhöz. Mondanom  sem  kell, hogy  senki nem  nyitott  ajtót, bár  ez  elsősorban  az  én  hibám, ugyanis  nem  hívtam  fel  előtte, arra  gondolva, hogy  a  temetés  miatt  van  neki  elég  gondja  nélkülem  is. Úgy  viszont  nem  akartam  elmenni, hogy  nem  telefonálok  neki, tárcsáztam  és  közölte, hogy  egy  félóra  múlva  otthon  lesz  és  feltétlenül  várjam  meg.  Valóban  megjelent  hamarosan  és   nagy  örömmel  üdvözöltük  egymást. Büszkén  húzta  elő  a  csomagtartójából  a  vadiúj  országúti  kerékpárját, amit  gyorsan  le  is  teszteltünk. Egy üveg  bor  kíséretében  megnéztük  a  Tour de France albumát, közte  az  újságot  melynek  címlapján  ott  vigyorogtam  a  Col du  Galibier  céljánál. Sajnálattal  közölte, hogy  a  gyermekei  barátai  elfoglalták  az  egész  házat, de  nem  messze  van  egy  szálloda  és  ott  a  vendége  vagyok. Természetesen  nem  fogadtam  el  a  nagylelkű  ajánlatát – bár  a  puha  ágyon  először  elgondolkodtam – és  megkérdeztem, hogy  felállíthatom-e  a  sátram  a  kertjében. Először  értetlenül  nézett, de  mikor  elmagyaráztam  neki, hogy  én  ehhez  már  hozzászoktam  akkor  beleegyezett.   Aztán  autóba  ültünk  és  legalább  egy  félórát  utazgatva  a  csodaszép  dombok  között – mennyire  más  kényelmes  ülésben  szemlélni  ezeket  a  zöld  akadályokat -  elértük  a  Mosel  völgyét,  ahol  csodálatos  látványt  nyújtott  a  kanyargó  folyó.  Ismét  dombok,  majd  megérkeztünk  kedvenc  kerékpárversenyzőm  városába,  ahol  először  a  családi  fészket  mutatta  meg  Jean – Paul, majd  Andy  Schleck  szintes  apartmanját.  Sajna  a  lehúzott  rolók  jelezték  a  lakás  ürességét – edzőtáborban  volt – de  szívmelengető  érzés  volt  látni  a  kedvelt  sportideálom  életterét.  A  városban  megálltunk  a  Schleck  Fan  Club  találkahelyén,   majd a   visszaúton  megmutatta a  szőlők  között  kanyargó  meredek  utat,  ahol  edzeni  szokott  Andy.  A  Mosel  partjára  visszatérve   betértünk  egy  étterembe,  ahol  valami  arab  tésztát  rendeltem. Akkora  adagot  kaptam, hogy  ketten  is  jóllaktak  volna  belőle, ráadásul  valami  fűszernek  köszönhetően  borzasztóan  csípősre  sikerült……….hűtöttem  is  magam  a  hideg  sörrel.  Több  mint  egy  hete  nem  volt  meleg  étel  a  számban, így  aztán  csak  tömtem  magamba  a  kalóriákat  és  a  telítettség  oly  rég  nem  tapasztalt   érzése  lett  úrrá  rajtam.  Már  sötét  lett  mire  visszaértünk  ismerősöm  házához, ahol  átadtam  a  szerény  ajándékom, majd  elköszöntünk  egymástól  és  nyugovóra  tértem. A  hálózsákom  még  mindig  nedves  volt, ezért  csak  takarónak  használtam  és  amíg  el  nem  aludtam  azon  töprengtem  vajon  jól  döntöttem-e  amikor  visszautasítottam  a  puha  ágyat?

13.    nap:  Biwer  -  Sankt  Leon  - Rot    /  278 km , kb : 1700 m  /

Hajnalban  megpróbáltam  minél csendesebben  összerámolni,  aztán  nekilendültem  a  határhoz  vezető  emelkedőnek.  Már  ily  korai  időpontban  is  rengeteg  német  rendszámú  kocsival  igyekeztek  a munkahelyükre  a  határ menti  németek. A  folyón  átjutva megkellett másznom  egy  15-17 %-os  emelkedőt, amit  csak  tolva  tudtam  teljesíteni  a  vaksötétben.  Az  előbb  említettem, hogy  sok  német  jár  Luxemburgba  dolgozni, viszont  sok  luxemburgi  rendszámot  láttam  a  német  oldalon is  a  házak  előtt, tehát  valószínűleg ott  olcsóbban  lehet  ingatlant  vásárolni, vagy  élni.  Saarburg  után  újra  megszenvedtem  a  hosszú  250 m szintemelkedéssel, ami  után  egy  öt  kilométeres  száguldás  következett   olyan  párában, hogy  alig  láttam  ötven  méterre  előre. Erre  a szakaszra  vesztettem  el  a  térképem, így  emlékezetből  mentem, de  nagy  eltévedésre nem  emlékszem, bár  a  kritikus  lerövidítéseket  általában  kihagytam. Nagyon  meleg  volt  aznap  és a  dombok  sem  simultak  ….. volt  egy-két holtpontom.  Kaiserslautern  után  újra  a  varázslatos  völgybe  érkeztem,  ahol  nagyrészt  kerékpárúton  tettem  meg  a  közel  ötven  kilométert. Sík  terület  következett  egészen  Speyer-ig, ahol  a  Rajna  hídján  történt  kisebb  koccanás  miatt  hosszú  kocsisor  mellett  nyugodtan  elhaladtam  a  bicajos  úton.  Ezúttal  nem  tettem  kitérőt  Jessica-ék  felé,- minél  hamarabb  haza  akartam  érni –, de  szükségét  éreztem  egy  kempingnek   tiszta  ruhaneműk  hiányában. Az  ideális  útvonaltól  délre  kellett  tartanom,  ahol  egy  tóparti  sátorhely  volt  bejelölve.  Egy  közeli  városban  alaposan  bevásároltam, majd  egy  hagymaföld  mellett  tekertem, ahol  valamelyik  balkán  országból  verbuvált  vendégmunkások  dolgoztak. Nem  irigyeltem  őket  a  végeláthatatlan  zöld  tengerbe,n  a  tűző  napon hajlongva  húzgálták   csomóstul  a  zöld  hagymát, majd  lekaparták  a  földet  és  összekötözték. A  kempingben  felkészültem   az  elutasításra, de  szerencsémre  a  mogorva  vezető  fiatal  lányának elég nagy volt a  kompromisszumképessége. A  korai  indulásom   hallatán  a  papa  rögtön  közölte, hogy  a  kapuk  zárva  lesznek  és  az  éjjeliőr  sem  engedhet  ki, a  leány  viszont  jelezte, hogy  van  oldalt egy  forgó  kijárat, melyen  ki  lehet  jutni, de  a  keró  nem  fér  át  rajta.   Rögtön  átgondoltam  a  szituációt   és  kiötlöttem, hogy  a  sátrat  a  kerítés  mellé  állítom, a  bringát – kerekeit  kiszedve – a  külső  oldalon  hozzálakatolom  a  kerítéshez   és  reggel  csak  kiviszem  a  kapun  a  cuccaimat. A  morgó  apa  ezt  már  hallani  sem  akarta,  inkább  kiment  és  én  kifizettem  a szállásdíjat a lányának.  Felállítva  a  sátrat  eszembe  jutott, hogy  ha  kiszedem  az  első  kereket  és  felállítva  tolom,  akkor  kiférhet  a  forgókapun  és  ki  is  próbáltam  ezt,  a  környék  bringásainak  nem  kis  megrökönyödésére. Amíg  a  mosókonyhában  tevékenykedtem,  letáborozott  mellém  egy fiatal német  pár, akikkel  szóba  elegyedtem. Míg  a  filagória  alatt  kevergették  a  zöldségeiket – vegetáriánusok – elmesélték, hogy  szabadságon  vannak és  Kirgizisztán  fővárosában németet  tanítanak  az  egyetemen.  Sokat  meséltek  és  érdekelte  őket  az  én  sztorim  is…..  jókat  nevettünk…… jó  volt  a  társaságuk.  Tusolás, lefekvés, éppen  átgondoltam  a  következő napot,  amikor  belém nyilallt: ha  kitolom a  kerékpáromat, akkor  hogyan  jutok  vissza  a  többi  cuccomért ?  Rápillantottam  az  órámra  és  már  ugrottam  is,  három  percem  maradt  a  tízes  zárásig. Már  a  nagykaput  be  is  lakatolták,  mikor  kirohantam  a  bringával, kikaptam  a  kerekeket  és  a  nyerget, majd  kiláncoltam.  A  visszajutásomhoz  már  könyörögnöm  kellett  az  éjjeliőrnek, de  megszánt…………….hű  ez  meleg helyzet volt!

14.    nap:  Sankt – Leon  - Rot   -   Fiegenstall     / 288 km  , kb : 1650 m /

Fél  négy…..csörgött  a  vekker,  ébresztő,  kipakolás,   sátorbontás. A  kisebb  dolgokat  átdobtam  a  kerítésen  - ja   a  bicajom  megvolt – a  többit  felmálháztam  magamra – mivel  csak  egy  esélyem  maradt -  és  ha  szorosan  is, de  áttuszkoltam  magam   a  forgókapun.  A  tervem  szerint  a  következő  városban  egy  kis  összekötőúton  jutottam  volna  tovább, de  nem  találtam azt, és  a  pékségben  sem  tudtak  róla, ezért  kénytelen  voltam  a  biztos, de  nagy  kerülőutat  jelentő  megoldást  választani.  Aztán  kiderült, hogy  ez  sem  egészen  biztos, mert  egy  részen  autóutat  kellett  használnom, de  a  hajnali  időpont  miatt  természetesen  bevállaltam -  igaz, hogy  csak  a  következő  elágazásig.  A  visszaútról  általánosságban  elmondható, hogy  inkább  választottam  a  hosszabb, de  biztosabbnak  tűnő  útvonalat, mint  a  lerövidítéseket, melyek  odafelé  okoztak  némi  navigációs  problémát.  Sinsheim  után  kezdődtek  a  komolyabb  emelkedők, szőlődombok  ahol  feltankoltam  magam  a  földről  szedett  szilvával.  Untersteinbach  településen  a  postástól  megkérdeztem  a  helyes  irányt, mire  ő  végigmért  és  azt  mondta, hogy  inkább  kerülő úton  menjek, mert  arra  a  hegyre  még  feltolni  sem  tudom  a  szerelvényemet. Volt  benne  némi  igazság, mert  odafelé  csak  lezúgtam  a   22 % - os  lejtőn, de  felfelé  már  toltam- húztam- rángattam  a  bringát, teljesen  elkészültem  mire  feljutottam  a hegytetőre. A  nagy  hőségben  szenvedtem  eleget  az  emelkedőkkel, de  azért  jól  haladtam,  köszönhetően  az  állandó  tekerésnek. Navigációs  szempontból  sem  volt  egyszerű  etap, de  nagy  eltévedésre  nem  emlékszem.  Már  kezdett  esteledni,  mikor  elértem   Gunzenhausen-be,  ahol  be  akartam  vásárolni, az   itinerbe  jelölt  helyen.  Valahogyan  elnézhettem  valamit, mert  azon  vettem  magam  észre, hogy    kiértem  a  városból  és  sehol  egy  üzlet.  Némi  maradékom  még  volt, de a  víz  már  fogyóban, ezért  a  következő  faluban  megálltam  egy  háznál  ahol  az  udvaron  beszélgettek.  Kértem  egy  kulacs  vizet,  közben  szóba  elegyedtem  a  háromgenerációs  családdal. Alaposan  kikérdeztek  az utamról, a terveimről. A  nagypapa  már  járt  többször  Magyarországon, tisztelettel  beszélt  rólunk,  miközben  elbattyogott  vízért.   Legalább  tíz  percet  vártam  az  innivalóra, mikor  megjelent  a  kulaccsal, egy  doboz  sörrel  és  egy  zacskóval,  benne  két  kolbászos  szendviccsel.  Őszintén  szólva  nem  is  próbáltam  visszautasítani, hiszen – mint  utólag  kiderült  - két  szelet  kenyerem  maradt  néhány  almával. Hálálkodva  köszöntem  el  jótevőimtől  és  nekivágtam  a  lebukkanni  készülő  nappal  a  hátam  mögött. A  fáradtság  kezdett  úrrá  lenni  rajtam  - ami  nem  is  csoda  260 km  tekerés után – de  minden  percet  ki  akartam  használni  sötétedésig.  Pleinfeld  után  már  erőteljesen „szállás”  kényszerem  támadt  és  éppen  utamba  akadt  egy  sűrű  fenyves,  ahol  egy  földúton  behatolva  rogytam  le  az  első  kisebb  tisztáson.  Már  lámpafényre  volt  szükségem  a  pakoláshoz, mert  a  sűrű  lombozat  egy  fikarcnyi  fényt  sem  engedett  át.  Gyorsan  elmajszoltam  a  puha  zsemlébe  ágyazott   kolbászokat, leöblítettem  a  sörrel  és  nagy  hálával  gondoltam  jótevőimre.   Éppen  bebújtam  a  zsákba, mikor   egy  üvöltésszerű  hang  törte  meg  az  erdő  csöndjét.  Kissé  összerezzentem, a  hang  közelsége  miatt, és  mikor  megismétlődött  e  vonyítás,  mintha  messzebbről  hallottam  volna. Mindenesetre  a  halogénlámpával  körülpásztáztam  a  környéket, de  csak  mély  csöndet  tapasztaltam  némi bagolyhuhogással  megtörve. A  füldugók  aztán  teljesen  kiiktatták  a  külső  zavaró  tényezőket  és  mély  álomba  ringattak…..

15.    nap:  Fiegenstall  -  Hilkering   /  273km , kb : 2200 m /

A  hajnal  épp  olyan sötét  volt  mint az  est, de  a  rutin  segítségével  négykor  már  a  kihalt  mellékúton  nyomtam  a  pedált, elhagyva  a  rémségek  erdejét.  A  sötétben  elég érdekes volt  a hullámlovaglás, vagyis  dombra fel – le, hiszen  ilyenkor csak  a  lábadban  érezted  az  emelkedőt. Már  kivilágosodott, mikor  Greding  városába értem, ahol  némi  - pékséginformáció – segítséggel  rátaláltam  a  kivezető  útra, ami  nem  túl  barátságosan  fogadott  a  maga  18 % - os  emelkedőjével. Mire  felértem   úgy  leizzadtam, hogy  már  nem  éreztem  a  csípős  reggel   leheletét,  pedig  csak  nyolc  fok  volt. A  következő  város után  már  inkább  bevállaltam  plusz  kilométereket, mint  a  zötykölődést  a  folyóparti  murvás  úton. A  Maina  csatorna  völgyét  Meihern-nél  hagytam  el, de  nehezen  akart  elengedni,  ezért  elém  állított  egy  húszszázalékos  szintemelkedést,  amire  csak  tolva-húzva    jutottam  fel.  Itt  kezdődött  az  előzőekben  már  leírt  szép  fennsík,  aminek  akkor  nem  volt  időm  örülni, mert  egy  hirtelen  zápor  kapott  el  az  első  falu  előtt  és  nyakig  áztatott.  Mire  beálltam  egy  eresz  alá  már  csak  a  vizet  tudtam  kiönteni  a  cipőmből,  amilyen  gyorsan  jött  oly  hirtelen  el  is vonult  a  zivatar.  A  következő  faluban  kértem  egy  flaska  vizet, mire  a  ház  asszonya  egy  jéghideg  ásványvízzel  lepett  meg…….. jól  esett!  Kevéssel  ezután  fotóztam  le  a  tanyát,  ahol  előzőleg  a  pajtában  vártam  az  özönvíz  elmúlását, ez  már  csak  egy  ilyen  zivataros  környék!  Az  égbolt  kitisztult  és  én  száguldottam  a  gabonamezők  között  egészen  a  Dunáig, melynek  a  bal  partján  haladva  törtem  rá  Regensburg-ra.  Jól  rá  is  fáztam  a  járt  út  elhagyására, mert  alaposan  elkeveredtem  a városban, de  végül sikerült  átjutnom  rajta.  Következett  a  nyolcas  út  a  maga  120  kilométerével,  aminek  az  elején  fellépett  utam  első  technikai  problémája.  Már  előzőleg  is  hallottam  némi  súrlódó  hangot  az  első  kerekem  felől, de  ez  már  kezdett  idegesítővé  válni, ezért  kivizsgáltam  az  ügyet  és  megállapítottam, hogy  a  kerékcsapágy  morgolódik.  Kerestem egy  árnyékos  helyet, majd  óvatosan  kikaptam  első  tengelyt, majd  vastag  zsírágyba  helyeztem  a  golyókat.  Indulás  előtt  végeztem  egy  alapos  karbantartást, de a  háromezer  kilométer  megtette  a  hatását.  Nagyon  meleg  volt  azon  a  napon   és  a nagy  forgalom  sem  könnyítette  meg  a  helyzetem, de  jól  haladtam. A  párhuzamos  gazdasági utakat  ezúttal  csak ritkán  vettem  igénybe – ami  szabálytalan – de  ahhoz, hogy  gyorsan  haladjak  jó  minőségű  és  célravezető  aszfaltot  kellett  használnom.   Késő  délután  értem  Passau  közelébe, mikor  az  út  másik  oldalára  pillantva  hatalmas  meglepetésben  volt  részem:  a  túloldalon  azt  a kézikocsis, négygyermekes   családot   fedeztem  fel,  akikkel  Linz  után  beszélgettem.  A  négysávos  úton  keresztül  üdvözöltük  egymást, néhány  mondat, fotó  és  már  indulnom  kellett,  ha nyitott  üzletet   akartam  találni.   Csak  később  nyílalt  belém  a  gondolat, hogy  talán  mégis   tudtam  volna  valamit  segíteni  nekik, olyan  tanácstalanul  álltak  ott  és  néhány  csokinak  is  örültek  volna  a  gyerkőcök……….  Vajon  merre  járhat  most  a  szöszi  család ?

A  városon  átrobogva  a  zárás  előtt  tíz  perccel  rontottam  be  a  Lidl-be  feltölteni  az  alaposan  megcsappant  készleteimet.  A  Duna  partján  sokan  tekertek  még  a  lenyugvó  nap  sugarait  kihasználva  köztük  egy  rekuval  tekerő  orosz  vándor,  aki  európai  körútján  rótta  a  métereket.  A  parton  több  vadkempingező „csábított”  kecsegtető  táborhellyel, de  az  utolsó  percig  ki  akartam  használni  a  világosságot  és nagyon  jó  tempót  is  tudtam  menni. Obernzell  után  már  körvonalazódott  az  etap  vége  Schlögen  környékére, de  mivel  nem  akartam  a  hajnalt  mászással  kezdeni  ezért  - felvillanyozva  magam  -  nekiduráltam  magam  a  közel  öt  kilométeres  kétszázas  szintnek. Úgy  emlékeztem, hogy  a  fennsíkon  legelők  és  erdők  váltják  egymást, tehát  ideális  szálláshely.  Mire  felértem  teljesen  elkészültem  az  erőmmel, besötétedett és  a  mezők  helyett  gabonaföldek  és  majorságok  hiúsították  meg  a  tervem.  Kénytelen  voltam  odébbállni, és  két  sikertelen   mellékút  puhatolózás  után  egy  út menti  susnyásban   találtam  magam  a  kimerültség  határán. Gyalogosan  próbáltam  utat  törni  a  méteres  gazban, miközben  a  sötétben  a csalán  ezernyi  kígyófejként  mardosta  a  karomat  és  a  lábszáramat.  Húszméteres  küzdelem  után  ledobáltam  a  cuccaimat, sátor  fel, kaja.  Először  fordult  elő, hogy   még  a  bicajom  se  kötöttem  ki   olyan  fáradt  voltam, de  a  gondolat, hogy  talán  holnap  este  már  a  honi  földön  térhetek  nyugovóra….. jólesően  töltött  el  és  már  aludtam  is…….

16.    nap:   Hilkering  -  Sopron  / 297 km  . kb : 2100 m /

Éjjel  arra  ébredtem,hogy  vizes a  hálózsákom……..fél három…..nagy  szükségem  volt  arra  az  egy  óra  pihenésre még, így  összegubóztam  és  megpróbáltam  visszaaludni. Rövid  ideig  sikerült  is, de  az  esőcseppek  úgy  verdesték  a  ponyvát, hogy  úgy  döntöttem  összepakolok  és  elindulok. Nem  egy  leányálom  szakadó  esőben  kipakolni  a  holmit, összeszedni  a  sátrat, miközben  mindent  takargatni  a  teljes  elázás  elől. Mire  kivergődtem  a  nagy  gazból  már  csurom  víz  voltam deréktól  lefelé.  Erős  lejtő,  csúszós  úttest  és  a  sötét  miatt  nagyon  óvatosan  ereszkedtem  lefelé  és  ha utolért  egy  autó  gyorsan  félreálltam.  Leérve  a  hegyről  csendesedett  az  eső  és  a  Duna  hidat  elérve  már  csak  csepergett,  ami  új  lendületet  adott. Nem  vesztegethettem  az  időt,  ha  estére  magyar  földön  akartam  lenni!   Mire  kivilágosodott  Linz-ben  találtam  magam, ahol  egy  park  filagóriájában  megpróbáltam  normalizálni  a  helyzetem. Kipakoltam  az  összes  holmim, kiválogattam  a  nedves  dolgokat, átöltöztem  és  megreggeliztem.  Védőgáton,  erős  ellenszélben  folytattam   utamat, ahol  - a  borús  idő  ellenére -  sokan  futottak  és  kerekeztek.  Mauthausen  után  utolért  egy  hölgy  és  - félretéve  a  büszkeségemet -  beálltam  a  szélárnyékába. Az  addigi  tizenötös  sebességem  rögtön  ugrott  egy  tízest  és  közben  még  ki  is  hagyhattam  néhány  ütemet.  Minden  jónak  vége  szakad  egyszer, a  gát  véget  ért  és  a  hölgy  is  elkanyarodott, s  én  a  kukoricaföldek  között  folytattam  a tekerést. Több  tucat  kerekest  előztem  meg, köztük egy  srácot,  aki  a   csomagjain  kívül  hátán  cipelt  egy  nagybőgő  nagyságú  tokot.  Grein  után  a  főúttól  korláttal  leválasztott  sáv  közvetlenül  a  folyó  mellé  épült, olyannyira, hogy  ahol  nem  volt  hely  ott  a  víz  fölé  fapallókból   összerakott  hídon  tekertem,  olykor  több  száz  méteren  keresztül.  Mihelyt  kisütött  a  nap,  megálltam  ebédelni, s  közben  kiteregettem  a  sátrat,  hálózsákot   és  egyéb  vizes  dolgaimat  száradni  a turisták  nem  kis  megdöbbenésére. Melk-nél  elhagytam  a  Duna  vonalát  és  nekivágtam  az  először  dombos, majd  hegyes  bécsi  erdőknek.  Késő  délután  értem  el  Bécs  déli  külvárosát, ahol  ismét  kaptam  az  égi  áldásból.   Átérve  a városon rákanyarodtam  a  Sopron  felé  vezető  útra, ahol  minden  második  autó  magyar  „vendégmunkásokkal”  jelezte  a  helyes  irányt.   Már  hat  óra  is  elmúlt és  az  előttem  álló  közel  ötven  kilométer  őrült  pedálozást  követelt.  Csak  egyszer  álltam  meg  - bevásárlás  céljából  - aztán  újra  belefeküdtem  a  kormányba  és  tekertem. Az  őrült  menetnek  meg  is  lett  az  eredménye, hiszen  20:35-kor  átléptem  a  magyar  határt  a  soproni  átkelőnél.  Nagyon  jó  érzés  volt  újra  itthon, de  a sötétedés  és  a  fáradtság  arra késztetett, hogy  minél  hamarabb „szállás”  után  nézzek.   A  határ  és  Sopron  közötti  4  km belül  nincs  sok  lehetőség,  ezért  az  első  mellékúton  lekanyarodtam, majd  egy  bokros  részen  vertem  tanyát.  Igaz, hogy  a  közelben  ugatott  egy  kutya, de  már nem  nagyon  érdekelt, sokat  nem  veszthettem. 

Ezzel tulajdonképpen  véget  is  ért  a  londoni  túrám  tervezett  része, hiszen  a  magyar  határtól  indultam  és  oda  is  érkeztem  vissza.  Mivel  nem  használtam  fel   - sem  oda  sem  vissza -  a  tartaléknapokat,  ezért  úgy  döntöttem, hogy  bónuszként  letekerek  a  Balatonig  meglepve  rég  nem  látott  leányomat.

17.    nap:  Sopron  -  Zamárdi   /  204 km , kb : 600 m /

Fél  négy……..  a vekker  utoljára  veri  fel  a  kis  sátor  csendjét…….az  idén.  Összerámolás  a  sötétben, majd  néhány  perc  múlva  már  Sopron  északi  részén  kerülöm  meg  az  ébredező  város  bágyadt  fényeit.  A  következő  faluban  oly  kincsre  találok, melyet  egész  Európában  hiába  kerestem:  kék nyomóskút. Magyarországon  szinte  minden  kisebb  településen  található  e  vándorkiszolgáló  szerkezet, bár  manapság  egyre  gyakrabban  láthatjuk  őket  nyomókar  nélkül. Aki  csak  hazai  tájakon  túrázgat, annak  természetes  a  meglétük, de  aki  messzebbre  merészkedik  és   kénytelen  állandóan  kéregetni…….az  tudja csak igazán  értékelni  az  éltető,   friss és  hideg  vizet  ajándékozó  forrást.  Mire  megvirradt,  addigra  jött  másfajta  víz  is  mégpedig  felülről  és  oly  intenzíven, hogy  kénytelen  voltam  beállni  egy  megállóba  takargatás  céljából.  Egészen  Sárvárig kitartott  az  eső, ahová  nosztalgiából  bekukkantottam. Már  ragyogó  napsütésben  tekertem  a  84- es  úton, mikor elértem a  nyolcas  főút  kereszteződését  és  bosszankodva  láttam  meg   szemben  a  hármas  behajtási  tilalom  tábláját. Az  illetékesek „behúztak  a  csőbe”, szabályosan  csak  visszafelé  haladhattam  volna.  Menekülő  út  híján  bevállaltam  a  szabálytalanságot  arra  gondolva, hogy  a  legközelebbi  kereszteződésnél  kerülőutat  keresek.  Talán  öt  kilométert  tehettem meg  lóhalálában, mikor  elértem az  első  balos  bekötőutat  és  vasúti  átjárót  és  megkönnyebbülésemre  már  csak  kettős tilalom maradt……. kerekezni  lehetett! Elképzelem  azt  a  bécsi  társaságot,  akik  le  akarnak  tekerni  a  Balcsira  és  ezzel  szembesülnek! Sümeg előtt  még  másztam  egy  százast, miközben  megcsodáltam  a fellegvárat. Tizenegy  körül  értem  le  a  Balatonhoz,  ahol  már  tombolt  a nyár, a  kerékpárút  telítve, a  strandok  környékén  mozdulni  alig  lehetett. Keszthely  felé  kerültem, de  a kánikula  ellenére sokan  kerékpároztak. A  déli  partot  már  párszor  végigjártam, itt  azonban  többször  eltévedtem  a  nyilakat, táblákat  követve /néhol  elfelejtették  a  jelzést  kirakni/. Egyszer  egy  pár  után  hajtva  zsákutcába  jutottunk, majd  egy  susnyáson  próbálkoztunk,  ami  a  semmibe  vezetett,  szerencsére  a  kert  tulajdonosa tudta  mi  a  dörgés  és   átengedett  a  portáján  megmutatva  a  helyes  irányt. Leérve  a déli  partra  először  még  csak- csak, de  aztán  elkezdődött a  szenvedésem. A  harmincöt  fok, a  sokszor  kritikán  aluli  útminőség, a  strandok  körüli  tömeg,  csalinkázás  egyik utcából  a  másikba   és  ami  legjobban  bosszantott, hogy  nem  haladtam! A  hetesre  néha  kimerészkedtem, de sokra  nem  jutottam  a  tiltások  miatt, és  utána  még  vissza  is kellett  találnom  a  körútra.  Egy  kicsit  felforrhatott  az  agyvizem – vagy  kezdeti  napszúrás lehetett? – de nem éreztem magam valami jól. Émelyegtem  és  csak  később  eszméltem, hogy  a  nagy  izgalomban, - hogy  hamarosan  találkozom az imádott  gyermekemmel – teljesen  eléheztem. A  felismerést  tett  követte, maradék  kifli, csoki  be, leöblítve  egy  hideg  sörrel  és  máris új  erőre  kaptam.  Szemes  környékén  értem  utol  egy   spanyol  srácot,  aki  három  hónapos kelet – Európai  körúton  tekert és  Pestre  tartott.  Végre  eljutottam  Zamárdiba, majd   percekig  figyeltem  ahogy  Andikám  sürög-forog  a  vendégek  között, felém  pillant  és  leadja  a  rendelést, majd  beugrik  neki  valami  emlékkép  és  kitör  belőle   ………. alig  tudtam  megtartani. A  meglepetés  tökéletes, a  meghatódottság  kiszakít  érzéseket, melyeket  két  hétig  elnyomtam  nagyon  mélyre. Ám  csúcsidő  van, és mennie kell vissza, én pedig átruccantam  a barátjához  a  büfésorra, ahol  Milán  két  gyrosvágás  közt  egy hideg  sörrel  üdvözölt.  Nem  tartottam  fel, lehorganyoztam  a  parton  egy  kis  hűsítő  úszásra,  amiből  nem  lett  semmi, mert  húsz  méter  bokaáztatás után  rájöttem, hogy  nincs  annyi  időm, hogy  a  távolban  labdázókig  eljussak  és  azokon  túl  talán  már  úszni  is  lehetett  volna. Elterültem  a  húszcentis  vízben, de  a  hűs  haboknak  nyomát  sem  éreztem, néhány  kempinges  zuhanyzást  lekörözött  a  víz  hőfoka.  Visszasiettem  a  felszerelésemhez, közben  a  fiam  neten kikereste  a  vonat  indulását….tizenöt  percem  maradt.  A  lányom  egy doboz  pizzával  és  sörrel  várt,  búcsú  és  rohanás  az  állomásra, ahol  a  pénztár  előtt  sor várt, de  az  utolsó  pillanatban  sikerült  feljutnom  a kerékpárszállító  vagonba.  A  Velencei -tónál  már  mozdulni  sem  lehetett  a  sok  kerékpártól  és  a  gazdáiktól,  akik  inkább  leültek  a  padlóra  mintsem  hű  társukat  magára  hagyják. Pest leszippantotta  a  kerekesek  többségét   és  egy  miskolci  szimpatikus  családdal – akik  majdnem  körbekerekezték  a  tavat -  elbeszélgetve  érkeztem  meg  tíz  óra  körül  a Mi-skóciánk  pályaudvarára. Lámpa  fel  és  néhány  perc  múlva  imádott  feleségem  karjaiban  elfelejtettem  minden   fáradtságot,  nehézséget, magányságot.

Néhány beszédes adat
Megtett távolságok:
	Táv	Idő	Szint
Hegyeshalom – London	1745  km	6 nap  8 óra	kb. 12 000 m
Londoni  bolyongás	65  km	2 nap  6 óra	0 m
London  -  Sopron	1771  km	6 nap  6 óra	kb.  11 800 m
Sopron  -  Zamárdi	204  km	10 óra	kb. 600 m
összesen	3785  km	17 nap	kb 24 400  m
Költségvetés:
	élelmiszer	6000 Ft  +  31,18 Eur  +  24,65 GBP
	komp	29 Eur  +  17 GBP
	ajándék	9,35 GBP
	szállás	10,50 Eur
	vonatjegy	12 550 Ft
	biztosítás	5000 Ft
	egyéb	kb 10000 Ft
	összesen

Mint  a  fentiekből  is  kiolvasható  nem  az anyagin  múlik  egy  ilyen  kaland……………..

Hat  kilót  fogytam a  túrám során,  ami  a  65  kilómhoz  képest  sok, és  ennek nagy  része  izomtömeg,  aminek a  hiányát  meg  is  érzek  az  eltelt  időszak  versenyein. A  fizikai erőnlétemmel  általában  nem  voltak  gondjaim , de  az  5. X-et  megélt  ízületeim  nehezen  tolerálták a  napi  tizenhat  órás -  nyeregben  töltött  -  erőltetett  menetet .

Ezúton is szeretnék  köszönetet  mondani  családomnak  a  kitartásért, munkatársaimnak  a  toleranciájukért, főnökeimnek a pozitív hozzáállásukért, a miskolci  Intersport  támogatásáért  és  Oláh  János  barátom  segítségéért.

,, Csak  az  értékeli  igazán  a  kényelmet  és  a  biztonságot,  aki  időként  átéli  annak  hiányát! ’’

A   túrához   tartozó mintegy  négyszáz   kép, illetve  előző  túráim  leírása  megtalálható: polonkailaci.blogspot.hu