2011 Tour de France

TOUR – Túra

1.nap:  Miskolc  -  Zamárdi (vonat)   Zamárdi - Lenti   /136 km/

Ez  a  reggel  merőben  különbözött  a  többi  túra  indulásaitól, hiszen  csak   a vasútállomásig kellett  kitekernem.Történt  ez  annak  okán, hogy  bárhogy  is  kalkulálgattam  a  napi  távokat, sehogy  sem  sikerült  öt  napba  sűríteni  a  francia  határig  tartó  távolságot. Szerda  délre  ugyanis  az  olasz-francia  határhoz érkezik  a Tour  de  France  mezőnye  és én  már  ott  szerettem volna üdvözölni  őket.  Hálával  tartozom  kollégáimnak és főnökömnek, amiért azon a  pénteki napon  eltekintettek  a  jelenlétemtől  a  munka  frontján.

Kényelmes  tempóban  hajtottam  ki  az  ébredező  város  utcáin, majd  a  gyors  jegyváltás  után  még fél  órám maradt  az  indulásig, de  az  aluljáró  szintkülönbségét  legyőzve  már  rámolhattam is  a cuccaimat a kerékpárszállító  vagonba.  Nagy  mázlim  volt  e  sietséggel, hiszen  a vagonban  csupán  egy  kétszemélyes ülés  tartozott,  amit  rögvest  a  magamévá  tettem.  Pár  perc  multán  egy házaspár, majd  egy öttagú  csapat  konstatálta  egykedvűen, hogy  el  kell  válniuk  járgányaiktól. Kárpótlásul  megígértem  nekik, hogy  szemmel  tartom  a szállítmányt, és  egyúttal  átvettem  a  vagonmesteri  beosztást.  A vonat  lassításakkor  kitekintettem az  ablakon, és  ha  bicajokat  láttam  a  peronon  rögtön  nekifeszültem  a mázsás  ajtónak  és  segítettem  a  feljutásukban.  Pesten  sokan  leszálltak,  de  kétszer  annyian  jöttek  kerekesek, így  rögzítési  helyek  hiányában  egyszerűen  ledűtötték  középre  a  kerókat,  ezzel  szinte  lehetetlenné  téve  a közlekedést.  Egy  középiskolai  osztály  a  maradék  helyeket  próbálta  kitölteni, de  legtöbbjüknek  csak   talpalatnyi hely  jutott, ami  cseppet   sem  zavarta  a  vidám, szimpatikus   társaságot.  Agárdon  aztán  mindegyikük  próbált  legalább  egy  kerékpárt  leadni  a  peronra, hisz  e nélkül  problémás  lehetett  a  háromnapos   tókerülő  túra, amelyre készültek. Siófokot  elhagyva  már  csak  néhány  jármű  maradt  a  vagonban  és  a  célállomásomra  érve  egy „földim”  sietett  a  segítségemre, bár ekkorra  már  felkészültem  az  egyszemélyes  partraszállásra.  A  rakomány  rögzítése  után  elindultam  kedves  leányom  munkahelye  felé.  Andika  egész  nyárra elszegődött  béresnek  e  tóparti  tanyára, ezért  gondoltam  okozok  némi  meglepetést, hiszen  hetek  óta  telefonon  is alig  értekeztünk:  vagy  dolgozott, vagy  aludt. Nagy  volt  az   a pillanat,  mely  végigkísérte  utamat, de  engem  hívott  a végtelen, őt pedig a kötelezettség. Egy óra elmúlt,  amikor  nekivágtam  a  balatonparti   települések  végtelen   utcáinak.  Aki  már  tekert a  déli  oldalon  kijelölt  kerékpárúton  az  tudhatja, hogy  a  hetes  főút  melletti  gyökérakadályok, a  strandkörnyéki  autókerülgetősdi, (a „hogyan  lehetne  még  bonyolítani  az útvonalat”), valamint  a  tengernyi  gyalogos  mind-mind  arra  hivatottak, hogy  ne lehessen egy  nap  alatt  körbetekerni  a  tavat, amikor  egy  hetet  is  el lehet töltenni  ott.  Nem  is  tudják  milyen  szerencsések  azok  a  versenyzők akik  tudnak  negyvenötös  tempót  tartani  egy  tókerülő  versenyen, miközben a harmincas  tempót menők kerülgethetik  a  korlátokat  és  a  gyalogosokat.  A  haladásom  érdekében  én  is  a  hetes  úton, - illetve  a tiltó  táblák  hatására -  annak  közelében  próbáltam  maradni,   több-kevesebb  sikerrel.  Két  évvel  ezelőtti  utam  ugyanott  vezetett, akkor  a  Tour  de  Pelso  túrázói  a  szántódi  révig  kísértek, majd  megfáradva  inkább  behajóztak. A  tóparti  védettséget  magam  mögött  hagyva  tört   rám  a  viharos  erejű  szél, ami  csak  a  nyugati  irányba  fordulásomkor  váltott  oldalszéllé, nem könnyítve  a  szenvedésemet.  Aztán  következtek  a  szép  zalai  dombok, melyek  hullámait hűségesen  követte  az aszfalt, nem  kis  erőfeszítést  követelve  tőlem.  A  tervezetthez  képest  jócskán  le  voltam  maradva, a szállás ugyan le  volt  zsírozva, de  ha  Lentiben  zárt  boltajtókat  találok, akkor  nem  tudom  forintból  feltölteni  az  éléskamrámat.  E  gondolatoktól  vezérelve  tapostam  a  pedált  -  erőmhöz  mérten - szinte  megállás  nélkül.   Már  jócskán  elmúlt  hét  óra  mikor  remegő  lábakkal  betértem  a  határváros   marketjébe  levadászni  a  zsákmányomat.  A  kempingben  már  törzsvendégként  fogadtak  ugyan, de nyugati  szintű  árat  kértek – persze  átlagon felüli  szolgáltatásért.  Sátorverés, tusolás, vacsora, telefon  haza, majd  rendezgetés  a  csomagok  és  a  gondolatok  terén.      „Újfenn  itt  vagyok  egy  nagy  kaland  kapujában, fejben  és  testben  is  felkészülve  készen állok  befogadni  az  előttem  álló  élményeket  és  legyőzni  az akadályokat”.   E fennkölt  gondolatok  árnyékában  dugóztam be  fülemet, kizárva  a  külvilág  zajait.

2.nap:  Lenti  -  Ljubljana  /218 km/

Hajnali  három  óra: a  csörgőórám  valószínűlegeg  az  egész  sort  felkeltette, de  kénytelen  voltam  a szolgálatait  igénybe  venni, mert tavaly a telefonomra többször  nem  ébredtem  fel.  A  jól  bevált  és  eleget  gyakorolt  sorrend  következett:  felöltözés, sátorból  minden  ki, összehajtás, majd  a holmik  beletuszkolása  a hátsó  háromrészes  túrazsákba, kormánytáska  + szerszámos  táska fel, világítás és  már  menetkészen  is voltam  cirka  húsz  perc  alatt. 

A  koromsötétben  áthajtottam  Rédics  határközségbe, ahol  le  akartam vágni  egy  sarkot  és  mint ahogy ez  már  többször  előfordult... eltévedtem. Csak  a  falu  egyetlen  ébren  lévő  embere  segítségével  jutottam  el  a  határállomásra.  Előző  római  utamon  a  rövidebb  utat  választottam, ami  természetesen - az  eltévedések  miatt - tovább  tartott,  most  semmit  sem  bíztam a  véletlenre, így  itínert  használva   a  horvát  határ  vonalát  céloztam meg.  A  Mura folyó  hídján  áthaladva  kellemes dombocskák  vonulatain  verekedtem  át, majd  hamarosan  beértem  az  első jelentősebb  városba  Ljutomer-be. Ettől  a  ponttól  már  ismerős  vidéken  jártam, hiszen  anno  erre  jöttem  a  visszaúton.  Itt  fel  kellett  kapaszkodnom  egy  kétszáz  méteres  szintkülönbségre, majd hullámozva  a dombok  hátán  jutottam  el  e szakasz  zárásaként   Ptuj  nevű  városba.  Gyönyörű  napsütéses idő  volt  és  a  város  is  csalogatott  a  dombtetőn  álló  kastélyával, de  ellenálltam  a  kísértésnek  és  kikerülve a  várost  haladtam tova.   Innen viszonylag  sík  terep  következett, mintegy húsz  kilométeren  keresztül, majd  felmásztam  a  Majsperk-nél  kezdődő  medence   peremére.  

Előzőleg is  lenyűgözött  ez  a  30-40 km  hosszú  és  egy  kilométer  széles  völgy, mely egyik  oldalán ezer  méter  körüli hegycsúcsok, míg  a  másikon  3-400  méteres  hegyvonulatok  kísérték   utamat. Jólesően  pillantottam  meg  a  két  évvel  ezelőtt  a  vihar  elől  menedéket  adó  házat, és  hálát  adtam  a  sorsnak, hogy  most ily  csodálatos  időjárással  örvendezett  meg.  Négy  országúti  kerekes  ért  utol, váltottunk   néhány szót,  majd  jó  utat  kívánva  elsöpörtek  mellettem.   A  medence  túlvégén  igencsak  kaptatós  dombok  meredeztek  előttem,  de  fizikailag   nem  okozott  ez  problémát.  Egy  lejtmenet  közepén  észleltem  a  defekt  első  jeleit, nyomban  megálltam, cucc  le... belsőcsere  után  folytattam  a  gurulást.  Celje   előtt  megelőzött  egy  kerekes, rögvest  rátettem  a  kerekemet  és  az  első  piros  lámpánál  szóba  is  elegyedtünk.  Miután  megtudta  az  útirányomat   felajánlotta, hogy  átkísér  a  városon, sőt - mivel  ő  is  arra  tart - egy  darabig  együtt  is  haladhatunk.  Én  ugyan  ismertem  az  útvonalat, de  csak  a  főúton.  A  különböző  mellékutcákon  jobbra-balra  kószálást  már kezdtem  unni, s  ezt  szóvá is  tettem  azon  ritka  pillanatok  egyikén  amikor  megálltunk  a  piros  lámpánál, mire  ő  elmagyarázta, hogy ezzel  kikerüljük  a  forgalmas  főútvonalat.  A  plusz  távolságnak  annyira nem  örültem, de  mivel  halvány  fogalmam  nem  volt  a  pozíciónkról, így  kénytelen  voltam  követni  őt.   Félórás  kalamolás  után  végre  kiértünk  a  városból, de még  mindig  egy  mellékúton  haladtunk, számomra vadidegen  falvak  között. Ezt  szóvá  téve  megnyugtatott, hogy most  valóban  lerövidítjük  az  utat, bár  engem  akkor  sem  győzött  meg  erről,  és  utólag  átnézve  nekem  lett  igazam. Végre  elértük  azt  a  kereszteződést  ahol  elváltak  az útjaink. A  plusz  kilométerek  ellenére  ma  is  jó  szívvel  gondolok  szimpatikus  segítőtársamra,  aki  a  maga  módján  jót  akart...

A  nagy  kerülgetésekben  észre  sem vettem, hogy  a  vízkészletem  szinte  teljesen  elfogyott, de  nemsokára  egy  parkoló  magyar  kamionos  mellett  landoltam,  aki szívesen  adományozott  némi  langyos  folyadékot  a  szomjas vándornak.  A  jóhiszeműségét  tovább  feszegettem,  mikor  kértem  némi  kenőanyagot  a  ropogó láncom  megsegítésére,  erre  előkapott  egy  ötliteres  kannát... egy madártoll  segítségével  oldottam meg  a  problémát.  Megköszönve  a  segítséget  nekilendültem   annak a  pár  kilométernek,  mely  elvezetett  addig  a  hegyvonulatig,   mely  egészen  a  fővárosig   kísérőm  volt.  Néhány  km  kapaszkodó után  egy parkolóban  egy  fiatal  szlovák  párocskával  elegyedtem  szóba, akik  elmondták, hogy  Pozsonyból   Rijeka-ba  igyekeznek, napi  100-120  kilométert  megtéve. 

Nagyon  jó  tempót  tudtam  menni  és  tudtam, hogy kényelmesen  beérek  Ljubljanába, de  lazítani  nem  akartam.  Ezen  a  szakaszon  az  autópálya  párhuzamosan  haladt  az  én  utammal, így  alig  volt  forgalom, csak  a  szintemelkedőkre  kellett  koncentrálnom.  A  harmincfokos  hőséget  jól mérsékelte  a  szűk  hegyszoros nyújtotta  árnyék,  de  a  széláramlatok  valahogy  mindig  szembe  érkeztek.  A  fővárostól harminc  kilométerre  tiltó  tábla miatt  némi  kerülőre  kényszerültem  (a  múltkor  vagy  nem volt, vagy  nagyon  siettem), de  ennek  ellenére  ötóra  körül  már  az  elővárosban  szívtam  a kipufogógázt.  Begurultam  a  város  egyetlen  kempingjébe, ahol  ugyanarra  a helyre  állítottam  fel  a  sátramat,  mint  két évvel  ezelőtt. nagyon  ritkán  esett  meg  velem, hogy  hatóra  körül  már  letáboroztam, hát  kihasználtam  az  időt  és  körülnéztem  a  platz-on.

Találkoztam  nyaraló  nagykanizsaiakkal  és  beszéltem  vonattal  érkező hollandokkal,  akik   lekerekeznek  Velencéig - három nap  alatt -, de  megismerkedtem  egy osztrák  sráccal  is  aki  Horvátországba  tart, de  már  három napja  ott  dekkolt. Tusolás, a  hazai  elemózsia elfogyasztása után még világosban  bevackoltam  magam  az  alváshoz. Nagyszerű  napot  hagytam  magam  mögött, mentálisan  és fizikailag is  elégedett  voltam  magammal, és  ez  jóleső  bizakodást  vetített  a  további   napjaim  elé.

3.nap:  Ljubljana  -  Tombolo  /278 km/

Az előző esti  korai  lefekvés  igen  pozitív  hatást  váltott ki  belőlem, ugyanis  háromkor  oly  fürgén  és  kipihenten  ugrottam  ki  a sátorból, hogy csak na... Rámolás  majd  rajt!   A  recepción  az  éjjeliőr  erejéből  csak egy  biccentésre  futotta, miközben  birkózott  a  kispárnáival  a  szemei alatt. A  város  teljes  nyugalma  átragadt  rám  is,   miközben  le-fel  hullámoztam  a járdából leválasztott  kerékpársáv repedt  aszfaltján.   Egy  idő  után  meguntam  a  sok  mellékutca  általi  szegélyeket  és a tízpercenként  elhaladó  kocsik  közé  merészkedtem.  Hamar  túljutottam  a Miskolcnál  nem  sokkal  nagyobb  városon  és  az  elővárosok  jól  kivilágított   járdáin  haladtam  dél  felé. Vhrnika után  várt  rám  egy  félórás  300 m  szintemelkedés, és  mire  feltornáztam  magam  már  a nap  sugarai  fogadtak  a  fennsíkon.   Ez  azonban  csak  az  előétel volt, hiszen   még  előttem  magasodott a  Hrusica    hegymenet  a maga  950 méteres  hágójával  és  12  kilométer hosszú  szerpentinjeivel.  A  hegy  előtt  alaposan  bereggeliztem és  csak  a  szomszéd  kutya  állandó  ugatása  volt  rám  negatív  hatással. Vettem  egy  mély  levegőt  és nekiduráltam  magam  az  emelkedőnek különösebben   nem  kedvedtelenedtem  el, hiszen ismertem  a járást, ragyogott  a  nap  és  nagyszerű  kondícióban   lévén gyorsan  fogytak  a  kanyarok.  A hágó  felé közeledve  egyre  ritkábban  bukkant  elő a  nap, és mire  felértem  eleredt  az  eső.  Egy  fogadó  előtt  átvedlettem  esőállóvá, majd  óvatosan  megkezdtem  az ereszkedést a  völgy  felé. A  esővíz   mennyisége  azonban  oly  mértékben  megnőtt, hogy  az  már  a  biztonságos  haladásom  rovására  ment, ezért kénytelen  voltam  egy  útmenti   lakóház  keskeny  ereszalját  igénybe  venni.  Csillapodván  az  égi áldás, folytattam  az  ereszkedést  és  az  ezzel  járó  alsómosást  is  el  kellett  viselnem, miközben  görcsösen  húztam  a  fékkarokat  a 8-10 % - os  lejtmenetben.  Hamarosan  leértem  a hosszú és  semmitmondó nevű  városba  és  ezzel  a  lendülettel át  is  hajtottam rajta. Méretes  dombok  következtek, közben  vagy  háromszor  le-fel  öltözködtem  az  eső  intenzitásától  függően.  Ugyanabban  a  boltban  vásároltam  be,  ahol  tavalyelőtt  és  mire  elfogyasztottam  az  ebédemet  a buszmegállóban  még  a  nap  is  kisütött. 

Olaszország  már  felhőtlen  ragyogással  fogadott és  egy  hegyvonulat  megmászása  után  már  az  Isonzo folyó  völgyében  nyomtam  a  pedált.  A  korábban  megcsodált  zöldes-kék  víznek  nyoma  sem  volt, egy  patakocska  csörgedezett  csupán   a  zúgók  helyett. Viszonylag  sík  terepen haladhattam, de  annál  nagyobb  volt  a  forgalom, pedig  ez  még  semmi  sem  volt  ahhoz  képest  ami  az  SS 14-en  várt rám  Cervignano  után.  Ráadásul  újra  eleredt  az  eső,  ami  a  nagy  forgalommal  párosulva  nem volt  veszélytelen szituáció.  Már  jó  ideje  áztattam magam  így,  mikor  egy  út  melletti  áruház  védelmében  megpillantottam  egy  hasonszőrű  vándort.  Rámfért  egy  kis  pihi, ezért  beálltam  mellé  az  árkádok  alá.  Kiderült, hogy  amerikai  egyetemista,  aki  a  szünidejében szeretné  körbetekerni  Itáliát. Ő  is  dél  felé tartott,  próbáltam  rábeszélni  a  közös  tekerésre, de nem  akart elázni.

„Hurka” -  gondoltam  először, de  aztán  elmeditáltam azon, hogy  az  ő  elképzelése  más  lehet a  túrázásról és  lehet, hogy  neki  van  igaza... vagy  mégsem.  Egyedül  folytattam  az  utamat dél  felé  a  csapkodó  esőben  egészen  Ceggia-ig,   egy  kereszteződést  elnéztem és  a terveimben  ismeretlen helységen  találtam  magamat.  Előkaptam a  térképeimet  és  majdnem szívbajt  kaptam,  amikor  a  fóliába  csomagolt  lapokat  megláttam   csuromvizesen.  Ez  még  csak hagyján, de  a  piros  filctollal  bejelzett  útvonal  tíz  centi   vörös  sávvá  duzzadt, szinte  használhatatlanná  téve  az  olasz  részt.  Ez  dupla  vérveszteséget  jelentett, hiszen  a  GPS-t  sem tudtam  használni, mivel  a  napkollektoros  töltőm  nem  kedveli  a  borús  időjárást.  Maradt  a  belső  memóriám, még  szerencse, hogy a  Google-n virtuálisan  többször végigjártam  az  egyes  etapokat (a  kollégáim  szerint felesleges  is  volt a valóságban is  elindulnom). Erre  az  összekötő  szakaszra  különösen  jól  emlékeztem, mert rengeteget  agyaltam  a  két  főutvonal  minél  egyszerűbb  áthidalásán.  Végül  néhány  hibaponttal, de  sikerült  átjutnom  az  SR  53-as  főútra, mely  társam  lett  a  következő  200 kilométeren. A  Panorimo  képek  alapján  tudtam, hogy  ez  egy  nagyon  forgalmas  tranzitút,  autópálya  kíséret  nélkül. Az  eső  közben elállt és  az  ilyenkor  jól  bevált  taktikát  alkalmaztam:  erős forgalomban  a  települések  között  viszonylag  gyorsan  tekertem, a  falvakban  lazább  menet  a  járdákon.  Az  első  nagyobb  város  Treviso ahol  nyílegyenesen  próbáltam  áthatolni, de  csak  egyórás   bolyongás  után  tudtam  megszabadulni ölelő karjaiból. A  városra  nem  is  emlékszem  igazán, csak   a  kijutás  gondolata  lebegett  előttem.  Újra  főút, sok  kamion, de  legalább  fogytak - vagy  szaporodtak? - a kilométerek. Egy  benzinkútnál  kértem  térképet, de  sokra  nem  mentem  vele  mert csak  a  gerinchálózatot  jelölte  és  tudtam, hogy  errefelé  „levághatok” egy  jókora  kerülőtm,  és  végre  nyugodtabb  mellékvonalon  haladhatok.  Újra  jól  jött  a  memória, megtaláltam  a  tervezett  utat, és  akár  lazíthattam  volna  is egy  kicsit,  ha  nem  jő az égi áldás. 

Ekkorra  már  késő délután  volt  és  a  szállás  gondolatával  is  foglalkoznom  kellett. Szabadtéri  sátrazás  szóba  sem  jöhetett, hiszen  esőben  tábort  verni   nem  valami  kellemes  tevékenység.  Egy-két  momentum  azért  megindította  a  fantáziámat  elhagyatott  üzemcsarnok, lepusztult, üres  házak  formájában, de  továbbálltam  a jobb  lehetőség reményében.  Castelfranco  után  aztán  utolért  a  végzet  a  dézsából  ömlő  víz  formájában  és  rögtön döntenem  kellett:  már  erősen  sötétedett, szakadt az eső  és  fáradt  is  voltam.  Ekkor  éppen  egy  falu  utolsó, épülőfélben  lévő  házához  értem, megkerültem  a  lakatlannak  tűnő  téglaépületet, majd  beálltam  a két méter  széles  eresz alá. Sok  választásom  nem  révén  úgy  döntöttem, hogy  innen  sehova  tova.  A  tőlem  tíz  méterre  lévő utcán  ugyan néha  elhaladt egy-egy autó, de  a  gaz  védelmet  nyújtott  a  reflektoraik  ellen.  A  másik  oldalon  volt  ugyan  egy  ház, de  semmi  mozgolódást  nem  tapasztaltam, így  kipakoltam a  poros, gazos  földre.

Közben  teljesen  besötétedett, megvacsoráztam  és  éppen  a  bicajom  kikötésén  ügyködtem,  amikor  tőlem  pár méterre  a  ház  felől  hangos  kutyaugatás  verte  szét  a  nyugalmamat.  Kővé  meredtem  e  sokk  hatására, látni  nem  láttam  a  hang  okozóját, de tudtam, hogy  valami  nagy  németjuhász-féle  álmát  zavarhattam  meg.   Mozdulatlanul  állva  beleborzongtam:  ha  sokáig ugat előjön  a  gazdája, szomszéd  és  magyarázkodhatok, hacsak  nem  egyből  rendőrt  nem hív. Aztán  arra  gondoltam, mivel  én  nem látom, talán ő  sem  a nagy  gaztól, nem  mozdulok  és  talán  megnyugszik.  Öt perc mozdulatlanság  után  valóban  fokozatosan  elhalkult, ekkor  nesztelen  mozdulatokkal  leültem  és  vártam.  A  fokozódó  csapadék  mennyisége  a segítségemre  sietett, valszeg  behúzódott  a  vackába.  Finom  mozdulatokkal  bebújtam  a  hálózsákomba, majd  a  sátorlapba, a tizenegyet mutató  vekkert felhúztam  ébresztőre  és  álomra - illetve táskámra - hajtottam  a  fejem. Utolsó gondolataimmal felidéztem  a napomat, és  az utolsó két órát legszívesebben töröltem  volna, de vigasztaltam magam azzal, hogy ez  a mélypont és  innen  már  csak  felfelé   lehet  jutni...

4.nap:  Tombolo  -  Maiano  falu  közelében  /251km/

Hideg hajnalra  ébredtem, ami  nem  is  csoda, mert az  eső  bevert  a  terasz  alá  és  a  sátorlap  alól  kilógó  hálózsákrész  már  csurom  vizes  volt.   Két óra  elmúlt   és semmi  kedvem nem  volt  vizes  ágyneműben  tovább  heverészni, így halkan elkezdtem  szedelőzködni. Még  sem  voltam elég  halk, mert  a szomszéd  kutya  rákezdett a  mondókájára.  Felgyorsítottam  a  folyamatot  és  öt  perc  múlva  már  az  úton  takargattam  a  cuccaimat  a beázás  elől.  Már  majdnem  el  is  indultam, de  nem  találtam  a  bicajos  órámat  amit  előző  este  leszedtem  a  helyéről  és  most...   Átkutattam  a  zsebeimet, táskákat, de  semmi.  Kénytelen  voltam  visszamenni  a  tett  helyszínére  - ráadásul  világítással -  ahol  a  közben  megszűnő  ugatás   újrakezdődött.  Átkutatva a  fekvőhelyem  órát  ugyan  nem  találtam, de  előkerült  a  zsebkésem  és  egy  fél  pár  zokni.  Sokáig  nem  akartam  hergelni  szegény  jószágot, így  beletörődve  a  veszteségbe  elindultam  a  szemerkélő  esőben. Hamarosan  beértem  Cittadella  nevű  városba  ahol  úgy  megkavartak  a  táblák, hogy  jó  pár  kilométeres  kitérővel  értem  ki  csak  a  kedvenc  53-as  utamra.  Sok  köszönet  nem  lett  az  újratalálkozásunkkor, hiszen - a  hajnali  óra  ellenére -  erőteljes  forgalommal  fogadott.  Szerencsére  Vicenza  előtt  az  autók  nagy  része  ráhajtott  a  kerülő  autópályára, így  már  csak  a  csepergő  eső  maradt  a  társam,  mikor  begurultam  a  városba.  Már  pirkadt  és  találtam  egy  üzletet  nyitva, ahol  némi  élelemmel  feltankolva  kerestem  egy  buszmegállós  menedéket.  Nagyon  bántott  az  órám  hiánya - információira  szükségem  volt -,  ezért  újra  kipakoltam  a  táskáimat  és meg  is  találtam  a  vitaminos  zacskóban!

Az  örömöm  csak  fokozódott  amikor  elállt   az  eső  és  elindultam  megkeresni  a  kiutat  ebből  a  nem  kis  városból.  A  középkori  belváros  hívogatott  ugyan  némi  mustrára, de  az  én  szemeim  előtt  csak  a  jelzőtáblák  lebegtek.  A  navigáció  nagy  probléma  volt  ezekben  a  napokban, hiszen  az  elázott  papírjaimon  voltak  a  feljegyzéseim  az útirányokról.  Valahogy csak  kikecmeregtem    a  labirintusból és a reggeli  nap  sugarai  vezettek  gyér  forgalmúvá  töpörödött  utamon, ugyanis  társul  szegődött  mellénk  egy  autópálya.  Tizenegy  óra  körül értem  be  - feleségem  egyik  kedvenc  városába -  Verona-ba  és  mivel  a  legrövidebb  út  a  belvároson  keresztül  vezetett  ellátogattam  a Montague   házhoz. Már  a  kapun  alig  tudtam  befurakodni  a  sok  ázsiai  turistától, de  ahhoz, hogy  a  mellékelt  kép  elkészülhessen  egy  nagyon  türelmes  ferdeszeműre  kellett  szert  tennem.  Meglátogattam még  a  szomszédos  piacteret aztán  megpróbáltam  kiutat  keresni. Kocsival  hatszor-hétszer jártam  már  itt  és soha  nem okozott  gondot  a  kijutás... hát  most  egy  órámba  került  ez.  Végre  újra  az  SS 53, haladtam, de  a  Garda-tó  sarkához  érve  elirányítottak  le  egészen  a  tópartra  ahonnan  néhány  kilóméter  után  újra  megmászhattam  egy  jókora  dombocskát.  Onnan  dél-nyugat  felé  kanyarodtam  és  a  híres  osztrák-francia  ütközet  színhelyére, Solferino-ba  tartottam.   Ragyogó  napsütésben  volt  újra  részem, a  sík  vidék  adta  lehetőséget erős tempózással  használtam ki.  Közben a térképeim egy részét  újra  részleges szolgálatba  tudtam  állítani  köszönhetően  a napos  időjárásnak. Az  egész  rakományom  egy  ruhaszárító  állványhoz  hasonlított, mely   hátsó  részén  a hálózsák  terült  el, elől  póló  és  törölköző, a  zoknik  meg  csak  úgy  összevissza.  A  telefonom  nem  kultiválta  vízzel  való  találkozást, mert  a  kijelző  fekete  maradt, és  csak vakon  tudtam  „tárcsázni” a  családomat. Késő  délután  egy  újabb  etap  zárult  le  Crema  városába  érve, innen  már  potenciális  táborhelyeket  kutattam  szemeimmel. 

Lodi  városban  éppen  elfogyott  a  vizem  is  és  egy   szakadt  útmenti  panzióba betérve   gondoltam  megkérdezem  mennyi  az  annyi  - tegnapi  szállást  úgyis  megspóroltam  -  de  végül csak  a  vizet  kértem,  a  65 eurós  szobát  kénytelen  voltam  kihagyni.  Onnan még  tekertem  vagy  tíz  kilométert, de  a  nap már  lebukott  a  látómezőn   és  én  is  lekanyarodtam  egy  kukoricatábla  közepén.  Kétszáz  méter  után  egy  öntözőcsatornára  bukkantam, mely  mentén  még  tekertem a  mély  fűben  egy  darabig,  aztán  ott  leraktam  az  aznapi  tábor  alapjait.  A  csatornában  meglehetősen  tiszta, de  iszonyúan  hideg víz  áramlott, de  jólesett   letisztálkodni  úgy,  hogy  az  egyik  lábam  beleakasztottam  egy  fa  gyökerébe  oly  erős  volt  a  sodrás  és  a  lábam sem  érte  az  alját.  Már  teljesen  besötétedett  vacsorám  elfogyasztása  alatt, gyorsan  begubóztam  a napközben  sikeresen  megszárított  zsákomba.  Teljes  nyugalomnak  átadtam  a testemet, a síri  csendet ritkán megtörő  madárhangok  közepette  azon  gondolkodtam, hogy jó  napom  volt, jó  idő, jól  haladtam és az  oda-út  kétharmadán már  túl  vagyok, a szállásom pedig kitűnő...

5.nap:   Maiano  -  Susa   /258 km/

Nagyon  nem  esett jól  a  korai  ébresztés, az  előző   fárasztó  nap után  elég  kevés  volt  az  ötórás alvás. A  sátor  oly  párás  volt,  mintha  egész  éjjel  ázott  volna, de  a fűbe  sem  lehetett  semmit  letenni.  Kibóklásztam  az  országútra,  ahol  az  a  néhány  sofőr  hűledezhetett, hogy „ki  ez  a  félőrült  biciklis  hajnali  háromkor?”.  A  hajnali  nap  sugarai  még  nem  érték  el  Pávia  falait,  mikor  próbáltam  némi  segítséget  igénybe  venni  a  kijutásomhoz   egy   újságkihordótól. Nagyon  hosszan  és  lelkesen  elmagyarázta  a  helyes  irányt  - persze  olaszul -  de  a  számokból  és  a  mutogatásából  merítettem  némi  információt.  Mondanom  sem  kell  legalább  tíz  kilométer  kerülőt  jelentett  számomra ez  a  jószándék, persze  lehet, hogy  az  olasz  (nem)tudásom  is  közrejátszott ebben. 

Egy parkoló kávézójában  a  sokat  látott  kamionosok  kézről-kézre  adták  az  olasz  térképemet, mire  az  ötödik  behatárolta és  el  tudta  magyarázni  a  Sannazzaro  felé  vezető   útvonalat. Ekkor  enyhén  dombos  vidékre  változott  a  táj,  erős  szembeszéllel karöltve.  Casale  településnél  értem  el  a  Pó  folyó  vonalát  és  kb.  60 km-en  keresztül  haladtam   azzal párhuzamosan  anélkül, hogy  a vizét  megpillanthattam  volna.  Viszont  a folyóval  megérkezett  az  égi  áldás  enyhébb  változata  és  újra  öltözgethettem.  Általában  el  szoktam kerülni  a  nagy  városokat, de  Torinóval  ezt  nem  tehettem, pont  a  nyílegyenes  irányvonalamon  terült  el. Kora  délután  értem  a  határába  immáron szakadó  esőben, és  ez  igencsak  megnehezítette  a  navigációmat. Az  otthon  eltervezett  útvonalat  csak  részben  tudtam  tartani - elázott  térkép, félrevezető  táblák   miatt - és  a  kivezető  szakaszra  nem  lehetett  kerékpárral  ráhajtani.  A  megkérdezett  egyének  állandóan   erre  az autóútra  akartak  elirányítani, hiába  próbáltam  elmagyarázni  a  tiltást.  Kétórás  helybentoporgás  után  egy  bárban  próbálkoztam,  és  ekkor  egy  fiatal  srác intett, hogy  menjek  ki  vele  az  utcára és  kövesesem  a  kocsiját.  Már  annyira  el voltam  keseredve, hogy  úgy  gondoltam  nincs  vesztenivalóm  azzal, hogy  követem (utólag  azért  eltöprengtem ezen). Nagyon  türelmesen, lehúzódva  és  főleg  lassan  haladt előttem, én  sem  tudtam  gyorsan  tekerni  a  szakadó  esőben. Legalább  öt  kilométert  navigált  így, négysávos  utaktól  a  keskeny  útcákig,  mire  megállt  egy  kereszteződésnél  és  rámutatott a  24-es  főútra,  mely Susa  felé  vezetett.  Legalább  tíz  nyelven  megköszöntem  a hozzám  való  jóságát, huszonévesen  nagyszerű  példát  mutatott... Akkorra   már  oly   mértéket  öltött  a természeti  zuhany és  az  erős  szél, hogy  kénytelen  voltam  egy  benzinkút  oltalma  alá  beállni. Egy  talpalatnyi  száraz  folt  sem  volt  rajtam  és  úgy  elkezdtem  vacogni, hogy  kénytelen  voltam  ugrálgatni, de  az  intenzitás  csökkenésének  első  jelére  már  nyeregbe  is  pattantam.  A  táj  arculata  teljesen  megváltozott,  hiszen  az  Alpok  vonulatához  érkeztem  körülöttem  kétezer  méteres  havas  hegycsúcsokkal.  Kezdetben  szűk  hegyi  szerpentinek - párszázas  szintekkel  - keserítették  az  életemet, aztán  kissé  laposult  a  helyzet, de  a  dombocskákat  sem  volt  egyszerű  magam   mögött  hagyni.   Öt  óra  körül végre  megkegyelmezett  az időjárás  és  néha  előbukkant  a  nap  is  némi  bizakodásra  okot adva.  Susa településen  ráakadtam a környék  egyetlen  kempingjére, ami  inkább  hasonlított  egy  nyolcvanas  évekbeli  Berlin környéki  kiskert-dzsungelre, ahol  kimustrált  lakókocsikat  és  fabódékat körbeültették  virágokkal, hogy  a  dologban  megfáradtan  hétvégén  érezhessék  a  szabadság  illúzióját.  A tulaj  - miután  megvívtuk  az árcsatánkat - megmutatta  a sátorhelyemet  és  a  következő  pillanatban  már  teregettem  is  a  vizes  cuccaimat  a  szomszéd  lakatlan  teraszára. 

Terhemtől  megszabadulva  elhajtottam  a  közeli marketbe  némi  elemózsiáért, majd  felállítottam  a nedves  sátrat  a   sáros  fűben. A  harminc  éve  felszerelt  vizesblokk  volt  a negatív  csúcs  a  rozsdás  mosdóival, langyika  vizével,  amiért  külön  kellett  tantuszt  venni. A  telefonom  akkumulátora duplájára  dagadt, így  teljesen  hasznavehetetlenné  vált, eztán  csak  fülkéből  tarthattam  némi  kapcsolatot  az  otthoniakkal.   Talán  lehetett  tíz  fok is  miközben  alváshoz készülődtem  a  foltokban  vizes  ágyneműmben  arra gondoltam, hogy  jöhetne  már egy  jó  nagy  kánikula a  napfényes  Itáliában.

6.nap:  Susa  - Col  du  Lautaret (2058m)   /91 km/

Azon  a  hideg  reggelen  megtörtént  a  csoda, hiszen  a  nap  sugaraival ébredtem  és végre  nem  kellett  csipásan  belevágni  a   végtelen  sötétbe.   A  tervezett  találkozó  a Tour  mezőnyével  körülbelül  50 km  távolságra  lehetett, viszont  ehhez  1400  méter  szintemelkedés  dukált. A  karavánt  mindenképpen  el  szerettem  volna  érni, de  ehhez  volt  hat  teljes  órám. Nem  hullajtottam  krokodilkönnyeket  a  szállásom  miatt, a  kutya  sem  vette  észre  hogy  távoztam.  A  városból  kiérve  rögtön  kaptam  egy  kis  ízelítőt  az  előttem  álló  viszontagságokról,  amikor  a - tábla  jelezte – 12 %-os  emelkedőn  megkezdődött  a  kapaszkodás.  Tíz  perc  után  már  vetkőznöm  is  kellett, mert  folyt  rólam  a  verejték.  A  kistányéron „pörgetve”  tudtam  csak   haladni - ha  azt  haladásnak  lehetett  egyáltalán nevezni.  A  hat  km/h  sebességgel  majdnem  egy  óra  alatt  értem  el  az  első - amúgy  csodaszép -  hegyi  falut, ahol  reggelizés  okán  leálltam.  Gyors  számolgatás:  1 óra = 6 km,  akkor  50 km =...  hű  az nagyon  gáz, bele  kell  taposnom! 

Újra  nekiduráltam  magam  és  kaptattam  tovább  felfelé,  az  emelkedő  kezdett egyre   barátságosabbá  válni.  Oulx  nevű  városnál  már  gyülekeztek  a  kerekesek, sorban  szedegették  elő  autóikból  a  márkás  országúti  járgányaikat.  Onnan  már  szinte  örömkerképározás  volt  tekerni, hiszen  családok, barátok, társaságok   hajtottak  el  mellettem, vagy  éppen  előztem  meg  őket. Egy  amatőr  csapattal  viszonylag  sokáig bolyoztunk. Az  üdvözlés  soha  nem  maradt  el, bár  a  formája  a  fejbiccentéstől  a  hangos  biztatáson  keresztül  a  rövid  beszélgetésig  változott.   Minél  közelebb  értünk  a  határhoz  annál  többen  lettünk, és  Cesana  városnál  már  alig  lehetett  közlekedni  a  sok  kétkerekű  miatt. A  Tour  ugyanis  onnan  kanyarodott  fel  az  olasz  hegyekbe, és  sokan  azon   a  hegyi   szakaszon  szerettek  volna  szurkolni.  Én  továbbindultam,  hogy  legyőzzem  azt  a  600 m szintemelkedést  ami  még  a  francia  határig  előttem  állt.  Azon  a  szerpentinen  jópár  Tour-os  csapat  luxusbuszával  és  szervizkamionjával  találtam  magam  szemben, készítettem  is  néhány  fotót  menetközben. Akkorra  már  dél  felé  járt  az  idő  és  nagyon  meleg  lett, de  csak  a  határnál  álltam  meg  egy kis  időre.  Ott  értem  utol    egy  ügetőkocsi  félét  vonszoló  férfit, aki  csak  olaszul  tudott, és  gyaloglása  közben  elmutogatta, hogy  négyszáz  kilométert  gyalogolt  és  egy  hete  van  úton. A  határtól még kapaszkodtam  vagy  öt  kilométert   és  beértem  Montgenévre-be,  ahol hegyi  befutó  révén  rengetegen  tolakodtak  már  a  kordonok  mögött.  Eredetileg  ott  akartam  letáborozni, de a  tömeg  miatt  inkább  csorogtam  lassan  lefelé  és  hamarosan  találtam  is  egy három  méter  szabad  részt. Rögvest  tanyát  vertem, kiteregettem  a  vizes  cuccaimat, előkaptam  az  erre  a célra  - egy  támogatóm  által  készített  -  Tour de  Franc-os  magyar  zászlómat  és  a  sátorrudamra  tűztem. 

Éppen  étkezni készültem,  amikor  a  szemközti  vidám  társaságból  átjött  két fickó  és  beszélgetésbe  kezdtünk.  Rövid  bemutatkozás, ki honnan  jött, stb.  nagyon  örültek,  mikor elmondtam, hogy  én  is   Andy  Schleck rajongó vagyok. Kiderült, hogy ők Luxemburgból valók és a Schleck  testvérek  Fan  Club-jának  a vezérkarába  tartoznak. Ezt  nem  is  titkolták, hiszen  egy  hatméteres  horgászboton  lebegő  hatalmas  zászlókon  vigyorgott  Andy  és  Frank  a  luxemburgi    zászló  tetején.  Nagyon  tetszett  nekik  az  én  zászlóm  is, több  közös  fotót  is  készítettünk  és  elismerően  bólogattak  a  túrám  ismertetése  után.  Hamarosan  feltűntek  az  első  kísérő  kocsik   és   mindenki  készenlétbe  helyezte  magát. Aki  járt  már  a  Tour-on,  annak nem  újdonság, amit alant  leírok, de  aki  csak  a  képernyőn  át  látta, az  talán  érdekesnek  találja  a  KARAVÁN  leírásomat. 

Régen  el  nem  tudtam  képzelni, miért  vannak  milliónyian  az  út  mentén azért  a  15 másodpercért  amíg  elhalad  a  mezőny, miért erre  veszik  ki  a  szabadságukat és  követik  a  mezőnyt, a  gyerekeket  mi  köti  le  két-három  héten  át, miért  élnek „cigányéletet”???  A  válasz  egyik fele  a  karavánnal  kötődik  össze, ami  a mezőny  előtt  három  órával  érkezik. Hatvan-nyolcvan  kamion, átalakított  furgon, bábúkká, termékekké  varázsolt  jármű halad  kettesével a szűk  úttesten  sorban. Rajtuk  fiatal  lányok - ritkábban  fiúk – vannak, akik dobálnak  a  közönségnek  mindenfélét. Ha  ügyes  vagy  és  szerencséd  is  van,  akkor  elkaphatsz  pólót, sapkát, sálat, hűtőmágnest, legyezőt, csokit, süteményt,kolbászt, töménytelen  Hariboo-t,  de dobálnak  ásványvizet,  sőt  fogkrémet  és mosószert  is. Aki  három  héten át  ott  áll  annak  valószínűleg  mindenből  jut akár  egy tucat  is.  A  kurrensebb  cikkekért  nagy  csata  folyik, hiszen  tíz-húsz  méterenként  dobnak  ki  egy  holmit  és  ezen  hosszon  50-60  potenciális  érdeklődő  is  lehet, de  valamit  markostól dobálnak. 

Korábbi  tapasztalataim  alapján  tömegbe  állva  esélytelenek  vagyunk, de egyedül, távol  mindenkitől  sem  kapunk  semmit, mert  ilyenkor  pihennek  a  dobálók. Én  mindig  egy  kisebb  csoport  elé  állok, és  ha  valamit  nagyon  szeretnék  birtokolni  akkor - büszkeségemet  félredobva -  futok  a  kocsi  mellett  és  minden  francia  tudásom  kiadva  (plaire) általában  sikerrel  járok. 

Miután  elhaladt  a  karaván  megkezdődik  a  csere-bere, mint  a piacon. Nem  akartam  hazacipelni  két  gyerekkifestőt, cserébe  a  szomszéd   nénitől  kaptam  egy  pöttyös  sapkát, vagy például  nem kellett  két  fejre  rögzíthető  napernyő, kaptam  érte  két  csomag  sütit   stb.  De a  legnagyobb  sztori  azon  a  napon történt:  a  két  luxemburgi  ismerős  körbejárta  a  környéket  és  a  nagyjából   következőt óbégatta  hangosan: „Emberek!  Itt  van  egy  magyar  férfi  aki egyedül  elbringázott  ide. Adjátok oda neki  az  energiazseléteket, hogy  legyen  ereje  a  hazaúton!”  Így  egy  szatyor  energiazacskóval  tértek  vissza  - amiben  volt  még  minikolbász  és  sütemény  is - melyet  jókedvűen nyújtottak át nekem megtoldva  még néhány  souvenir-rel.  Teljesen  meghatódva  öleltem  át  őket, az  utam legszebb  pillanata  volt  ez  a  jelenet.  A  mezőny  érkezéséig  még  sokat  beszélgettünk, aztán  címeket  is  cseréltünk, sőt  meghívtak  vacsorázni, amit  udvariasan  elutasítottam. Azóta  levelezünk, kaptam  már  Schleck   autógrammal  ellátott  fotókat, közös  fotókat, és  Jean-Paul  meghívott  vendégségbe  a  családjához. 

Közben  megérkeztek  a  szökevények, majd  a  mezőny  hajtott felfelé.  A  tömegben  felfedeztem  Andyt,  Contadort, de  a  többiek  mind  ugyanúgy  néztek  ki  abban  az  egy  pillanatban.  Elbúcsúztam  újdonsült   ismerőseimtől, majd  megkezdtem  az  ereszkedést  a  völgy felé.  A  kocsik  csak lépésben  tudtak  haladni,  így a  több  ezer  kerékpáros  jobbról – balról  előzgetve  a  sort  száguldott  lefelé. Nagyon  élveztem  ezt  a  menetet, bár  én kissé   visszafogtam  a  lovakat a  csomagjaim  szélessége, súlya  és  a  sok  gyalogos  miatt.  Félórás  ereszkedés  után  elértem  Briancon-t  ahol  alaposan  bevásároltam, hiszen ezután egy-két napig a hegyekben kellett táboroznom.  A  városban  gépkocsival mozdulni sem  lehetett, bicajjal  viszont  nagyon  élvezetes  volt  cikázni  az  álló  járművek  között.  Öt  óra  körül  kezdtem  meg  a  kapaszkodást a kiszemelt  helyhez  a 2085  m  magasan  fekvő  Col  de  Lautaret-hez.  Eleinte  még  csak  enyhén  emelkedett  a  szint, de  aztán  szinte végig  4-6 %-os  emelkedőt  kellett  leküzdenem. Nagyon  sok  bringás  megelőzött - csomag  nélkül, illetve  kipihenten - de  néha sikerült  egy-egy  csapattal  tartanom  a  tempót.  Egy  háromtagú  Budapest  környéki  társaság  is lelassított  mellettem, váltottunk néhány  szót, de  siettek  a hágón  túli  szállásuk  felé. Az  út  mentén - eleinte  csak  elszórtan, aztán  szinte  egymást érve - mindkét  oldalon  lakóautók  hada  parkolt, várva  a  holnapi  etapot.  Kétórás  kaptató  után  megérkeztem  annak  a  hegynek  a  lábához, melyet  másnap  reggel  szándékoztam  megmászni. Egy  menedékház  mellett  felállítottam  a  sátramat, és  felöltöztem, mert  eléggé  hideg  volt  így  a  hóhatár  közelében. Vacsora  után  elsétáltam  a  közeli - két  óra  alatt  felépített - konténervárosba, ahol  tv- rádióközvetítések zajlottak másnap. Ott  futottam  össze  egy  kecskeméti  házaspárral, akik  elmondták, hogy  onnan  15 kilométerre  tudtak  csak  megállni  és úgy  gyalogoltak  vissza ehhez  a  kereszteződéshez. 

Visszatérve  a  tanyámra a szomszéd  francia  öregfiúk  csapata  meghívott egy  kis  borozgatásra, ami  igencsak  jólesett  abban  a  cudar  hidegben. Miután  lebukott  a  nap  a  hegyek  mögé,  5 fokot mutatott  az  órám.  Szerencsére  minden  ruhaneműm   megszáradt, így  tripla  rétegbe  öltözve  bújtam  a  hálózsákomba. Visszagondolva, fantasztikus  napom volt:  az  időjárás,  lenyűgöző  környezet, a  szimpatikus  társaság, a  verseny személyes  közelsége, valamelyest otthon  éreztem  magam.  Azon  bizakodással  hunytam  le  szemeimet, hogy ezzel  még nincs  vége, másnap  új  kalandok, élmények várhatnak  rám.

7.nap: Col  du Lautaret  –  Col  du  Galibier (2965m) -  Mizoen közelében   /69 km/

Az  éjjel olyan hideg  volt, hogy állandóan arra  ébredtem, hogy  vacogok pedig  már  az  esővédő fóliába  is  beburkolóztam.  Hat óra környékén  megelégeltem a  szenvedést  és  gyorsan  összeszedelőzködtem.  A  Col  du  Galibier  hágóra  vezető  út  már  le  volt  zárva  a  forgalom  elől,  de  bringával  még  felengedtek. Ahogy  a  nap sugarai  terítették  a  környéket  én  is  oly  ütemben  szabadultam  rétegeimtől, persze  a  6-9  %-os  emelkedő  is  termelte a  hőt  a  ruha  alatt.  A  szerpentinen  haladva gyönyörűséggel töltött  el   a  hosszan elnyúló  völgy és az őt  átkaroló  havas hegyvonulat  harmóniája. Az  előző nap   felhajtott  lakóautók  utasai  már  ébredeztek  és sokan üdvözöltek  és   tapsoltak, hiszen  a  sok  kerekes  közt fehér  holló  voltam  a  csomagjaimmal.  Az  út kétharmadánál reggelivel  tarkított  pihenőt  tartottam, majd újra  nekilendültem.   A  hágó  előtt   6-700  méterrel  volt  a sajtó konténerváros innen  már  kordonok  voltak  kiépítve  és  az  út  is  le volt  zárva.  A  rácsok  mellett a  hóval  teli  árokban  ugyan  el lehetett  bukdácsolni, de  a  bringa  és  a  széles  zsákom már alig  fért  el.  Egy idő után  teljesen  elakadtam  és  más  lehetőség   nem  lévén  szétakasztottam  a  kordont  és  feltornáztam  a  szerelvényemet  az  aszfaltra. Szerencsémre  a  rendezők  mással  voltak  elfoglalva, így  kényelmesen  feltoltam  a  járgányomat  a  célkapuig.  A  szervezők  még  rendezgették  a  korlátokat, de  én  csak  a  sarokráccsal  együtt  voltam  hajlandó  odébbállni. Fél  nyolckor  már  ott  álltam  a „Pol pozition”, onnan  már  teljesen  lezárt   rendezői  terület húzódott.  Nemsokára  már  özönlöttek  az  emberek   a  minél  jobb  hely  elfoglalásáért, mögöttem  két-három  sor  is húzódott.   Bringámat  a  három méterre  húzódó sziklafalnak támasztottam, és  fél  szemmel állandóan figyeltem, mert  voltak  akik  felmásztak  a  sziklára  kőcsúszásokat  idézve  ezzel  elő. Egy  francia  férfi  két  kamaszkorú  fiával  már korán  letelepedett   mellém, akikkel  sokat  beszélgettem, és  fordították  nekem  a  verseny  eseményeit  amit  a  hangosbemondó  közvetített.  Eleinte  még  le is ültem, de  dél  körül  már  olyan  nyomás   nehezedett  a  helyekért, hogy  onnantól  folyamatosan  álltam.  Közben  sütött  a  nap, de hideg  szél  fújt, néha  elborult  és  szállingózott  a hó és  folyamatosan  dideregtünk  a kabátban, sapkában, kesztyűben.  Délután  még  fokozódott  a helyzet, a  rendőröknek  kellett  közbeavatkozni   amikor  néhányan  elbontották  a  kordonokat.   A  kommentátor folyamatosan  közvetítette  a verseny  állását,  Andy  Schleck   hosszú  szökését és végre  megpillantottuk  a  helikoptereket  is.  Akkor  már  teljesen  rápréseltek  bennünket  a  kordonokra, a  rendezők  elszedték  a  belógatott  zászlókat, feliratokat  azzal  az  indokkal, hogy  eltakarják  vele  a  szponzorok  tábláit.  Végre  feltűnt  a  luxemburgi  srác  és behajolva  -  egyik  kezemben  kamera, másikban  fényképező -  üvöltöttem  hogy „szép volt”! 

Eztán  némi  szünet,  ekkor óvatosan  előszedtem  a  zászlómat   és  Cadel  Evans  csoportnál  már erőteljesen  lobogtattam  bele  a  tőlem  tíz  méterre  lévő  kamerákba. Az  Eurosport  közvetítés során - megvan  DVD-n - többször  feltűnök  a  zöld  esőkabátomban,  lógatva  a  nemzeti  színű  zászlót, majd  nekivetkőzve   a  főszponzorom   az  INTERSPORT  mezében  és  sisakjában.  Később  megnyitották  a célterületet, de én  maradtam  a helyemen, vigyáztam  a  holmijaimra.  Amikor  mindenki  a  dobogó  körül  tolongott, én  odaoldalogtam  a  tömegtől  megrekedt  csapatautókhoz  és kértem, adjanak  egy  kulacsot.  Volt  aki határozottan elutasított, de  a  SKY  és a  BMC  kocsiból  előkerült  egy-egy  itallal  teli  kulacs! Nagyon  megörültem, hiszen még  nem  is  hallottam  olyat, hogy teli  kulacsot  kaptak  volna. Lencsevégre  kaptam  még a  sárgatrikós  Vöckler-t,  amikor  már  átöltözve  elhaladt  előttem   a  sárga  bringájával. Közben  megindult  a  tömeg  lefelé  és én  is  mentem  volna..., de  akkor  odalépett  hozzám  a  korábban  vasszigorú   főrendező  és  udvariasan  elemelte  a  kordont, jó  utat  kívánt  és  mosolyogva  kezembe  nyomott egy  Tour-os   baseball  sapkát. Annyira  meglepett  a  jelenet, hogy  meghatódottságomban  hebegtem  valami  köszönet-féleséget, ő  kezet  rázva  elköszönt.  A  másnapi  újságokban  írták, hogy  csak  a  hegyen  800 000 ember  volt  és ez  a  tömeg  egyszerre  megindult  lefelé  a négy  méter  széles  szerpentinen.  Eleinte  csak  tolni  tudtam, később  már  kialakult  középen  egy  kétméteres  sáv  ahol  kerekesek  ezrei  csorogtak  lefelé.  Lentebb   már   ritkán   akadtunk  gyalogosba, hiszen  a mezőny elhaladtával onnan  már visszaindultak.

A  hegyről  leérve  megismétlődött  az  előző  napi  „kocsisordugóelőzgető”   nagyon  élvezetes  száguldás.  Akkorra  már késő  délután  volt  és  szállásorientáltan  nézegettem  az  útmenti  lehetőségeket.  A  kétezer  méteres  hegyekkel  megvezetett szűk  szorosban  sok  lehetőség  nem  adódott, de  egy  lakóautókkal  zsúfolt  parkoló  mögött  megláttam egy  sátrat  és  habozás  nélkül  landoltam. Odaérve  már  kettő  lett  belőlük, a  nagyobbik  előtt  két  francia srác  főzögélt, a  minihez  - 2,0  x 0,8 x 0,6  m -  egy  Manchester-ben  élő  lengyel  srác  tartozott. Üdvözlések  után gyors  sátorverés, pakolás miközben  egy  fiatal angol  fiú  is  csatlakozott  a  táborunkhoz.   Pakolgatás  közben  is  beszélgettünk,  ám   vacsora  idejére  összevergődtünk, mivel  a  francia  srácok  - ők  kocsival  voltak  -  meginvitáltak  egy  szelet  sült  húsra és  techilás sörre.  A  lengyel  fiú  a  tésztáját  dobta  be  a  közösbe,  az  angol  srác  meg  szorgalmasan  töltögette a  wisky-jét  a  kupakba  és  adogatta  körbe.  Csóró  magyar  csak  egy  babkonzervvel  és  némi  baguette-tel  tudott  beszállni  a  közösbe, de  karavános  cukorkáim  hamar  elfogytak  desszert  gyanánt.

Legalább  két  órán  keresztül  beszélgettünk   (most  eltúloztam  egy  kicsit, mert  főleg  a lengyel és  az  angol  beszélt, én  meg  a  franciák  próbáltunk lépést  tartani), és  elmeséltem  az én  történetemet  is.  A  lengyel  hat, az  angol  négy  napja  követte a  Tour  mezőnyét  és vonattal  érkeztek  Franciaországba, Grenoble  után  szintén  vonatra  szállnak.  Nagyon jól  éreztem  magam ebben  a  családias  miliőben, a  kerekesek  könnyen  találnak  közös  kapcsolódási  pontokat.   Már  tizenegy  óra  is  elmúlt  mire „ágyba”  kerültem.  Nagyszerű  nap  - nagyszerű  befejezéssel... és  még  mi  minden  van  hátra...

8.nap:  Miozen -  Alpen  de  Huez  - Vizille   /75 km/

Olyan sokáig  nem  aludtam  egész  túrám  alatt, mint  azon  a reggelen. A  völgykatlanban  a napot még  nem  lehetett  látni, de  már  nyolc  óra  is  elmúlt  mikor  kikecmeredtem  a  sátorból.  Az aznapi  etap  kiszemelt  pontja  az  Alpen  de  Huez  hegyi  befutó  volt,  amihez  mindössze  25-30 kilométert  kellett  tekerni. Az  angol  srác  már  korán  továbbállt, a  lengyellel  viszont  együtt  indultunk  - este  megbeszéltük -  és  suhantunk  lejtmenetben  egészen  a hegy  lábánál  lévő  le Bourg-d Oisanns   nevű  városig,  ahol  elbúcsúztunk, mivel  nekem  be  kellett  még  vásárolnom. Találtam  is  egy  hatalmas  marketet, ahol  ezernyi  kerékpár  parkolt, mind  lezárva, így  féltve  a  cuccaimat  egy  Tour-os  ajándékokat  áruló  sátorhoz  toltam  a  járgányomat.  Szerencsém  volt  a  hölgyek  mosolyogva  mutatták, hogy   hagyjam  csak  nyugodtan  előttük.  Visszatérve  megkérdezték, hogy  olasz  vagyok-e  (mindenki  annak  hitt  a zászló  miatt)  és  mikor  elmondtam, hogy  Magyarországról  jöttem  teljesen  elképedtek, és  megbecsülésükként  kaptam  egy  Tour-os  szatyrot, majd  egy  Alpen  d’  Huez  felíratú  országúti  sapkát  amit  azóta  is  büszkén  viselek. 

Aztán  elindultam  felfelé a hegyre  kb.  százezer  társammal  egyetemben.  Nagyon  meredek  emelkedő  volt  inkább  tizenöt mint  tíz százalékban,  sokan  tolták és  még  többen  zihálva  taposták  a  kistányéros  pedált.  Az  előző  napot  nem  akartam  megismételni - ahhoz  este  kellett  volna  felmennem  - ezért  arra  gondoltam, hogy  félúton  letelepedek.  Találkoztam  két  győri  férfivel -  akik  lefelé  gyalogoltak -  és  elmondták, hogy  a  hágó  előtt  olyan  tömeg  van, hogy  nem  érdemes  továbbmenni.  Még  kínlódtam  egy  kicsit, majd  találtam  egy  üres  betonfalas  részt  és  ott  ragadtam.  Kipakoltam  a  zászlómat, megreggeliztem  és  közben  figyeltem  a  tömeget,  mely  szakadatlanul  áramlott  felfelé.  Voltak  viking  harcosok, fürdőnadrágos  pankrátorok, római  katonák  bicajon, de  egy  diósgyőri  társaság  is  megállt  pár  mondat  elejéig.  Hamarosan  egy  angol  házaspár  telepedett  le  mellém, irigykedve  néztem  a  majdnem  fullos  karbonkerékpárjaikat.  A  kocsijukat  a  városban  hagyták, onnan  tekertek  ide  fel, egyébként nagyon  ritkán  veszik  elő  a csodaszép  járgányaikat. Elmondtam  a  kulacsaim  történetét, mire  a  srác  szólt, hogy  a  SKY  csapat  kulacsa nagyon  értékes  mert  egyedi  sorszáma  van  és  a  fanatikus  rajongók  több  száz  fontot is  adhatnak  érte   pláne  ily  sértetlenül.  Közben  a  másik  oldalon  is  lettek  szomszédok  egy  holland  pár  két fiúval, akik nyűgölődtek  a  napsütés  miatt, így  elővettem  a  sátorlapot  és  a  kerómra  feszítve  némi árnyékot  biztosítottam számukra.  Nagyon  hálásak  voltak  ezért, együtt  reggeliztünk  és  a  férfi  egész  nap  közvetítette  számomra  a  versenyt  a  mellettük  szurkoló  francia  pár  rádióját  hallgatva.  Nagyon  tűzött  a  nap, a  tömeg  meg csak  nyomult  felfelé.

Unaloműzésként  kitaláltam, hogy  a  szenvedő  arcú  kerékpárosokat  megsegítem  azzal, hogy  a  következő  kanyarig  feltolom  őket.  Először  egy  kisfiú  maradt  le  az  apjától  és  én - mezítláb futva -  felsegítettem  aminek  nagyon  örült.  A  környezetem  először  furcsán  szemlélte  a  mutatványomat, de  aztán már  tapsoltak, sőt  szinte  kikövetelték  az  ingyencirkuszt.  Segítettem  hatvanéves  bácsin, fiatal  lányoknak, utánfutós  családnak akik  mind  megörültek  a  lendületnek. A  legemlékezetesebb  egy  középkorú  hölgy  esete  volt,   akit  toltam  több  mint  háromszáz  méteren keresztül,  mire  utolértük  a férjét   és  mikor  lehagytuk  boldogan  integetett  a  megszeppent  párjának. Jó  buli  volt, senki  sem  utasította  vissza a  segítségemet, de  egy  idő  után  olyan  forró  lett  az  aszfalt, hogy  nem  állta  a  talpam, cipőben  viszont  nem  tudtam  úgy  futni. 

Lassan  megérkezett   a  karaván  és megindult  a „küzdelem”  a  kidobott  holmikért. Sikerült  összeszednem  sok  ajándékot, de  a  hőn  óhajtott  pólót  nem  tudtam  szerezni.  Az  édességek  egy  részét  odaadtam  a  holland  fiúknak, cserébe  kaptam  mosószert  és  kolbászt,  de  az  angolok  jópár  szerzeményüket  nekem  adták - mivel  ők  már  egy  hete  követték  a  mezőnyt.  A  locsolókocsi  jól  eláztatta  az  út  mentén  állókat, de  sikerült   két  hideg  ásványvízre   is  szert  tennem  ami  a  nagy  forróságban  nagyon  jól  esett. A  kiszórt  újságban  nagy  meglepetés  ért, hiszen  egy  nagy  képen  az  előző  napi    befutónál  Andy  Schleck  mellett  a  saját  arcomat  fedeztem  fel.

Két  óra  múlva  megérkezett  a  szökevénycsoport, majd  a  mezőny  is  elhaladt  mellettünk  nagy  ovációk  kíséretében. Tábort  bontottam, elköszöntem  szomszédaimtól, majd  elindultam  lefelé, közben  összeszedtem  az  összes  újságot az  út  széléről  amit  szétszórtak  a  kedves  vendégek.  A  városba  leérve  megálltam  egy  szelektív  gyűjtőnél  és  szépen  kiszedegettem  a  lapokat  amelyen  szerepeltem.  Újra  megélhettem  az  ezernyi  biciklis  autókerülgetős  száguldását,  mely mintegy  harminc  kilométeren  keresztül  tartott, jobban  kellett  tartanom  a  saját „fajtám”  merész  húzásaitól  mint  az  egyéb  közlekedőktől.  Beérkeztem  Vizille  városába, ahol  megálltam  kérdezősködni  kemping  iránt, és  hamarosan  megállt  egy fiatal  srác  aki  felajánlotta, hogy  elkísér  a  helyszínre.   Már  akkor  feltűnt, hogy  abban  a  pólóban  volt  amit  annyira  szerettem  volna, és  felajánlottam  érte  egyéb  souvenireket, de  különösebben  nem  hatódott  meg.  A  kempinghez érve  megköszöntem  a kalauzolást, mire  levetette  a  pólóját  és  átnyújtotta. Annyira  meglepődtem  ezen, hogy  rebegtem  valamit, majd  újra  előhozakodtam  az  ajánlataimmal, de  ő  kedvesen  visszautasította  és  további  jó  utat  kívánva  otthagyott.  Sok  kedves  gesztusban  volt  addig is részem  utam  során, de  ez  volt  a  csúcs, ilyen  önzetlenség  a  mi  tájékunkon  csak  a  mesékben  léteznek. 

Feldobódva  baktattam  a  kapu  felé  ahol  rögtön  lelohasztott  a „zárva” tábla, mely  jelezte  a  tábor  telítettségét.    Könnyen  nem  szoktam  feladni,  besétáltam  a  recepcióra, ahol  egy  idősebb  hölgy  kérdően meredt  rám. Elkezdtem  a „sajnáltatásra  ható”  mondókámat   - Magyarországtól  idáig  tekertem   és fáradt vagyok, csak  zsebkendőnyi  a  sátram -  és  egyebek.  Hatással  lehettem  rá, mert - némi  vonakodás  után - gyatra  angolsággal  közölte, hogy  ha  találok  magamnak  megfelelő  helyet  akkor  maradhatok.  Bizakodással  indultam  keresgélni, hiszen  ha  nem  találok  akkor  a  legközelebbi  egy  órányira  van  és  az  is  tele  lehet, valamint  már  sötétedett  és  viszonylag  olcsó  is  volt  a  maga  8 eurójával.  Találtam  egy  fél  parcellát  egy  német  autóval, aminek  a  gazdái  hamarosan  megjelentek  és  megengedték, hogy  a  kocsi  mögött  felállíthassam  a  sátram  mivel  ők  a  kocsiban  alszanak.  Mire  felhúztam  a  sátramat  a kedves  házaspár  egy  hatalmas  pizzával  jelent  meg  és  felajánlották  a harmadát.  Először  visszautasítottam, de  láttam  a  tekintetükben  a bántódottságot, így  jólesően  elfogyasztottam  a meleg  finomságot  leöblítve  azt  egy  doboz  sörrel.  Igaz, hogy  némi  maradékom  még  volt,   de  legalább  másnapra  biztosítva  volt  az  elemózsia.  

Két  nap  hegyi  vadkemping  után  élvezet  volt  a  forró  tusolás, és néhány  ruhaneműt  is  sikerült  kimosni.  Meleg  étellel  a  gyomromban, megmosakodva, biztonságban... mi kell  még  egy  jó  alváshoz?

9.nap:  VIzille   egyéni  időfutam   /22 km/

Hajnalban  kopogó  esőcseppekre ébredtem, a  száradó  ruháimra  gondolva  kiugrottam  a sátorból, de  már  csurom  vizesek  voltak,  így  hagytam  mindent  a helyén  és  visszamásztam  az  ágyneműm  melegségébe.  Eredetileg  azt  terveztem, hogy  az  egyéni  időfutam  után  elindulok  északra  Svájc felé, de  reggel  kinézve  a  szakadó  esőre, úgy  döntöttem, hogy  maradok  még  egy  éjszakát  abban  az  olcsó  kempingben.  

Gyorsan  felöltöztem, majd  egy  hátizsákba  berámoltam  némi elemózsiát  és  elindultam  a  kiszemelt  szakasz  felé  a  városon  túlra.  Olyan helyen  szerettem volna  lenni, ahol  emelkedő  van, mert ott  a  versenyzők  lassabban  haladnak, így  több  idő  marad  a megfigyelésükre, a  fotózásra. Felkapaszkodtam  tehát  a  város  előtti  vonulatra,  ahol  már  sok  személy  és  lakóautó  várakozott, utasaik  csak  kitekingettek  a  szakadó  esőbe.  Egy  terebélyes  fa  viszonylagos  védelmébe  beállva  várakoztam  én  is,  amikor  kinyílott  a  mellettem  álló  lakóautó  ajtaja  és  egy  manókalapos  férfi  németül  megszólalva  beinvitált az  eső  elől egy  teára. Teljesen  átázva  és  átfázva nagyon  nem  rugkapáltam  a  meghívás  ellen.  Odabenn  egy  hasonló  kalapos hölgy  fogadott  és  ültetett  le  az asztalhoz, ami  mindenféle  földi  jóval  volt  megterítve.  Némi  szabadkozás  után  beadtam  a  derekam  a  szívélyes  reggeli  meghíváshoz és  jóízűen  falatoztam  a  felvágottból, sajtokból, lekvárból  és  finom  baguette-ből  álló  repertoárból.  Evés  közben  Hilde és  Jozef elmondta, hogy  Németország  keleti  feléből  jöttek, nyugdíjasok  és  hat  napja  követik  a  Tour-t.  Én  is  elmondtam  a  történetemet, és  rögtön  találtunk  közös  kapcsolatot,  hiszen  Jozef  is  kerékpározott anno. Régen  sokszor jártak  Magyarországon, sőt ők  is  ugyanazon  emelet  és  ajtószámon  laknak, mint mi. 

Időközben  feltűnt  a  karaván  első  autója  és  kivonultunk  az  út  szélére  a  csepergő  esőben.  Jozef  intett, hogy  menjek  át  a  túloldalra, ezáltal  nagyobb  esélyünk  van  elkapni  a  dolgokat.  Azon  a  szakaszon viszonylag  ritkán  álltak  emberek, így  valóban  sok  terméket  sikerült  begyűjtenem a már  korábban  ismertetettekből.  Újdonsült  pártfogóim  szintén  megszedték  magukat, és  nagy  meglepetésemre  szinte  az  egészet  nekem  adták, „nekik  már  van  elég  a  kocsiban” magyarázattal.                             

Teljesen  meghatódva  hálálkodtam, miközben - hátizsákomba  már  nem  férvén - egy  szatyorba  tuszkoltam  a  kapott  becstárgyakat.  Megérkezett  a  versenyben  sereghajtó  - ott  elsőként  rajtoló -  versenyző, és  Jozef előkapta  a  professzionális  fényképezőjét, majd innentől  kezdve  minden  érkezőről legalább  tíz  fotót  készített. Ha jól  sikerült  egy  akkor: „Laci, komm  hier!”  felkiáltással  mutatta  büszkén.  

Én  a  zászlómat  lengetve  buzdítottam  az  időfutam  résztvevőit, bár  a  nevesebb  versenyzőket  le  is  fotóztam, illetve  lekameráztam. Az eső  elállt, és  néha  kisütött  a  nap  is, de  a  szél  az  folyamatosan  aktiválva  volt.   A  mellettünk  álló  francia autó  tulajdonosa  és  felesége  közben  megérkezett, és  velük  is  beszélgettem, bár  a  férfi  csak  anyanyelvén  tudott  kommunikálni.  A  hölgy  elvonult egy  időre  a  kocsiba, majd  egy  gőzölgő  tányérral  kezében  tért  vissza, melyet  felém  nyújtva  magyarázta, hogy  az  zöldséges  sajtleves  és  egyem  csak  bátran.  Teljesen  meglepett  a  dolog, nem  is  tudtam  hová  tenni, de  mikor  további  három  tányérral  kezében  a  német  jótevőimet  is  megkínálta  akkor  esett le  igazán  az  állam.  Ők  is  kérdezgettek  mivoltom  felől, közben  kínálgattak  - legalább  ötféle  - sajttal és  előkerült  egy  nagyon  finom  vörösbort  tartalmazó  üveg  is.  Később  a túloldali  francia  szomszéd  hozott  mindenkinek  kávét, erre  Hilde  terítette meg  az  asztalt  aprósüteményekkel.  Hát  ilyet... ha  ezt  nem  saját  szememmel  és  nyelvemmel  érzékelem  talán  el  sem  hiszem, de  ez mind  így  történt  ahogyan  leírtam. Délután  megérkeztek a  versenyben  vezető  nagynevű  versenyzők  is,  akiket  magyarul  üdvözölve  futva  kísértem  egy  darabig. Legutolsónak  jött  a  kedvencem, sajnos  láttam  rajta  a  fáradtságot  és  a  sebessége  sem volt  a  legjobbak  között. „Gyerünk, húzzál bele!” ordibálással  biztattam. Ezután hálával  a  szívemben  búcsúztam  el  mindkét  pártól, Jozef  még  a  szatyromba  csúsztatott  két  doboz  sört, Hilde  pedig  a  maradék  sütit  nyomkodta  mellé.  A  városba  érve - ahol  éppen  valami  népi  szokásokat  bemutató  fesztivál  volt - hangos  muzsikaszó  fogadott  táncosokkal, a  főtéren  sátrak  és  konyhák voltak  felállítva.  Egy-egy  lakóautó  köré  nagy  csoportosulás  tartozott, mert  még  akkor  érkeztek  be  az utolsónak  rajtolt  versenyzők, tehát  még  nem  dőlt  el, ki  nyerte  a  Tour  de  France-ot. Én  is  beálltam  egy  ablak  elé  és  szomorúan  konstatáltam, hogy  Andy  elég  gyenge  napot  fogott  ki  aznap, és  a  rutinos  öreg  róka,  Cadel  Evans  vette  át  a  sárga  trikót  és  ezzel  gyakorlatilag  megnyerte  a  körversenyt.  Az  emberek  többsége  csalódottan  vette  tudomásul  a tényeket, miközben  a  téren harsogott  a  tradicionális  francia  parasztzene.  Én  is  letörten  vettem  célba  egy  hipermarketet, ahol  alaposan  bevásároltam, hiszen  másnap  vasárnap  lévén  zárva  voltak   az  üzletek.  A  kempingben  az  ismerőseim  már  vártak valami  tésztafélével, de - mutatva  a  sok  vásárolt  élelmem -  határozottan  visszautasítottam. Engesztelésképpen  meghívtam  őket  egy  sörözésre  - mármint  a  bolti  dobozosra -,  amit  a  férj  el  is  fogadott, majd vacsora  után  ő  is hozott  egy  üveggel.

„Ez  a  nap  is fantasztikusan  sikerült  az  emberi  jóság  és  önzetlenség  ragyogó  példáival, mely  elkísér  utamon, mely holnap  reggel  már  hazafelé  veszi  az  irányt.”  - gondolattal  csuktam  le  szemeimet.

10.nap:  Vizille  -  Genfi-tó  nyugati  partja   /245 km/

Sajna  visszazökkentem  a régi  kerékvágásba, hiszen  háromharminckor  újra  csörgött  a vekker.  Teljesen elszoktam már ettől, és  kissé nehezemre  is  esett  a sötétbe  kikászálódni.  Aztán  a tudat, hogy  már  hazafelé  indulok új  erőt  adott és hoztam  a régi formámat  - mármint  a  pakolás  terén. 

Grenoble  viszonylag  nagy város, de probléma  nélkül áthajtottam  rajta és  haladtam  északra  Svájc  felé.  A  90-es főút  jó  terep  volt  számomra, hiszen  volt  párhuzamos  autópálya  és  leválasztott  kerékpársáv.  Chambery  bár jóval  kisebb  város  volt az  előbbinél, de  sokkal  több  problémát  okozott  a  kiismerhetetlen  szövevényes  szerkezetével, térkép  híján  állandóan  kérdezősködnöm  kellett.  Valahogyan  kijutottam  és  tovább  folytattam  utamat  északi  irányba.  Egy  falucskát  elhagyva  utolértem egy  francia párocskát,  akikkel  együtt  haladva  megtudtam, hogy  ők is  abba  az irányba  mennek  és  nekik  GPS  segít a  tájékozódásban. Vakon  követtem  őket  Air-les  Bains  tekergő  utcáin  át, megmásztunk  egy  jókora  emelkedőt, de  a tetőn  rossz  érzésem  támadt, mikor  előttünk  egy hatalmas  tó  terült  el  a  hegyek  között, ami  biztosan  nem  szerepelt  a  terveim  között.  Összehívtam  egy  konferenciát, és  valóban  kiderült, hogy  ők  egypárhuzamos  utat  és  völgyet választottak  a fenséges  tó partján  haladva, míg  nekem  a  rövidebben  kellett  volna  haladnom.  A két  út  között  ezer  méter  körüli  hegyvonulat  húzódott, amit semmi  kedvem  nem  volt  megmászni. 

Két  lehetőségem  maradt:  vagy  visszafordulok  és  kerülök egy  jókorát, vagy  előremenekülve  keresek  egy  lankásabb  hágót.  Az  utóbbi  mellett  döntöttem, így  legalább  némi  kárpótlást  kaptam  a  tó  melletti   haladás  nyújtotta  élvezetből  és  még  társaságom  is  maradt  egy  darabig.  A  tó végén  társaim megálltak  ebédelni, a  búcsúzkodás   előtt  a   GPS-en  kerestünk  egy  viszonylag  járható  utat  a  hegyen  át.  Alig  indultam  el,  esni  kezdett  az  eső  és már  öltözködhettem  is.  Fél  óra  múlva  elértem  az  átjáróhoz  és  megkezdtem a  kapaszkodást.  Minél  beljebb  jutottam  a  szorosban  annál  vadregényesebb  vízmosások, vízesések, alagutak   kísérték  utamat, még  az  eső  is  elállt  ennyi  szépség  láttán.  A  pozitív  hatások  legyőzték  a  korábbi  bosszúságom, örültem  annak, hogy  ezt  is  átélhettem.  A  hágótól  őrült  száguldással  jutottam el az  eredeti útvonalamhoz, ahol  dombok  között  folytathattam  a  túrámat.  Ami  aztán  következett  az  a  navigációs  képességem  legmélyebb  pontja volt. 

Egy  kis  településnél (Chilly) lezárt  útszakaszhoz  értem, és  elindultam  a  kerülőúton, de  gyanúsan más  irányba  vezetett, ezért  egy kereszteződésnél  északra  fordulva  jutottam  el  a  legközelebbi  faluba, ahol  egy férfi  franciásan  elmagyarázta  a helyes  utat.  Tekertem  is  kábé  20 km-t,  mikor  egy  másik kereszteződésnél  teljesen  idegen, távoli  városok  nyilai  voltak  feltüntetve.  Megállítottam  legalább  négy  autóst, de  vagy  nem  volt  náluk  térkép  és  nem  tudtunk  kommunikálni, vagy  a  GPS  programozásukban  voltak  problémáik. Végre egy  teherautó  sofőrje  kiterítette  a  térképét   és  behatárolta  a  helyzetünket. Kiderült, hogy  az  eredeti  útvonaltól  legalább  húsz  kilométerre  nyugatra  vagyok, de  látni  az  alagút  végét, gyors  memorizálás  után  elindultam  a  határ felé.  Igencsak  erőszakos  dombok  álltak  az  utamba, de  némi  szenvedés  árán  végre eljutottam  az  első  svájci  városkába.  Az  onnan  Genfbe  vezető  út  le  volt  ugyan  zárva, de  engem  nem  hatott  meg  az útzár  és  a felmart  aszfalton  tekertem  vagy  tíz  kilométert.  Késő  délután  érkeztem  meg  a  városba és  egyből a  tópartot céloztam  meg, de  nem  is  volt  egyszerű  oda  lejutni  abban  a  nagy  városban.

Már  korábban  jártam  ott, de  valahogy  nem  emlékeztem  arra  a tényre, hogy arrafelé  általában  franciául  írnak ki  mindent, németül alig  beszélnek, és  nem  is  értik  meg  a  germán  nyelvet. A  tóhoz érve  már  egyszerű  dolgom  volt, hiszen a  partján  az  1.sz  főút  melletti  kerékpárúton  haladhattam  tovább.  Már kezdett  esteledni,  mikor  egy kemping  akadt  az utamba, de  a  28 CHF  elég durván  hangzott  ezért  továbbálltam.  A  tóparti villák bejárati  kapujai  arról árulkodtak, hogy  ezeket  sem  svájci  frank  alapú  kölcsönből  építették  fel. Hatalmas  tábla jelezte  az  UEFA  központ  épületegyüttesét, de  számos  nemzetközi  szervezet  székháza  is  oda  épült. Már  keresgéltem  a  megfelelő  sátorhelyem  helyszínét, mely  hamarosan  előttem  is  volt  egy  lyukas  kerítés  mögött  húzódó üres  szabadtéri  strand  formájában.  Le  is  mentem  a  partra  és  éppen  kicsomagoltam  mikor egy  vidám társaság  érkezett  meg  és  hamarosan  már  a  vízben  lubickoltak.  Lehet, hogy  csak  tíz  percig maradtak  ott, de  én  jobbnak  láttam  eltolni  a  biciklit, igaz, hogy csak pár  száz  métert. Találtam  egy  erdős - bokros részt, távol a  civilizációtól - bár  a  Genfi-tó  partján  nem  sok  ilyen  található - és  gyorsan  felállítottam  a  sátram mielőtt még  teljesen  besötétedett  volna. A  homokos  parton  megvacsoráztam, miközben  a  környék   hattyúi  két  méterre  tőlem  nyújtogatták  a  nyakukat... mindhiába.  Aztán úsztam  egyet  a  hűs  habokban, majd  ágyba bújtam.  Meglehetősen  kalandos nap  volt a  kerekeim  mögött, de  hősies  küzdelmem  meghozta a  gyümölcsét  és  teljesítettem  a  tervezett  etapomat.

11.nap:  Genfi  tó  -  Luzern   /215 km/

A  korai  ébredésnek  és  sötétben  pakolásnak  azon  a  reggelen  meg  is  lett a  vesztesége  2 db  gumipók  és  a  kedvenc  kerékpárosnadrágom  alakjában,  amiket  sikerült   ott  felejtenem  (ha  valaki  arra  jár,  gondolhat  erre). Még  sötétben  beértem  Luasanne-ba, de  ezekkel  a  metropoliszokkal  nem  volt   szerencsém  ezen  az  úton. Akadt  olyan  rész,  ahová  háromszor  is  visszatértem  a  táblák  instrukciói  alapján, míg  végül  egy  rendőr  mutatta  meg  a tutit. 

Életemben  először ott  láttam  troli  pótkocsit, melynek  sajnos  csak  az  oldalát  sikerült melléérve   lefotóznom.  Egy  meglehetősen  zsúfolt,  de  annál  meredekebb  hosszú  emelkedőn  sikerült  elhagynom  a várost, és a nagy forgalom  elkísért  addig  amíg  le  nem  tértem  egy  lerövidítésre  szánt  mellékvonalig. Ott felkapaszkodtam  egy  szerpentinen  és barátságos  dombocskákon  vitt utam, ragyogó  napsütésben.  A  nyugalom  azonban  nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan  egy  újabb  nagyobbacska város  szabott  gátat a  haladásomnak:  Fribourg.  Ott  is  kóvályogtam  legalább  egy  órát, de  legalább  már  minden  harmadik  ember  beszélt  németül. 

Nehezen  találtam meg a fővárosba vezető  utat.  Ott  találkoztam  olyan táblával  mely a  járdát  kettéosztva   gyalogos/lovas  forgalmat  bonyolított, de  meglepődve blokkoltam  egy „Gratis  apfel”  táblánál, ahol jól  feltankoltam  az  igen ízletes  ingyenalmából.  Későbbiekben  több  ilyen  grátiszos  felirattal  is  találkoztam,  amin  állólámpától  a  ruhákig  mindenfélét  ajánlottak  fel  elvitelre.  Bern-ben  még  soha  nem  jártam, de  most  sem  szándékoztam  megismerni  csupán  a 10. sz  kivezető főutat  kerestem. Meg  kell  azonban  jegyeznem, hogy  a nagyon  hangulatos  középkort  idéző  belvárosi  részben  szívesen eltöltöttem  volna  néhány  órát.  A  forgalmasabb  utcák   mindegyike  rendelkezett  kétoldali  kerékpársávval   vagy  kerépáruttal. Meglepően  könnyen  megtaláltam  a  keletre  vezető utat, jól  lehetett  tájékozódni.   Elhagyva  a  fővárost   csodaszép  völgykatlanban  folytattam  túrámat, majd  kisebb-nagyobb  emelkedőkön  túljutva  jutottam el  Wolhusen-be,  ahonnan  ugyan kerékpárút  vezetett  Svájc  egyik  gyöngyszeméhez  Luzern-be,a  de  zúzalékos-földes  terepen  nem haladtam  igazán.  

Azon  a  napon  volt  a  sokadik  születésnapom, és  egész  nap  azzal  biztatgattam magam, hogy  veszek  egy  üveg  bort  és  a kempingben  a  szomszédokkal  ünneplésül  koccintok  egyet.  Napközben  voltam  ugyan  boltban, de  minek  cipeltem  volna  magammal  egy  teli  üveget, gondoltam majd  az  elővárosokban... A  helyzet  viszont  úgy  hozta, hogy  azon a  bevezető  szakaszon  egyetlen  hiperszuper  üzlet  sem  telepedett  meg, és  egyre feszültebben  kerestem  a lehetőséget  miközben haladtam  a  belváros  felé. Találtam  ugyan  egy  kisebb  üzletet, de  a  legolcsóbb  bor  is  8 CHF-be  került, amit  kissé  drágállottam.  Mikor  leálltam  fotózni  a   híres  Seebrücke  hídnál  arra  gondoltam, hogy  majd  a kempingben  beszerzem  az  innivalót. 

Már  családdal  sátraztunk  a  tó  partján  elterülő  szálláson, de  majdnem  dobtam egy hátast  mikor  elém  tolta - a  kedvesen  mosolygó  hölgy  -  a számlát.  Nyeltem  egyet - csak  pozitívan,  hiszen  ünnep  volt -  és  elindultam  a  kantin  felé.  A  mélypont  csak  aztán  következett, mert  a  tábla  szerint  félórája  zárva volt.  Teljesen  lelombozódva  megkerestem  a  kijelölt  parcellát,  de  nagyon  sáros  terep volt, inkább  a  fedett étkező  mellé  telepedtem  le.  Az  ég  meglehetősen  borult  volt, a  fedett  rész sok  előnnyel  kecsegtetett  égi  áldás  esetén.  Így  pakolgattam, mikor magyar  szavakra  lettem  figyelmes, három fiatal  lány  sétált el  mellettem  a  mosdóhoz  tartva.  Már  éppen  szólni  akartam, de  a nyomukban  felbukkant két, kétes  megjelenésű  roma  srác, akik  sürgetni  kezdték  a  lányokat  az  „esti  fellépéshez”.  Gyorsan rádobtam  egy  pólót  a  zászlómra, reméltem  nem vették  észre  a  nemzetiségemet, semmi  kedvem sem  lett volna  jópofáskodni   az  „ősi  mesterséget”  űzőkkel  és  kísérőikkel. 

Ezzel  az  utolsó  reményem  is  elszállt  a  koccintáshoz, kénytelen  voltam   vacsora  után  egy  pezsgő...tablettát  iszogatni.  Elég  vacak érzés  a  világ  másik  végén  egyedül  ünnepelni, ráadásul  még  nem  is  tudtam  hazatelefonálni   a kártyás  telefonon.  Aznap  befejeződött  az észak-keletre való  vonulásom, másnap  már  kelet  felé  dönthetem  a  gépemet, egyre közelebb  az  otthonomhoz.

12.nap:  Luzern  -  Klösterle /228 km/

Igen  csípős, párás  reggelre ébredtem, a  rutin  akkor  is  kifizetődött, hiszen  a fedett  padokra  ki tudtam  pakolni.  A  tavat  elhagyva  kemény  emelkedőn kaptattam  fel, majd  lezúgtam  a  Zuger-tó  partjára, ahol  a  tiltó  tábla miatt  kénytelen  voltam  elhagyni  a  főutat  és  egy  kisvároson  keresztül  megkeresni  a  helyeset. A sötét  és  néptelenség  ellenére  is  ösztönösen  meg szoktam  érezni  a  helyes  irányt  és  ahhoz megtalálni  a  megfelelő  útvonalat.  Ez meg  is  történt, bár  később  Zug  városánál, megint  eltérített  a  kerékpárút  a célirányomtól, de  még  kezelhető  volt  a  kerülő.  Az  elázott  térképem  csak  foltokban  tudott  tájékoztatni, de  egy benzinkútnál  kaptam  egy  ingyenes  térképet, ami  ugyan  nem  volt  túl  részletes, de  használható  volt.  A  tankállomásról  kis  emelkedő  vitt  vissza  az  útra, ahol  meg  kellett állnom  a  forgalom  miatt. Éppen  lendületet  vettem  és  bepattintottam a patentpedálba, abban a pillanatban a kanyarban  feltűnt  egy   autó nagy  sebességgel. Miközben  fékeztem, megpróbáltam  kitépni  a  lábam  az  SPD  fogságából, de  a  sebességem  közben  a  nullára  csökkenve elvágódtam,  a  kezemmel  tompítva  az  esést.  A  bal  térdem  így  is  nagyon  beütöttem, a  nadrágom  kiszakadt  és  a  kajás  táskám  is  önálló  életre  kelt  szétszórva  a  tartalmát, aminek  egy  része  visszagurult  a  benzinkúthoz.  A  pénztáros  hölgy  aggódva  rohant  ki, de  addigra  már  feltápászkodtam, és  a  segítségével  összeszedtük  az  elkóborolt  tárgyaimat. A  térdem  féltenyérnyi  bőrvesztesége  láttán  a  hölgy   felajánlotta az  elsősegélynyújtását, amit  el is  fogadtam  félve  a  fertőzéstől.  Ez  volt  az  egyetlen  sérülésem, de  ez hazáig  elkísért   fájdalom  és  varrasodás  formájában.  Előző  évben  voltak  problémám a  bal  térdemmel, így  aggódva  indultam  neki  az  előttem  tornyosuló  hegynek.  Hosszú  és meredek  emelkedő  volt  de  mindenért  kárpótolt  a  panoráma,  mely  a  tetőről  a  Zürich-tóra  nyílott.  Aztán  a  tóparton  az  egymást  szorosan  követő   településeken  haladtam   nagyon  hosszan, majd egy  sík  legelőkben  gazdag  vidék  következett.  Weesen  nevű  városnál  egy  olyan  ponthoz  értem   ami  már  a  tervezéskor  is  homály  volt.  A  hosszan  elnyúló  Wallensee  egy  szűk  hegyszorosban  feküdt, és az  országút  felvezetett  a  fennsíkra  ami  cirka  4-500m  szintet  jelentett. A  Google  Earth-on  azonban  volt  egy  kisút közvetlen a tó  partján, de  egy  jelentős  szakaszon  eltűnt  a horizontról.  A  városban   megállítottam egy kerekest  és érdeklődtem  a  lehetőségek  felől, mire  hosszasan  elmagyarázta  a  tóparti  úthoz  vezető  szakaszt. Követve  az  instrukcióit  valóban eljutottam a  sokezer mérföldnyi  pályafutásom  legcsodálatosabb  kerékpárúti  szakaszának  elejéhez. 

Kezdődött  egy  kilométernyi   kivilágított  két  méter  széles  alagúttal, majd  a  tó  fölé  nyúló  hídon  tekerhettem, újból  alagút, csatlakozott hozzánk  a  sötétből  kibújó  autópálya,  kis  hegyi  falucska és  újra  part  a  csodálatosan  tiszta  égszínkék  vizű  vizével. Azon  a  tizenöt  kilométeren  volt   25 %-os  emelkedő, gazzal  benőtt  ott  felejtett  országúti  tábla  egy  vakalagút  végén  és  sok- sok  boldogan  tekerő  bringás. Fantasztikus élmény  volt  áthajtani azon  az  etapon, melynek  végénél  utolértem  két  Baszk  - kifejezetten  hangsúlyozták -  bicajos  fiút,  akikkel  egy  darabon  együtt  haladtam.  Elmondták, hogy  Basel-ből  indultak  és  Milánóba  tartanak napi  100-120  km  tekeréssel.  Sokáig  nem  élvezhettem  a  társaságukat, mert  megálltak  egy  kávéra  és  a meghívásukat  elutasítottam  sietségre  hivatkozva  - meg  különben  sem  kávézom.  

Hamarosan  elértem  a  határfolyóhoz és  ezen  áttekerve  már Liechtenstein   aszfaltját  koptattam.   Déltől északra  vágtam  át  az ország  25  kilométerét  ami szinte  végig  be  volt  építve, csak  a  táblák  jelezték  a  települések  határait.  A  fővárosban  megálltam  bevásárolni, de  olyan  árakat  találtam, hogy  csak  a maradék  frank  apróit  költöttem  el  némi  ennivalóra.  A  főtéren  aztán  jóízűen  elfogyasztottam  azokat  a  rengeteg  ferdeszemű ázsiai  turista  között.  A  határ  után levágtam  egy  sarkot, bár ne  tettem  volna, mert fel  kellett  másznom  egy  gerincre, majd  a túloldalon  leereszkedni  és jól elfáradtam,  valamint  koptattam  a  fékeimet  fölöslegesen.  Immáron  az  osztrák  Alpok   magasodtak  szemeim  előtt, bár  ott  még  barátságos  terepen   és  kiépített kerékpárúton  haladhattam.   Késő  délutánra járt  az idő... azon  a vidéken  több  kempinget  is  bejelöltem, de  minél  későbbre  hagytam  a letelepedést.  Azon  a szakaszon egy  addig még nem tapasztalt  jelenségbe  futottam: a  kijelölt főúttal  párhuzamosan autópálya  haladt, ennek ellenére szakaszonként - a  települések  között - autóúttá  váltották a  főutat, majd néhány  mérfölddel  arrébb   egyszerűen  visszaminősítették   amint  elért  egy  települést.  Ez  számomra  igen  nagy  problémát  jelentett, hiszen  sokszor útjelző  nélküli  kereszteződésekhez  érve  csupán  a  megérzésemre  hagyatkozhattam,  ami  olykor  nem  vált  be. Ekkor jött a  kérdezősködés, néha  kerülőutak  és  ez  mind  időveszteséggel  járt  a  energiafelhasználásomról  már  nem  is  beszélve.

Akkorra  már  folyamatosan  emelkedett  a  vidék  és  ez igencsak  fárasztóan  hatott az  egész  napi  taposás  után. Dalaas  városánál  majdnem  elcsábultam  egy kemping  előtt elhaladva, de  még  volt  legalább egy  órám  és ezt ki  is  akartam  használni, minél  fentebb  akartam  kerülni  a  hágóhoz,  ami kétezer  méter  körüli  magasságban  várt  rám.   Végre  elértem  azt  a falut, mely az utolsó  kempinget  jelölte  és meg  is  találtam a  tábort.   A  hely  hasonlított  az  olasz  Susa  kempingjéhez, hiszen  telepített  lakókocsikkal volt  tele, de  egy  árva  lelket  sem  találtam végigjárva  azt.  A  recepció  zárva  volt, hiába  kopogtattam... semmi.  Visszaindultam  a  bejárathoz  mikor  egy  holland  házaspárral  futottam  össze  akik  éppen  akkor  sétáltak  be  a  kapun.  Elmondták, hogy  a  tulajdonost - aki  a  falu  másik  végén  lakik -  telefonon  kell  felhívni  és  odajön. Ehhez két dolog  miatt  nem  fült  a  fogam:  nem  volt  telefonom és  ha  nem  muszáj, akkor miért  fizetnék  a  sátorhelyért, amikor  a kempinggel  szemben  már  kiszemeltem  egy  legelőt...

  Így  hát  letelepedtem  a  rétre, megvacsoráztam  és  jól beöltöztem, mert  ekkorra már  igencsak  lehűlt  a levegő.  A  kerekeket beraktam  magam  mellé  és  hozzálakatoltam  a  vázhoz  biztos  ami biztos.

13.nap:  Klösterle  -  St. Johann  am Tirol   /252  km/

Éjjel  többször  is  arra  ébredtem, hogy fázok, egy idő  után  már  elegem  lett  ebből  és  fél  háromkor  összepakoltam  és  elindultam  felfelé  a  vaksötétben.  Az  éj  leplét  csak  a  tíz-tizenöt  kisebb-nagyobb  alagút  világítása törte  meg. Az  első  lámpámmal  takarékoskodva, a   felezővonal  fehérsége  vezetett, miközben éreztem az emelkedő   6-8  %-os  szintjét. 

Hideg volt, a  kesztyűmre  ráhúztam  egy  zoknit, és  néha  permetszerű  havaseső  is hulott  rám.  Egy  kisebb  települést  elhagyva  elképedve  figyeltem  a  tőlem  balra  és  roppant  magasan  kígyózó  félalagutak  fénycsíkját.  Hamarosan  eljutottam  egy  kereszteződéshez és  megkönnyebbülten  konstatáltam, hogy  a fénycsík  egy  síparadicsomhoz  vezet  fel, az  én  utam ugyan  még  erőteljesen  emelkedik, de talán  hamarosan  felérek  a  hágóra.  A  pirkadattal  megjött  az  havaseső  is,   a  nulla  fok  körüli  hőmérséklettel  elég  durva  párost  alkottak. A  távolban  feltűnt  egy hatalmas  épület  és  bíztam abban, hogy  ott lesz  a  csúcs  és  nem  is  tévedtem,  St. Christopf  am  Arlberga maga 1830-es  magasságával  ugyan  még nem a  hágó  volt, de híres  síközpont. Készítettem  néhány  fotót, majd  felkaptattam  a  legmagasabb  pontig,  ahonnan  egy  hosszú  alagúton  keresztül  száguldottam  lefelé.   Ekkor  már  három  zokni  volt  a  kezemen és  kendőt  is  tettem  az  arcom  elé, mert  csontig hatolt a  metsző  menetszél.  Több  mint  ezer  méter  szintkülönbséget  gurultam  lefelé, egy  idő  után  már  a  nap  ereje  és  az alacsonyabb  régiók  megolvasztottak, sőt  alaposan neki  is  vetkőztem. Csodálatos  völgykatlanban  tekertem. Olykor  kijelölt  kerékpárútvonalon, néha kerékpársávon, de  mindvégig élvezetes  volt  ez  a szakasz.

Déltájban értem  be  a  régió legnagyobb  városába  Innsbruck- ba, ahol  rengeteg  turista  sétálgatott  a  belvárosban,  néhány  fotó erejéig  álltam  csak  meg.  A  túrám második  defektjét  szenvedtem el és ez  már túlzás  volt  az  előző   két  év egyetlen  belsőcseréjéhez  képest. Az  Inn  folyó partján  kiépített  kerékpárúton  folytattam  az  utam, ahol  egy  háromtagú  család  ért  utol.  Mindannyian országúti  bicóval  voltak  és közel  harmincas átlagot  mentek, nem  akartam  lemaradni, mert  ők  is  ugyanarra tartottak.  Legalább  egy órát  hajtottunk  ilyen  tempóban, mikor  megálltak  - természetesen kávézni -  én meg  továbbálltam. Nagyon  jól  haladtam  a  folyó  két  partját  váltogatva   egészen  Wörgl  városáig, ahonnan  megváltozott  minden.  Egy kereszteződésnél  autóút  fogadott  így  meg  kellett  változtatnom  az  útvonalamat  és  egy  kerülőt  be  kellett  iktatnom,  ami  újabb  hegymászással  kezdődött. Eleredt  az  eső is  és  a  szűk  hegyi  szerpentinen  elég  keservesen  haladtam.  Egyórás  kaptató  után  megérkeztem  a  közismert  síparadicsomba  Kitzbühel-be  ahol  a  kempingben  oly árlistát  mutattak, hogy rögvest  kifordultam.  Már  a  nap  lebukott  a  hegyek mögé, nagyon  fáradt  is  voltam, de  erőt  vettem  magamon  és  elhatároztam, hogy  még  azon  az estén  visszatérek  az  eredeti  útvonalamhoz, ahol  - innen  tíz kilométerre - talán  megfizethető  az  a  camping   amit  beterveztem.

Bekapcsoltam  a lámpáimat  és nekilendültem. Szerencsére  inkább  lejtett  az út, így  fél  óra  múlva  már  felbukkantak  St.  Johann  am  Tirol  házai.  Mielőtt  beértem  volna  a  városba egy tábla kempinget  jelzett, ahová fel is  tekertem. Egy  major  udvarán  találtam  magam, sok  sátorral,  lakókocsival  és  nyüzsgő  táborélettel.  A  recepció  már  zárva  volt, de  láttam  a  konyhaablakon  keresztül  főzőcskéző  tulajdonosnőt. Vettem a  bátorságot  és  bekopogtattam, mire ő  intett, hogy   menjek  be  nyugodtan.  Nagyon  kedvesen  fogadott, és  a  kedvező  ár  hallatán  én  is  jobban  éreztem  magam.  Már  szürkületben  állítottam  fel  sátramat, vacsora majd  tusolás  a  kifogástalan állapotú  és  tisztaságú  mosdóban.  Már  teljes sötétben  bújtam  hálózsákomba  és  azzal  a  gondolattal  aludtam  el, hogy  a  nehezén  már  túl  vagyok és  hamarosan  hazatérek!

14.nap:  St.  Johann  amTirol   -  Seiz  falu  után    /267 km/

Újra megelőzte  a kopogás  az  órám  csörgését, gyorsan kirámoltam  a  tusoló előterébe  - már  tudatosan  választottam   a  fedett  helyek  környékét - és a  vizes  sátrat  begyömöszöltem  a táskába.  Már  elegem  volt  a  rengeteg  égi  áldásból, de  bele  kellett  törődnöm  abba, hogy  ez  a  túra  kísérő  időjárása  sem  más mint  az  előző  évek  kalandozásainak.  A  sötét  és  az  eső  párosa nem  igazán  kedvez  a jó  haladásnak, ha viszont ezt  megspékeljük  egy  háromszáz méteres  szintemelkedéssel,  akkor ez  könnyen  átmehet egy  görcsös  csakazértis   menetbe, mint  ahogy  akkor  is. 

Aztán  egy kis  gurulás volt Saafelden-ig,  majd egy  elég  durva emelkedő útjavításokkal  tarkítva, de  legalább  már világosodott  - amit  a  borult  ég  megengedett.   1312 m  magasságig  kellett felkapaszkodnom  az  egyébként csodálatos  vidéken   és  ha  nem  esik, talán  még élvezetes  is  lett  volna, de... A lejtmenet sem okozott  eufórikus  érzést  az arcomba csapkodó  cseppek  és  a menetszél  túlzott   hűtőhatása  miatt. Bischofshofen-ben  nagyon  elkavartam  és  kellett  egy  fél  óra, mire  megtaláltam  a  kijelölt  utamat.  Radstadt  városánál  újra  alternatív útvonalat  kellett   keresnem, mert az autóút  tábla nem engedett  tovább.  Megpróbáltam  párhuzamos  utakat  keresni, először  sikerrel, de  aztán  egy  tanya  udvara  lett  a  végállomás.  A  traktort  bütykölő  gazda  igencsak  elámult  a  váratlan  vendége  láttán,  de  aztán  barátságosan  elmagyarázta  a lehetőségeimet - persze  először  vissza  és  egy  jókora kerülő.  Az  időjárás  változóvá  fordult  egyszer  esett aztán  abbamaradt, de a  szél,  az  mindig  fújt.

Már  délután lehetett, amikor  egy  hevesebb  változat  ért  el  a  széllel  kombinálva, volt  már jobb is... Egyszer  csak  éreztem, hogy  lassulok, majd  az első felnim hozzáütődik  az  aszfalthoz.  Megálltam  és  felmértem  a  helyzetem:  szakadó eső, sehol egy  vízmentes  hely  ahol  lepakolhatnék, nincs  megjavított  belsőm  és  fázom.  Tolva  elindultam  abban  bízva, hogy  valami  lakott  hely  csak  akad  a  közelben. Talán két  kilométert  küszködtem így, mikor  az úttól kétszáz méterre  egy  istállót  láttam  körben  karámokkal.  Odaérve  nem  találtam  senkit, hiába kiabálgattam a  teheneken  kívül  más  lény  nem  mutatkozott, azok  meg talán engedélyezték  volna, hogy  behúzódjak  a  karám  alá  elvégezni a  dolgom,  de  ennek  a  tulaj  nem  biztos, hogy  örült  volna.    Az  eső  meg  csak  zuhogott  tovább  és  én  is  továbbindultam a következő  lehetőségig.  Nemsokára egy  újabb  istállót láttam  meg,  az  ajtaján  belépve   legalább  száz szempár  meredt  rám  kérődzően.  Hangosan  gutentag-oztam,   mire a  túlvégről  egy  hatvanas  éveiben járó  hölgy  közeledett   felém jókora  vasvillával  a  kezében.  Elmondtam  a  problémámat, mire  ő  csak  biccentett  a  fejével, sarkonfordult  és  otthagyott.  A  ganajászás  közepette  az   irtózatos  bűz  odacsalta  a  legyeket, alig győztem  csapkodni  őket, miközben a  karámhoz  támasztott  kerómat nyaldosgatták  a  kíváncsi  szarvasmarhák. Részlegesen  lepakoltam, kikaptam a lyukas  belsőt  és  foltot  ragasztottam  rá, majd  össze  miközben   csatáztam  a  legyekkel.  A  javítás után  nézegettem a nénit, hogy  megköszönjem a lehetőséget, de  sehol  sem  láttam, ezért  elindultam   kifelé  az  esőbe mikor  hirtelen  egy Golf  fékezett  le az  ajtó előtt. Mint  utóbb  kiderült  a  gazda  érkezett  haza, magyarázkodásom  és  hálám lerovása  után  kézfogással  búszúztam  el. Hamarosan  elértem  Rottenmann városát   és  az  eső  intenzitása  csökkent, időközönként  el  is  állt.  Betársult  az  A9-es  autópálya, így a forgalom  minimalizálódott, nem  is  bántam, elég volt  a  váltakozó irányú heves  széllel  megbirkóznom. Késő  délutánra  járt az  idő  és a  klasszikus  kérdés az  éjjeli  szállásomról  egyre égetőbbé  kezdett válni.  A  csodában  bízva betértem  egy  gasthoff-ba,  de  a csoda elmaradt  reggelivel 40 euró  hallatán. 

Mindenképpen  fedett helyet  kellett  találnom, hiszen  teljesen be volt  borulva  az  ég  és időszakosan eleredt  az  eső  a  vizes  sátorponyváról már  nem is  beszélve.  Egy  tervezett  útszakasz  lecsapás  miatt  letértem  az  addigi  utamról  és  az  első  falu  határában megláttam egy  bekerítetlen  kutyakiképző  telep  faházát, illetve  annak  ámbitusát.  Jó  is  lett  volna  a  száraz  hely, de a szemközti  házakból  éppen  ráláttak  és  nem akartam  konfliktust a  helybéliekkel. Már a  lámpákat  is  elővettem és egyre  jobban rákoncentráltam  a mezőkön  szétszórt  pajtákra  mint  lehetőségekre.                                             

Nemsokára utamba  is  akadt  egy  ilyen  - eredetileg  szénatároló – de  sajna  lakattal  zárva  volt, így  - a  réten buckázva  a  szürkületben -  egy távolabbit  vettem  célba.  Szerencsémre  az  már  tárt ajtókkal  várt  és  - leszámítva  néhány  palalemez  táblát - üres  volt. Igaz, hogy  részben  lyukas  volt  e  tető, de  a másik  végén   teljesen  száraznak  tűnt  a talaj. Felállítottam  benne  a  sátram, kiteregettem  az  átázott  holmijaimat,majd megvacsoráztam  a  sötétben.  Odakinn  szakadt  az  eső, de  a  pajta  védelme alatt  nyugodtan hajtottam álomra  a  fejemet.  Vacak  egy  nap volt  mögöttem, de már  csak  egynapi  járásra  voltam  hazámtól  és ez  némi  boldogsággal  töltött  el  ama  érzelemsilány  szituációban.

15.nap:  Seiz  - Sopron  -  Miskolc  /203 km/

Talán az  izgalom  tette  velem  de öt  perccel  a fél négyes   vekkercsörgés  előtt  kinyitottam  a  szememet  és már  nem tudtam  visszaaludni. Kipillantva  a  kitárt  háromméteres  ajtón  örömmel  konstatáltam, hogy  nem  esik  az  eső, bár  egy  árva  csillagot  nem  lehetett  látni.  Összeszedelőzködtem, a  nedves ruháimat  betuszkoltam  egy  szatyorba, majd  búcsút  intve  szállásomnak   nekilendültem  az  utolsó  etapomnak. Már  egészen hozzászoktam a  sötétben  való  közlekedéshez, bár  korábban kifejezetten  elleneztem - igaz, hogy  főleg  a  fáradtság  miatt  - az  esti  tekerést. 

Két-három  domb  megmászása  után  hosszasan  tekertem  Leoben  ipari  területén, majd  rákanyarodtam arra  az útra, mely  elvitt  egészen  a  határ  közeléig. Bruck a.d. Mur  név  nem  biztos, hogy  ismerős  lenne  valakinek, de  én úgy eltévedtem ebben a  kisvárosban, hogy  fél  órán  belül  háromszor  jutottam  el  ugyanazon  kereszteződéshez.  De  kibogoztam  és  átkeltem  a  gyerekhegyen  (Kindberg),  majd  háborúnevetőn  (Krieglach),  majd  elkezdtem  kapaszkodni  Semmering  felé.  

Meglehetősen  hosszú  és  kaptatós  út  állt  mögöttem  mire  felértem  a síparadicsomba, mely  nyáron  a  Downhill  szerelmeseinek  zarándokhelye.  Tudtam, hogy  a  következő  hétvégén  a  feleségemmel  és  a  fiammal  oda fogunk  elutazni,  ezért  egy  kicsit  feltérképeztem  a  terepet. Most egy  hetet  ugrok az  időben:  a  lányom  barátja  DH  versenyző  és  ő  is  száguldozott  lefelé  egy hat  főből  álló  csapatban  azon  a  huszonnégy  órás  versenyen, amit Semmeringben rendeztek meg.  Úgy  gondoltuk, hogy  mi  segítőként  hozzátehetünk  valamit  a  sikeres  helytállásukhoz, és  kíváncsiak  is  voltunk  egy  ilyen  nemzetközi  lejtmenetre. Fantasztikus  élmény  volt  egy  teljes  napon  át  figyelemmel  kísérni  ezt  az  emberpróbáló  megmérettetést.

Vissza:  Éppen  a  pálya  felé  tartottam, mikor  egy magyar  rendszámú  kocsiból  kerékpárok  kerültek  elő  egy  fiatal  társaság  jóvoltából.  Nagyon  megörültem, hiszen  lassan  egy  hete szomjaztam  a  magyar  szóra,ezért  melléjük somfordáltam.  Kiderült, hogy  a  következő heti  versenyre edz  az  egyikük  és  nagyon  jól  ismerik  a  lányom  barátját, hiszen  a DH  szerelmesei  egy  nagy  családot  alkotnak.  Jó  volt  velük elbeszélgetni -  egy  kis  hazai  előzetes -,  de  indulnom  kellett   és  egy  hét  múlva  viszláttal  búcsúztunk  el  egymástól. 

Nagyon  jólesett  a  4-500 méter  lejtmenet  azon  a  csodaszép  tájékon  a ragyogó  napsütésben. Hamarosan  Neunkirchen  közelébe  értem  és  a  tervem  szerint  kikerültem  Bécsújhelyt  is,  ezért  kelet  felé  fordulva  kezdtem  meg  a  kikerülő  hadműveletet.  Bár  ne  tettem  volna!  Ezen  a  cirka  harminc  kilométeres  szakaszon  legalább  ötször  eltévedtem  a  szakadt  térképem  és  a jószándékú  segítségnyújtóim  miatt  és  legalább  három  órámba  tellett mire  rátértem  a  Mattersburg-ba  vezető  útra.  Néhány  makacs  domboldalt  még  le  kellett  gyűrnöm,  mire  a városba  értem, de  csak  nyomtam  a  pedált, tudtam, hogy  hamarosan  hazaérek. Marz után  még  egy  kemény emelkedő, de aztán  Loipersbach-nál  már  várt  a  kis  fahíd,   amin  áthaladva  MAGYAR   földet  érezhettem  a  talpam  alatt! 

Poros  földúton  jutottam  el  Ágfalvára,  ahol  kedvesen  elirányítottak  a  nemrég  épült  kerékpárútra,  mely  elvezetett  a  hűség  városáig.  Már  az  eredeti  tervemben  is  az  szerepelt, hogy  Sopronból  vonattal  utazom  hazáig, bár  egy  nappal  korábban  értem  oda  nem sokat  kellett  győzködnöm  magam  a  vonatozás  mellett. Vasárnap estig  még  végigtekerhettem  volna  a  hátralevő  távolságot, fáradt  is  voltam, többször  átbringáztam  már  az útvonalat... hétfőn  munka... elegem  volt  a nyeregből... nagyon  hiányoztak  a  szeretteim...

Alig  találtam  meg  a vasútállomást és  késtem is tíz  percet, ezért  várnom kellett  a  következő  vonatra  közel egy  órát.  A  közeli  boltban  felpakoltam  magam  mindenféle  földi  jóval, megváltottam  a  jegyemet, majd a  kerékpárvagonba  hagyva  járgányt  behúrcolkodtam  egy  fülkébe.  Kényelmesen  elhelyezkedve  elkezdtem  enni, amikor egy  rakat  gyerek  tódult  be a  fülkébe. Kiderült, hogy  nyári  vándortáborszerű  kerékpártúrán  körbebicajozták  a  Fertő-tavat  négy  nap  alatt.  Szendvicseimet  majszolgatva  hallgattam  a  sztorikat  az  elmúlt  napokról.  Közben  visszahúztam  a  cipőmet  és  a  maradék  sprayt  is  elhasználtam  a  folyosón, hogy tompítsam  az  illatot, mely  elárasztotta  a  szűk  fülkét. 

Az  egyik  tízenéves  fiú  megkérdezte, hogy  merre jártam, a  rövid  válaszom  először  döbbenetet  majd  értetlenséget  ragasztott  az  arcokra  - mivel  nem  tudták  hová  tenni  - nem  forszírozták  tovább a  témát.  Győrben  leszálltak  és  aztán  már  egyedül  bitorolhattam  a  fülkét. Hétóra  körül  szakadni  kezdett  az  eső, és  az  ablakon  bámulva  áldottam  az  eszemet, hogy  már  nem  kell  sokadszor  eláznom.  A  keleti  pályaudvarra  érkezve éppen  rendezgettem  a  rakományomat,  amikor  a  peron  másik  oldalán    indulófélben    lévő  vonat  ablakán  megláttam  a  Miskolc  feliratot... hát mondtam egy  cifrát,  a  soproni  információs  hölgy  valszeg  csuklott  egyet-kettőt.  Egy  órát  nyerhettem  volna  ha  lelkiismeretesebben  megnézi  a  menetrendet, de  aztán  lenyugodtam, vásároltam  újságot  és  hamarosan  betolták az  én  vonatomat  is.  A  bringát  kikötöttem  a tartóállványhoz  és  kényelmesen  elhelyezkedtem  az alváshoz.  Tíz  órakkor  indult  a  szerelvény, - alszom  két  órát -  gondoltam, de olyan  fáradt  és  izgatott  voltam, hogy  talán tíz  percre  csukódott le a  szemem. Végigfutott  a  fejemben  az  elmúlt  két  hét  és  olybá  tűnt,  mintha  legalább  két  hónapja indultam  volna otthonról. Oly  eseménysor, élménytömeg, sorozathatás  ért, amit más  ember  éveken  keresztül él át, melynek  feldolgozása  a mai  napig nem  fejeződött be.

Miskolcra  beérkezve  heves zivatar  fogadott, ezért – immáron utoljára - ismét  beburkoltam  a  táskáimat, beöltöztem  esőfelszerelésembe és nekivágtam  idei  utolsó öt kilométeremnek. Ismerős  lámpaoszlopok  üdvözlően meghajolva  világították  meg a  csillogó  aszfaltot.  Jócskán elmúlt  éjfél  mikor  becsöngettem  munkahelyem  ajtaján, az őrszolgálat  ledöbbenve   üdvözölt  nyúzott, ázott mivoltomban. Kénytelen voltam  némi  segítséget  kérni  ugyanis  mobilom  már  nem  volt, aprópénzem  sem   telefonra, kulcsot nem  vittem  magammal nem  biztos, hogy   jó egyáltalán  a kaputelefonunk.  A vonal  másik végén  a  meglepődés  és  a  meghatódottság  vegyült a  szeretett  feleségem  hangjában és ekkorra  tudatosodott  bennem  igazán, hogy   HAZAÉRTEM!

Túrám során  megtettem  több  mint  2800  kilométert,  megmásztam  közel  25 000  méter  szintkülönbséget,  elköltöttem 73  eurót,  25  Svájci frankot és kb. 25.000 forintot  miközben 6,5  kilogrammot  lefogytam.

Szeretnék  köszönetet  mondani   feleségemnek, lányomnak  és fiamnak az aggódásukért, türelmükért  és  megértésükért, hogy biztosították   számomra  a  nyugodt „hátországot”.

Hálás vagyok  munkahelyi főnökeimnek, munkatársaimnak  azért, mert  támogattak   a „hóbortjaim”  megvalósításában, az  egész éves  felkészülésem  zavartalan  lebonyolításában.

Ezúton  szeretném  megköszönni  az  INTERSPORT  Miskolc  áruház  vezetőségének  a felszerelésemhez  nyújtott támogatást, valamint  Oláh  János barátomnak  azt a sok, kézzel  fogható  és anyagiakban nem kifejezhető  segítséget, melyet  nyújtott  részemre  ehhez a  kalandhoz.