Hét nap - nyolc ország
Ez a túra nem jött volna létre ha…
…ha május 30-án nem teremt közvetlen összeköttetést a vállcsúcsom a talajjal a Szilvásvárad maraton egyik lejtős szakaszán. Így a Tour-túra kalandos tekerése helyett a kulcscsonttörésem következményeivel birkózgattam. Mikor kiderült, hogy semmi esély eljutni a Francia körversenyre, akkor fogalmazódott meg bennem egy ,,B” terv, mely alapján körbefércelném hazánkat a határvonal mentén.
Ez a túra nem jött volna létre ha…
…ha május 30-án nem teremt közvetlen összeköttetést a vállcsúcsom a talajjal a Szilvásvárad maraton egyik lejtős szakaszán. Így a Tour-túra kalandos tekerése helyett a kulcscsonttörésem következményeivel birkózgattam. Mikor kiderült, hogy semmi esély eljutni a Francia körversenyre, akkor fogalmazódott meg bennem egy ,,B” terv, mely alapján körbefércelném hazánkat a határvonal mentén.
1.nap: Miskolc - Neszmély /266 km/
Hajnal 3-kor ébresztő, lecuccolás a pincébe, felmálházás majd búcsúzkodás szeretteimtől és indulás a csípős hétfői párába. Az északi tehermentesítőn néhány autó elillant mellettem, de a hegyalján már csak a felriasztott kutyák ugatása kísért. A várost elhagyva rám szakadt a sötétség, amit csak a két Hámor álmos-fényű kandeláberei törtek meg. A lillafüredi emelkedőn elméláztam azon, hogy miért is a hegyen keresztül kezdtem el a túrámat, hiszen most fel kell másznom egészen 800 m-ig felérve ezzel az utam legmagasabb pontjára. Aztán megnyugtattam magamat a tudattal, hogy kisebb áttétellel felpörgetem lassan a bringát a sokszor végigjárt emelkedőn és így spórolok jó néhány kilométert. De akkor is, valahogy lehangolóbb élmény volt a sötétben, elfagyó újhegyekkel és mázsányinak tűnő rakománnyal fölfelé kapaszkodni mint edzéseim gyanánt, verőfényben a nyeregből kiállva meghódítani eme emelkedőt. Mire felértem már pirkadt, ez jól is jött, hiszen a Mályinkáig vezető lejtős út enyhén szólva rossz minőségű, tele kanyarokkal. Addigra már jól kimelegedtem, de a vetkőzés helyett öltözködnöm kellett… volna, ha - bosszúságomra - nem hagytam volna a fogason az új szerzeményemet: egy vízálló széldzsekit. Mondtam magamban egy-két cifrát, hiszen az időjárás előrejelzés alapján egy alapvető felszerelésemet kellett nélkülöznöm, de még egyszer ide felmászni… mellényt fel és nekieresztettem a járgányt a lejtőnek.
Mire beértem a faluba az ujjaimat már nem is éreztem, de besegített a következő emelkedőre való feljutás. A lázbérci víztározó fanatikus horgászai mellett haladva meg-megcirógatta orcámat a felkelő nap, új energiával látva el, ami segítségével hamarosan Ózdra értem. Elhagyva a várost gyors reggeli, majd igen jó tempóban haladva folytattam utamat. Egy húzós emelkedő után a gyönyörű fekvésű Cered nevű faluba értem. Ekkor még sütött a nap, de az eső híre a rádión keresztül fenyegetően ostromolt. A 300 méteres szintemelkedés közben meg is jött az eső, bár csak szakaszosan és változó intenzitással kísérte száguldásomat egészen Salgótarjánig.
A város után még néhány meredek domboldal, majd kisimult a táj és mire Szécsénybe értem az eső is alábbhagyott. Egy négybetűs német áruházban vettem egy kerékpáros kabátot, ami ugyan csak a szél ellen védett, de jó útitársnak bizonyult a későbbiekben is. Balassagyarmatnál már újra leszakadt az ég, és örültem mikor lekanyarodhattam a forgalmas főútról mert a felverődő víz alulról is alaposan eláztatott.
Drégelypalánktól szerencsémre kerékpárút kísérte a 2.sz. főutat egészen a határig, de én még nem léptem itt át hanem nyugatra, az Ipoly völgye felé tartottam. Más körülmények között csodaszép lehet ez a táj: néhány száz méterre a határ az egyik oldalon, a másikon a Börzsöny zölddel borított vonulataival. Most valahogy nem tudtam élvezni, csak az eget kémlelve nyomtam és nyomtam a pedált. Letkés községnél átléptem a határt, majd szlovák részen egy igen meredek emelkedőn felkapaszkodva megpillantottam a bazilikát Esztergom magaslatán. Ekkorra már elállt ugyan az eső, de feltámadt a nyugati szél.
Az eredeti terv szerint Esztergomban lett volna az első napi szállásom /kemping/, de még csak öt óra volt, ezért a továbbhaladás mellett döntöttem.
A várost elhagyva igen erős szembeszélbe ütköztem, mely 10-12 km/órás sebességre lassított, ráadásul újra eleredt az eső. Ilyen körülmények között már megbántam a döntésemet, de visszaút nincs: csak előre! Szerencsémre eléggé sűrűn követték egymást a települések, ahol a szél hatása enyhült, de így is besötétedett amire a Neszmély előtti Éden kempingbe beértem. Éppen 10 nappal előtte csodáltuk meg a kocsiból feleségemmel ezt az édeni helyet, de most csak egy száraz zug lebegett a szemem előtt.
A recepciós hölgy megértette a problémámat és megengedte, hogy egy szabad apartmanház teraszán felállítsam a sátramat. Gyors berámolás, rövid vacsora majd irány a mosdó. A 20 perces forró tusolás megtette hatását, teljesen hidegen hagyott a szakadó eső és a kőkemény járólap. A jól bevált füldugó segítségével kirekesztettem a kopogó esőt és az egyéb beszűrődő zajokat és alvás… az első nap megvan!
2.nap: Neszmély - Hegykő /212 km/
Reggelre semmit sem változott a helyzet, szakadt az eső és áldottam az eszemet, amiért bekönyörögtem magamat a terasz alá, így legalább viszonylag szárazon úsztam meg az éjszakát, a reggeli sátorbontásról már nem is beszélve. Ennek ellenére nem esett túl jól az első percekben átázni és a sötétben útnak indulni. Az előző napi szembeszél aznap még erősebben fújt. A vizes ruháimat hiába teregettem ki a mosdóban, vizesen csomagoltam össze őket. Almásfüzitő után rákanyarodtam az 1.sz. főútra, ami mellet igen gyatra minőségű kerékpárúton értem be Komáromba. Itt gyors bevásárlás után nekiiramodtam.
Egészen Ácsig tartott az iram, ott ugyanis jól eltévedtem táblahiány miatt, de egy kedves házaspár elkísért a 6-os Eurovelo kereszteződésig. Ezen a rossz aszfalton kerekeztem néhány kilométert, amikor hirtelen vége lett az aszfaltnak és föld- illetve sárúton folytatódott az út. Egy darabig még tudtam tekerni, de aztán csak tolva haladhattam a mély talaj miatt. Egy arra tartó traktorostól megkérdeztem a tutit, mire a válasz ez volt: forduljak vissza, kb. 2 km után balra, majd menjek ki a főútra, de ha továbbmegyek akkor 1,5 km után beérek Nagyszentjánosra. Az utóbbi mellett döntöttem, és tekerve-dagonyázva-tolva fél óra múlva beértem a faluba, a szünni nem akaró esőben. Ott vissza a főútra ahol először a nagy forgalommal, majd a kerékpárutat borító 10 cm magas bukkanókkal kellett megküzdenem. Végre megérkeztem Győrbe, de sok köszönet nem volt benne, hisz az eső-szél-forgalom trió továbbra is makacsul ragaszkodott hozzám. Hamar megtaláltam a Hédervár-mosonmagyaróvári utat és örömmel konstatáltam a párhuzamosan futó kerékpárutat.
A jó minőségű úton feltűntek német ajkú bicajosok kisebb-nagyobb csoportokban, többnyire nagyobb csomagok nélkül, de voltak jól felmálházott párok is, és kivétel nélkül mindegyik morgenezett amikor elhajtottunk egymás mellett.
A tény, hogy ők is nekivágtak a vacak idő ellenére, engem is fellelkesített, bár én erőteljesen küzdöttem a szembeszéllel, ők pedig csak széttárták esőköpenyüket és vitorláztak. Ez a küzdelem sok energiát vett ki belőlem, ezért Magyaróváron egy hosszabb /20 perces/ pihenőt engedélyeztem magamnak, étkezéssel egybekötve.
Az igazi megpróbáltatás csak Mosonszolnok után következett, mikor frontálisan kaptam az orkánt: az esőcseppek mint megannyi apró kavics csapódtak arcomba. Ha 10 km/óra fölé tudtam tornázni magamat, akkor az már száguldásnak tűnt, de inkább 6-8 között tudtam tartani a sebességemet. Ezt a 13 km-t közel 2 óra alatt tettem meg, és pályafutásom egyik mélypontjaként marad meg bennem. Ám végre beérkeztem Albertkázmérpusztára, és a sors mintha kárpótolni szeretett volna ezzel a kicsike 20-30 helyileg elszórt házból álló egyutcás falucskával.
Szépen gondozott porták, felújított és új építésű épületek, rendezett, tiszta, virágos főutca. Érződött a falu közelsége a határhoz, hiszen minden második porta előtt osztrák rendszámú kocsi állt.
Ausztriában sem csendesedett a szél és félórás tülemkedés után Gols-nál válaszúthoz érkeztem: vagy az eredeti tervhez tartva magam még egy órát küzdök az elemekkel, majd délre fordulva oldalszéllel még 50 kilométert tekerve érek el Sopronba – tehát megkerülöm a Fertő-tavat, vagy itt délre kanyarodva a tó keleti oldalán térek vissza Magyarországra. Mivel már fél 5 volt, fárasztó nappal hátam mögött, teljesen átázva, átfázva az utóbbi mellett döntöttem előnyben részesítve a biztosnak tűnő kempingbe való beérkezést. Beállítottam a bringámat 15-20 fok dőlésszögbe és elindultam délre.
A Fertő-tónak a hírmondóját sem láttam, a tó körüli kerékpárút is csak a nádasok és mocsaras részeken kívül vezetett, bár Podersdorf-ba érve egy tábla jelezte a kikötőt és szabadstrandot 1 km kitérővel. Szerettem volna látni ugyan a tavat, de már csurom víz voltam és szembeszéllel jutottam volna oda, így kihagytam a lehetőséget… talán majd máskor. 6 óra után léptem át a határt majd Fertődnél újra nyugat felé dűtöttem a gépem. Ekkor már alábbhagyott az eső, de a szél még tartotta orkánjellegét, ezért Hegykő nevezetű községben engedtem az ottani kemping csábító táblájának, bár eredetileg Sopron lett volna a cél. „Számlanélkülolcsóbb” családias kis kemping, táborkialakítás, tusolás, kaja, szunya…
Igen kimerítő, fizikailag és morálisan is fárasztó napot hagytam magam mögött, de túljutottam rajta és ez, valamint a időjárás előrejelzés bizakodásra adott okot, talán holnap már…
3.nap: Hegykő - Tótszerdahely /282 km/
Csípős hideg hajnalra ébredtem, de legalább nem esett az eső és a sátor is megszáradt azáltal, hogy a szél még mindig oly erővel tombolt. Az éjjel úgy dűtögette felettem a sátrat, hogy olyan érzésem volt mint aki mindjárt elrepül. Szedelőzködés, majd álmos kis falvakon keresztül, és pirkadatkor átléptem a határt Kópházánál. Az osztrák oldalon egy regionális kerékpárhálózati /mezőgazdasági/ úton haladtam míg ezek célirányúak voltak, ám mikor már kerülgetni kellett volna, áttértem a főútra.
A szél még nyugatról fújt, így megváltás volt mikor Horicshon-nál délre fordulva beálltam a 15 fokos dőlésszögre. Szőlővel borított dombokon tekerhettem, végre verőfényes napsütésben értem át Kőszegre. Előző nap elejtettem a fényképezőgépemet, ezért csak a sisakkamerával tudtam felvételeket készíteni erről a szakaszról. Reggeli közben sikerült megbügykölnöm és elemcsere után már üzemképes lett. Igen kaptatós dombokat megmászva a határ mentén haladtam délnek, apró kis falvakon keresztül egészen Pornóapáti falváig, ahol harmadszor is átléptem Ausztriába. Eleinte sík, majd emelkedősebb vidéken jutottam el Reinersdorf nevezetű faluba, ahonnan a Google Earth szerint át lehet jutni a határon Magyarhonba.
A falu központjában meg is találtam a táblát és elindultam az először aszfaltos, majd zúzottköves úton. Az otthon készített itinerem alapján kb. 1 km után délre kellett volna kanyarodnom, de jelzések híján 2 kilométer után visszakanyarodtam. A ritkán használt PDA-m segítségével behatároltam a helyet, ahol körülbelül lehetett az összekötő út, és találtam is egy fán turistajelzést, mely megmutatta a helyes irányt. Itt azonban kerekezésről szó sem lehetett, hiszen a mély kátyúk tele voltak vízzel, és sár borította a keskeny, traktorok által kitaposott ösvényt. Gondolom jó nagyot koppant az a jónéhány autós aki a tábla alapján próbálta lerövidíteni a hazatérést.
A mindössze 4-500 m csapás után megérkeztem Nemesmedvesre, mely köztudottan az utolsó, szovjetek által,,felszabadított” település.
Ez a csodálatos fekvésű zsákfalu - mindössze 10 lakóházzal és 22 lakossal - egy kis sziget a virágos parkjával, nyugalmat árasztó környezetével. Sokat nem időzhettem e paradicsomban, mert még hosszú út állt előttem. Csörötnek után egy 10 %-os emelkedőn jutottam fel egy fennsíkra, mely gyönyörű domborzatával új energiákkal töltött fel - bár lehet, hogy a hátszél miatt éreztem így. Jó tempóban haladtam egészen Magyarszombatfáig, ahol egy meredek emelkedő után érkeztem meg a Szlovén határhoz. Egy-két dombbal tarkított, de alapvetően sík vidéken haladtam, szépen rendezett, takaros falvakon keresztül.
Élveztem a tájat, a napsütést, a hátszelet és az elmúlt napok gyötrődéseit magam mögött hagyva száguldottam célom felé. Jópárszor jártam már Szlovéniában, szeretem ezt az országot a festői hegyei, szép városai, kedves lakói és békés nyugalma miatt. A mellékutak minősége is kiváló, jól eligazodik az idegen a tájékoztató táblák segítségével. Amire szükség is van arra a hármashatár közelében, hiszen autópályák és főutak között oda kell figyelni. Lendva után először kellett elővennem az útlevelemet, hiszen elhagytam az Uniót, és a Mura folyón átkelve csekkoltam be Horvátországba.
Muraszerdahelyen keletre fordulva a folyóval párhuzamosan hajtottam egy eléggé forgalmas úton 2 órán át egészen Hodosan-ig. Itt is kedves, barátságos emberekkel váltottam - többnyire magyarul - néhány mondatot. Egy fiatalember el is vezérelt Gorican-ba, hogy onnan már közel a határ. Éppen csak azt nem mondta, hogy előtte át kell menni az autópálya felett. A faluban visszaküldtek a 4 km-re futó pályához, ahol egy helybéli kerékpáros megmutatta az átvezető hidat, ami egy elhagyatott útra kanyarodva elvezetett egészen a határig.
A sokadik átlépésem után irány Letenye és azon belül is a kemping. Meg is találtam, de legnagyobb meglepetésemre előző nap bezárt. Eléggé bosszantó volt, hiszen a neten semmiféle utalás nem volt erre, valószínűleg a rossz időjárás miatt… Nincs más hátra mint előre, útnak indultam majd csak lesz valahogy. A következő kemping Gyékényesen lett volna, de az még vagy 30 km és egy bizonytalan szakasszal bonyolítva. Menet közben kutattam a lehetőségeket folyópartokon, tópartokon, és a szerencse mellém is szegődött. Tótszerdahelyen találtam egy fizetős horgásztavat ahol a csárdában megértésre talált a problémám. A tavon éjjeli horgászat ugyan nem volt, de a kiszolgáló felhívta a tulajt, és ő megengedte, hogy a tóparton éjszakázzak. Gyors sátorverés, a korábban beszerzett élelem eltakarítása, és a szokásos rituálék elvégzése után lefekvés. A tusolást aznap törlőkendő helyettesítette, de ki törődött ezzel… A közelben focizókra is rászállt a sötét és az ugató kutyák is megunták egy idő után. Fáradt voltam ugyan, de az aznapi időjárás és a szakasz teljesítése megelégedéssel töltött el. Megújult bizakodással telve aludtam el.
4.nap: Tótszerdahely - Dávod /271 km/
Éjjel ugyan egy csepp eső sem esett, de mégis eláztam mert a sátron belül lecsapódott a pára, így aznap is csurom vizesen pakoltam össze lakásomat. A következő faluban megkérdeztem a Mura töltésén való kerékpározás lehetőségét, a buszmegálló mind a négy tagja egyértelműen arra voksolt, hogy járható. Neten én is olvastam a három folyó kerékpárútról, és ott is a töltésen vezet az útvonal, bár azt nem írták, hogy milyen minőségű az út. Elmagyarázták, hogyan jutok el oda, csak éppen azt nem mondták, hogy a töltés nem a folyónál, hanem jóval előtte a vasúti sínek mellett található.
Nekem akkor lett gyanús a dolog, mikor a sötétben negyedórás dagonyázás után a folyópartra kiértem és gát sehol sem volt. Vissza a sínhez, az ottani 2-szer 30 cm-es nyom nem volt ugyan túl meggyőző, de nekivágtam. Sár nem volt, de még csak pirkadt és nagyon koncentrálnom kellett, hogy a térdig érő gaz között el tudjak evickélni. Talán 2 kilométert haladhattam így, mikor az út letért a töltésről és sártengerbe torkolva haladt tovább a folyóparton. Itt már csak tolni tudtam és mormoltam magamban néhány…
Félórás csúszkálás után kijutottam a beleznai vasútállomásra, ahonnan már némileg aszfaltozott út vezetett a 4km-re lévő faluba. Közben ráakadtam arra az útra mely kerékpárútvonalnak volt jelölve, tehát nem a gáton kellett volna elindulnom. Bosszankodtam egyet, de mivel ez nem segített, így továbbindultam. Egy 20 km elég kemény emelkedőkkel teletűzdelt szakasz következett Csurgóig, majd a határ mentén apró falvakon keresztül értem be Barcsra. Rövid délközeli pihenő evéssel, majd belevágtam a következő etapba mely Siklósig tartott.
A 6.sz. főút mellett ugyan volt kerékpárút, de jobb lett volna ha nem olyan gyökeres, elhanyagolt állapotú. Miután elhagytam, a helyzet sokat nem változott - mármint az útminőséggel kapcsolatban. Siklóshoz közelítve sűrű esőfelhők jelentek meg az égen, és a városban el is kezdett szemetelni. Már másfél napja nem esett, így ideje volt némi utánpótlásnak.
Beremend határközségben bevásároltam /ki tudja mi vár rám a két országban/ majd útlevélellenőrzés után újra Horvátországban találtam magam. Pélmonostoron kóvályogtam egy kicsit – rossz irányba küldtek el - de rátaláltam a kijelölt utamra és suhantam tovább. Átvergődtem egy hegyvonulaton, melynek a túloldalán már a Duna törtetett előre.
A horvát vámosoknál éppen váltás volt, és legalább öten megnézték az útlevelemet, kérdezgettek honnan-hová, miért-mennyit, majd átengedtek. Felkapaszkodtam a Duna hídjára, majd begurultam a szerb határállomásra. Itt is kérdezz-felelek, majd pecsét és irány tovább. A felhők miatt is, meg egyébként is már kezdett sötétedni, így igencsak szednem kellett a lábaimat – vagy a kerekeimet? Bezdan városka után még egy 20-ast tekertem a következő határállomásig, esőben és világítás mellett. A vámnál alig volt forgalom, így hamar átjutottam és teljes sebességre kapcsolva nyomtam a pedált. 8 óra elmúlt amikor beértem Dávodra, ott tábla várt: kemping 2 km. Hogy örültem…
Megtaláltam a strandot, és mögötte a kemping bejáratot. Rajta a lakattal! Ilyen nincs! Már megint egy bezárt szálláslehetőség! De nem adtam fel! Idefelé jövet láttam egy szállodát a strandnál, hátha… Visszakerekeztem és a recepción érdeklődtem a kemping felől. A hölgy kedvesen elmondta, hogy hétvégén zártak be vendéghiány miatt. A kempinggel közös ugyan a cég, de külön vezetősége van, egyebet nem tud. Én hivatkoztam a neten olvasottakra, mely szerint szeptember 30-ig kellene nyitva lennie, erre telefonálgatni kezdett. Mivel nem érte el az illetékest – és én sem hagytam annyiban - előkerítette az éjjeliőrt, majd rövid konzultáció és némi pénzmag kifizetése után kinyitották számomra a kempinget. Az őr nagyon rendes volt - hasonkorabeli fiatalember - bekapcsolta a bojlert és megengedte, hogy az éjszakámat a férfi tusolóban tölthessem. Ehhez azért is ragaszkodtam, mert a sátram csurom víz volt a hajnali párától, és semmi kedvem nem volt vízben aludni. Amíg a bojler felmelegedett kényelmesen megvacsoráztam, kiteregettem vizes cuccaimat és megágyaztam. A sátorponyvát is kiterítettem, reggelre meg is száradt. A forró víz csodát tett velem teljesen átértékeltem általa a napomat. Kalandozásaim alkalmával nem egyszer aludtam már tusolóban, mosókonyhában és egyéb közösségi helyeken - engedéllyel és anélkül is - és jól beváltak ezek az esős hideg, éjszakákon. Azzal a boldog tudattal hunytam le szemeimet, hogy már túl vagyok utam felén, éjszaka akár eshet is az eső engem különösen nem zavar.
5.nap: Dávod - Gyula /258 km/
Jól kialudtam magam és az ,,ágyam” keménysége sem volt túl zavaró, csak az a fránya telefon ne ébresztett volna. De hát 4 óra volt: gyors pakolás, búcsú az éjjeliőrtől /már járőrözött / és neki a sötét éjszakának… Hátul két villogó piros, elöl fejlámpa és ledes lámpa, amiket csak szembejövő kocsi érkezésekkor kapcsoltam be. Egyébként a felezővonal megmutatta a helyes irányt, és szerencsére még kátyúk sem voltak. Fél 6-kor a Garai pékség friss, ropogós sós kiflijeit majszolgattam és 8-kor már az 55-ös főút kamionforgalmával küzdöttem. Ja, és nem esett az eső!!!
Tipikus dél-alföldi tájékon tekertem, homokos talaj és sok tanya. Már messziről próbáltam megtippelni, hogy egy lakott, elhagyatott, esetleg virágzó gazdasággal bíró tanya következik-e. Voltak tanyaközpontok is, kocsmával egyesített élelmiszerboltokkal, voltak romos épületek, és voltak, melyek körül 300 m-es körzetben szétszórt mezőgazdasági gépek ,,parkoltak”. Számtalan gumis-kocsi fogattal találkoztam, bár a tanyák nagy részénél autók is álldogáltak a portán. Érdekes, de kemény és emberpróbáló világ az övéké. Aki nem ide születik az nehezen tudná értékelni.
Ásotthalmi elágazástól egy vadiúj kerékpárutat építettek/építenek, hiszen a szakaszon több helyen folytak munkálatok. Mórahalom előtt még aszfaltoztak, így én az elsők között voltam ezen a szakaszon. Domaszékig már korábban is volt bicajos út és Szegedig most készítették elő EU-s pályázatból. Úgy látszik arrafelé nemcsak hogy nyernek a pályázatokon, de építenek is kerékpárutakat! Lassan beértem körutam legnagyobb állomására Szegedre. Akárcsak Miskolcot, ezt a várost is ízekre szabdalták, legalábbis a nyugati bevezető sugárútját egészen a Dóm térig.
Pár percet elidőztem a téren, ahol valamilyen vetélkedő folyt középiskolások között, majd letekertem a Tisza-partra, ugyanis a rádió egész nap valamilyen halfesztiváltól volt hangos. Az egész rakpart tele volt sátrakkal, árulgatva mindenfélét, és legalább 15 helyen lehetett halászlét és egyéb halételt venni.
Egy gyenge pillanatomban majdnem elcsábultam egy tál halászlére, de győzött a józan eszem – ketyegett az órám - és egy tejfölös lángost elmajszolva már indultam is tovább, hiszen csak félúton jártam. Két lehetőség közül választhattam Makó felé: Tápéi komp, vagy a 43.sz. főút, mely mellett van ugyan kerékpárút, de nem biztos hogy végig. Mivel a főúton tilos kerékpározni és hatalmas kamionforgalom is feltételezhető, így az első mellett döntöttem. Szerencsém is volt, mert épp ezen az oldalon volt a komp, gyorsan behajóztam és egy bő óra múlva már Makót is bevettem.
Áthajtottam nagyszüleim névadó városán, majd Kövegy és Pitvaros érintésével elértem Mezőhegyest. Ekkor már 4 óra elmúlt, és újra döntenem kellett: az eredeti terv szerint, Battonya és a határmentén haladok tovább, vagy lecsapom ezt a sarkot és egyenesen Gyulának veszem az irányt, így kb. 15 kilométert spórolva. Az utóbbi mellett döntöttem, mivel ezáltal megmaradt az esélyem arra, hogy 8 óra előtt elérjem a mai etapom végcélját. Mezőkovácsházán bevásárltam, majd belefeküdtem a kormányba és nyomtam a pedált.
Közben telefonos segítséget kértem a feleségemtől: derítse fel a kempingeket Gyulán, mert nem szerettem volna úgy járni mint előző két estén. A városban található mindkét kempinget felhívta, mindenhol szeretettel vártak. E tény megnyugtató tudatában tekertem át Medgyesegyházán, ami után egy borzasztóan hosszú és rossz minőségű útszakasz következett. Már kezdett sötétedni, amikor verejtékezve jutottam túl ezen, de még hátravolt egy 12 km-es út. Gyors számolás következett: átlag 25 km/h → 2,5 perc/km → fél 8-ra ott vagyok. Már koromsötét volt mire beértem Gyulára és mivel a Thermál kempinget kerestem egyből a fürdőhöz mentem, ahol senki sem tudott felvilágosítást adni. Végül egy helybéli férfi elkezdte elmagyarázni, jobbra-balra-jobbra, tehát legalább 2 kilométerre van, egészen a város szélén a kempingem.
Akinek ismerős a terep, annak egyszerű és természetes hogy mi van ott, milyen utca, de aki először jár arra… Végül is megtaláltam túrám eddigi legdrágább szálláshelyét, ahol egy lengyel lakókocsis párral osztoztam a sátorhelyeken. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy beköltözök a mosdóba, de az égboltra pillantva csillagokat láttam, így maradt a sátor. Egy fedett asztal-lóca együttesre - ami ki is volt világítva – kipakoltam, sátorállítás, tusolás. A szendvicsemet majszolgatva elsétáltam az étteremig, ahol éppen a svéd-magyar focimeccset közvetítették. Leültem egy asztalhoz, majd egy helybéli férfitől reggeli útbaigazítást kértem, hogy hajnalban ne kelljen kóvályognom a kifelé vezető utat keresve. Nem esett jól amit mondott, hiszen a Sarkad felé vezető utat lezárták a Fehér-Kőrös hídjavítása miatt. Doboz felé kellett volna kerülnöm plusz 15 km-t.
Közben félidő lett, visszamentem a sátorhoz és a térkép újbóli átnézése után mentőötletem támadt: az híddal párhuzamosan vasúti híd is van, majd ezen átevickélek, bízva abban, hogy ilyen korán nem jön vonat. A meccs érdekelt, nem is játszottunk rosszul /0:0/, de mire visszatértem, már csak egy pár valami szappanoperát néztett, így elvonultam aludni. Zavart ez a hídmizéria, de vízszintesbe kerülve pillanatok alatt elaludtam.
6.nap: Gyula - Győrtelek /267 km/
Jól becsaptak a csillagok - vagy csak a fáradságtól láttam őket előző este? -, ugyanis reggel esőre ébredtem. Még szerencse, hogy a fedett asztal mellettem volt, így oda pakolhattam a holmiaimat. A kiskaput most is nyitva hagyták számomra, így akadálytalanul elindulhattam a sűrű esőben. A lezárt és a vasúti híd felé tartottam a városban és rá is találtam. Az építők felvonulási konténerei között óvatosan araszolgatva lépkedtem az esetleges éjjeliőr, de inkább a kutyája végett. Egyszercsak az egyik bódé mögül előbukkant egy bicajos, s érdeklődésemre eligazított. Elmondása szerint a felújítás alatt lévő Fehér-Kőrös híd ideiglenes szerelőállványán óvatosan át lehet kelni a túlpartra. Ha ő átjött akkor én is átjutok gondolattal átemeltem a rakományomat három akadályon, majd a lábam alatt dübögő pallókon áttoltam a túloldalra.
A sötétben és esőben nem volt egyszerű feladat, de még mindig kevésbé kockázatos volt, mintha a vasúti sínen abban bíztam volna, hogy nem jön éppen vonat. Mivel ezen szakaszon teljes útzár volt, így nagy sötét magányban tekertem Sarkadig, közben átjutva a Fekete-Kőrös hídján is. A nap felkeltével elállt az eső is, Nagygyanté után elértem a Sárrét vidékére. Kőrösszakál előtt találkoztam a harmadik Kőröstestvérrel a Sebessel, Biharkeresztesen bevásároltam, majd Kismarján megreggeliztem, miközben a sátorponyvámat és egyéb vizes dolgaimat szárítgattam. Létavértestől kerékpárút vezetett a határállomásig, ahol ismét útlevélellenőrzésen eshettem át. A román vámostól kértem információt a Google-n végigkövetett útvonalrövidítésről, aki készségesen segített is. Elmagyarázta, hogy a főútat hol hagyjam el, kövezett út lesz egészen Érselendig, kerékpárral jól járható.
Meg is találtam az összekötő utat, ahol eleinte csak tócsákban állt a víz, később már az út teljes szélességét 20-50 cm sárlé borította. Elgondolkodtam a visszaforduláson, de ekkor egy Dacia jött velem szemben lökhárítójával tolva maga előtt a vizet. Ahol ő ott én is felkiáltással, valamint a 20-25km megspórolás gondolatával újra nekilendültem. Közben találkoztam traktorral - mely kinyomta a vizet a mélyedésekből elárasztva ezzel az egész utat -, kombájnnal - mely mellett a kukoricásban kerestem menedéket - és lovasszekérrel - melynek gazdája felajánlotta hogy elfuvaroz a faluig. Sokra nem mentem volna vele, hiszen a faluba érve a kép nem változott csupán annyit, hogy egy félméteres járdának nevezett akadálypálya jött a segítségemre.
Az utcában lakó magyarok csodálkozva és talán mosolyogva figyelték ahogyan pattogok a járdán, tolom a sárban és kerülgetem a kátyúkat. Ki ez a megtévedt, félőrült turista aki triálpályának tekinti az ő évtizedek óta foltozgatott főútcájukat. Egy-két huszonéves Dácián és traktoron ill. lovasfogaton kívül más járművel nemigen találkoztak ezen a terepviszonyon. A 2 kilométer hosszú falu után 3-4km rögös útszakasz, majd Voivozi, egy előzőhöz hasonló falucska kátyús főútcával. Ezekbe a falvakba busz nem jár, vasúti síneket viszont láttam néhány száz méterre a falu után.
Nagyon sok roma származású ember lakik errefelé nagy szegénységben. A környezetüket, ruházatukat megfigyelve jutottam erre a következtetésre, de a többi lakos sem dúskálhat a földi javakban. Elgondolkoztató, hogy néhány kilométer aszfalttal mennyire meg lehetne ezeknek az emberek az életvitelét, életminőségét változtatni, de még ezt sem kaphatják meg itt az Unióban - miközben mi sírunk, ha néhány kátyút nem foltoznak be néhány napig. No visszatérve a túrámhoz: végre kiértem az aszfaltozott útra, és alaposan beletapostam a pedálba, hogy behozzam az elvesztegetett időt.
Hamarosan beértem Érmihályfalvára, ahol már egészen más kép fogadott a templomokkal, parkokkal, forgalmas útcákkal, szupermarketekkel felturbósított civilizációban. Sokat itt sem időztem, így kihajtottam a 19.sz. főútra, amely éppen átépítésen, szélesítésen esett át, néhol kivillantva régi töredezett valóságát. Ebből a megaberuházásból juthatott volna néhány rakomány aszfalt Érselendre is. Ne legyek már ilyen elégedetlen! Inkább örültem annak, hogy új aszfalton, négysávos úton repeszthetek a 40 kilométerre lévő Nagykárolyig. Útközben több lakodalmat is kereszteztem és Mezőpetriben násznép miatt meg is álltam. Egy süteményeket kínálgató asszonyka hozzám is odalépett és bátorított a kóstolgatásra. Egyet elvettem, mire kedvesen ajánlott még kettőt és hát… nem utasítottam vissza. Még le sem tuszkoltam a finomságokat, amikor valahonnan előbukkant egy fiatal féfi, kezében boros és sörösüveggel, és ízes magyarsággal kínálgatott. Nem akartam szédelegve továbbhajtani, de közben elénk ért a fiatal pár /valóban fiatal, hiszen a leány 17, a fiú 18 éves volt/ így kénytelen voltam egy fél pohár borral a kezemben jókívánságaimat tolmácsolni.
Erre a násznépből páran szintén emelték poharaikat, hát lehúztam a rettentően savanyúra érlelt bort, ami után félóráig tapadt a nyelvem. Nagykárolyt csak érintettem, mert előtte a határ felé dűtöttem le a gépemet, és fél óra múlva már Csalánoson voltam. Ha jól számolom ez volt a 17. határátlépésem, már rutinból simán ment. Mint eddig mindig, most is nagyon darálósra kellett vennem az utolsó szakaszt, ha sötétedésre szállásomra el akartam jutni. Nagyecseden beszereztem a vacsorám alapjait, aztán hajrá, még 15 km.
Neten szörfözve először a „bikicsunáj” tette híressé Ököritófülpösön kempingeztem volna, de felújítás miatt be volt zárva. A környék nem bővelkedik olcsó szállásokban, de ráakadtam Győrtelken egy református közösség által fenntartott ifjúsági szállásra és telefonon egyeztettünk a nagyon pozitívan hozzáálló lelkésszel.
Sötétedésre meg is érkeztem, és viszonylag könnyen meg is találtam a templom melletti szállást. A lelkésznő és a férje nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak, röviden elmeséltem az eddig történteket. Teljesen egyedül használtam a képen látható újszerű épületet, ami egyébként 32 fő befogadására alkalmas. Alul társalgó, konyha, mosdó, és 10 ágy, az emeleten egy légtérben a többi alvásra használt eszköz található. Mindenhol tisztaság, főzési lehetőség, és minden adva van egy olcsó, jó kis baráti nyaraláshoz, hétvégéhez. Az előző sátras szállásaimhoz képest ez luxusszálloda volt /TV, hűtő, mikro, stb/. Természetesen itt is szárítottam a cuccaimat, vacsora, tusolás és alvás.
Ma is szeretettel gondolok szállásadóimra Keresztiné Szemán Szilvia lekészre és kedves férjére akik védőszárnyaik alá vettek mint szegény vándorlegényt. KÖSZÖNÖM, nagyon hálás vagyok mindezért! „Holnap már otthon ölelem szeretteimet” – gondolattal aludtam el.
7.nap: Győrtelek - Putnok /288 km/
Lehet, hogy már egy kissé elcsépelten hangzik, de reggelre ismét szakadó esőre ébredtem. Gyors pakolás után már indultam is utamra, hiszen nehéz szakasz állt előttem. A buszmegállóban várakozók csak ámultak, mikor az esőfüggönyből kibújtam, majd csak két pirosan villogó fénycsóva tünt tova. A faluból kiérve teljes sötétség fogadott, még a fehér csík sem segített az iránytartásban mivel elfelejtették felfesteni. Tivadarnál ért a napfelkelte, de a máskor nyüzsgő életnek nyoma sem volt a Tisza-parton.
Barabás határátkelőhöz érve hosszú kocsisor fogadott, valószínűleg ezen a vidéken található legsűrűbben az öreg, hatalmas tankkal rendelkező Mercedes. Pofátlanul előresettenkedtem bízva abban, hogy a szakadó esőben senki nem lesz kifogása ez ellen.
Regisztráció után már az ukrán oldalon voltam, ahol egy határőr katona a kezembe nyomott egy lapot, hogy ki kell tölteni. Láttam, hogy a kocsisor valamennyi résztvevője írogatja az autóban a magáét, így vettem a bátorságot és előrementem a fedett részig. A papírom így is elázott egy kissé, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az elgémberedett újaimmal alig tudtam normális betűket alkotni. Oroszul és angolul tettek fel kérdéseket amire legjobb tudásom szerint válaszoltam, mint utólag kiderült nem sok sikerrel. A bódéban tevékenykedő ukrán hölgy tört magyarsággal közölte, hogy nem lehet elolvasni az elázott papíromat és egyébként sem jól töltöttem ki az irományt, mert a címhez nem a sajátomat hanem az uticélomat kellett volna beírnom. Adott egy másikat, de aztán elnyűtt arcom mimikáját látva megszánt és kérdéseket feltéve egyből írta a számítógépbe az adatokat, miközben a mögöttem várakozó ,,turisták’’ nemtetsző moraját hallgattam. Mikor az uticélom felől érdeklődött, hirtelen csak Beregszász jutott eszembe, de amikor az utcát és házszámot kérte akkor teljesen leblokkoltam: mondjak Lenint, vagy Peresztrojkát esetleg Juscsenkót? A türelmetlenkedő sorból valaki odakiáltotta a Petőfi ulicát, én elfogadtam és mellébigyesztettem egy számot. Rutinos átlkelő lehetett a segítőm, mert a hölgy begépelte és miután tisztáztuk, hogy városnéző turista leszek, el is engedett.
A sorompótól két méterre már üzletek, pénzváltók hada sorakozott kétoldalt a magyar kocsik gyűrűjében. A benzinkutaknál alapfelszerelés volt a kocsi tankjánál lévő megemelő szerkezet, mellyel pár literrel többet lehet átmenteni. Rettenetes minőség jellemezte az itteni utak állapotát is, de az ukrán autósokat ez nem zavarta: nagy sebességgel úgy pattogtak, billegtek mintha crosspályán versenyeznének, nem győztem félrehúzódni mellettük. Csak 3 faluban jártam, de magyarul mindenütt kiírtak mindent az ukrán mellett, emberekkel nemigen találkoztam az égi áldás miatt, de a lakókörnyezet és autók állapotából nem a jólétre lehetett következtetni.
25 km kitérő után Kisharangláb nevezetű határátkelőhöz értem. Az ukrán vámosok nem értették, hogy alig több mint egy óra alatt hogyan jártam meg Beregszászot, mivel az ő gépükben fel van tüntetve, hogy oda indultam városnézésre a Petőfi utcába. Elmagyaráztam, hogy a sűrű esőben úgy döntöttem mégsem megyek el oda, hanem inkább hazamegyek. Egy pillanatra elgondolkodott majd szó nélkül visszaadta az útlevelemet és intett, hogy tünjek el, de gyorsan. A magyar vámosok cigarettát kerestek a kormánytáskámban és a hátsó csomagomat is megmutattam, miközben hülledezve hallgatták rövid beszámolómat. A lónyai révnél már megint szerencsém volt és ami hihetetlen a mai világban ötven, azaz 50 forintot kellett fizetnem!
Majdnem hátast ugrottam a Tiszába, amikor feleségem közölte telefonon, hogy Miskolcon hétágra süt a nap! Márcsak abban bízhattam, hogy itt is kisüt majd, és nem fordítva. Tuzsér előtt teljesen eltévedtem táblahiány miatt, de egy kedves bringás elvezetett a helyes irányba, megmutatva a komp felé vezető utat. Már harmadszor keltem át komppal a Tiszán, igaz itt háromszor annyiba került mint előzőleg. Bodrogközi rozzant kis falvakban folytattam túrámat, élelmiszerbolt után kutatva. Most jól esett volna egy lángos, vagy egy forró tea, de ezen tájon esélyem sem volt erre, mivel vasárnap lévén csak a kocsmák voltak nyitva. A kényszer nagy úr ezért az egyik italboltban vettem kettő Balaton szeletet és az otthonról vésztartalékként végigcipelt májkrémmel jóízűen elfogyasztottam.
Pácinnál újra átléptem a határt és takaros kis falvakon /Szőlőske, Borsa/ keresztül visszaérkeztem Sátoraljaúlyhely északi részébe. Ekkora már kisütött a nap és nagy vetkőzésbe kezdtem, csomagtartómat ruhaszárítónak használva teregettem ki a szennyest. Az eső elmultával megerősödött a szél, ezért igen bele kellett kapaszkodnom a kormányba ha nem akartam egyhelyben állni. A várostól elég jó minőségű kerékpárút vezetett egészen Pálházáig, amit ki is használtam, bár szomorúan konstatáltam, hogy ezzel egyedül voltam e vidéken. Útközben az almafák kínálatát elfogadtam a kissé savanykás, de jóízű gyümölcsöt mohón elfogyasztva. Pálházán végre találtam egy boltot ahol pótoltam a készleteimet. Nagybózsva után felküzdöttem magam az emelkedőn, majd jutalomképpen legurulhattam Telkibányára. Az erős szembeszéllel és néhány kaptatós domboldallal megvívtam a magam kis csatáját mire megérkeztem Hidasnémetibe. Az első utam a helyi kocsmába vezetett ahol megtudakoltam a vendégektől a határhoz vezető utat. A Google-n képekkel is megerősített makadámutat ismerték a megkérdezettek, néhol aszfalt, néhol kövezett, néhol földút ismérvekkel engedtek utamra.
Először valóban aszfaltos volt, majd szakaszosan aszfaltos emelkedő, majd pocsolyákkal nehezített kövezett út, végül sáros földút. Ki tudja hányadszor voltam kénytelen a dagonyákat kerülgetve tolni a bicajt, de már beletörődtem, és tudtam nincs messze a határvonal. Az útmenti fákra felfestett /talán zöld szinű/ kerékpár bizakodással töltött el az iránnyal kapcsolatban, bár látszott, hogy néhány traktoron kívül nem sokan használták mostanában ezt az útvonalat - kerékpárnyomot egyet sem találtam -. Ahogy egyre magasabbra jutottam, úgy szűkűlt be a földút és lett sárosabb.
Az erdőből kibukkanva végre megpillantottam egy táblát, mely hivatalosan közölte az eddig felküzdővel, hogy átlépi az országhatárt. Innen már csak pár száz méter emelkedővel, aszfaltos úton beérkeztem Perinbe, ahonnan újra felvehettem a küzdelmet a széllel. Buzitáról Restén keresztül vezetett ugyan egy bizonytalan minőségű földút, de az elmúlt napok tapasztalatai alapján inkább kerültem Torna felé egy plusz tizest, minthogy a sárban kelljen bírkóznom.
Torna után utoljára átléptem a határt, délre fordulva szélárnyékba is kerültem és megújult erővel kezdtem nyomni a pedált. Ez már nem volt olyan egyszerű, mert 2 napja a bal bokám és a bal térdem fájni kezdett. Csak a gyakori csodakenőcs használata, illetve a gépies hajtáskényszer feledtette el, és ha meg kellett állnom nagyon kínlódva „melegedtek’’ be ezen izületek. Akkor mégsem nyavalyoghattam emiatt, hiszen 5 óra elmúlt és még 40-45 km előttem tornyosult jónéhány emelkedővel. Szin községben feltankoltam magam vízzel, megmásztam a Jósvafő utáni hegyet és mire begurultam Aggtelekre már alkonyodott. Ezután már versenyt futottam az idővel és a sötétedéssel, és alul is maradtam, hiszen Kelemér után már sötétben kerekeztem a meglehetősen aszfalthiányos úton.
Putnokon zártam be az ország körüli kört. Egyenesen a vasútállomásra hajtottam, és megintcsak szerencsém volt: 12 perccel a vonat érkezése előtt estem be. Jegyváltás után lemálháztam a kerékpárom, majd egy fiatal srác segítségével felhurcolkodtam a befutó vonatra, melyen láss csodát: kerékpárszállító részleg is volt. Amikor lehuppantam az ülésre, akkor éreztem igazán mennyire is fáradt és kimerült vagyok. Csak bámultam ki a zakatoló vonat ablakán a sötétbe, és közben arra gondoltam mi is történt az elmúlt héten. Egy örökkévalóságnak tünt az a hétfő hajnal mikor elindultam…
A jól felkészített és nagyon megbízható Genesis Columbia trekinggemmel most sem volt semmi műszaki problémám, megint fölöslegesen cipeltem a szerszámokat!
Nagyon feszítettre terveztem e túrámat, de még ettől is keményebbre sikerült, hiszen a napi szakaszok teljesítéséhez hajnal négytől este 7-8 óráig szinte folyamatosan tekernem kellett. Korábbi európai túráimon 250 km körüli napi etapokat teljesítettem amihez este plusz két óra is adódott pláne tőlünk nyugatabbra , és minden negyedik nap után beiktattam egy pihenőnapot. Most egyfolytában végigtekertem a hét napot, s bár fizikai erőnlét dolgában nem voltak gondjaim, az izületeim igen csak háborogtak az utolsó napokban, ami talán érthető is így ötven felé közeledve.
Mindössze 2 napon nem esett az eső, hajnalban hideg volt és az erős szelek sem könnyítették utamat. No, de ne siránkozzak már, hiszen amibe nem halunk bele az csak megerősít, és az idő múlásával egyre szebbnek látom a történteket és alig várom a következő kihívást!
Úgy vélem, hogy a határ mentén élő embereket – legyenek azok a vonal egyik, vagy másik oldalán - és környezetüket, így lépésről-lépésre, méterről-méterre haladva másképpen láthattam, mint az, aki a képernyőn, vagy a kocsiablakból szemlélheti őket. Számomra karnyújtásra voltak az emberek, és házaikra, portáikra pillantva bőven volt időm arra, hogy elképzeljem, hogyan élnek itt az „alvégeken”.
A környezet szépsége, az ismeretlen felfedezése, a mozgás öröme, a szabadságérzet nyújtja számomra azt az élményt, melyet kerékpározás közben élhetek át, miközben együtt lüktetünk a természettel. Hálás vagyok mindazoknak, akik évek óta támogatják kalandjaimat, biztosítva a feltételeket ahhoz, hogy újra átélhessem ezt az érzést, és a kitűzött céljaimat teljesíthessem.