2010 Hét nap nyolc ország



Hét nap - nyolc ország

Ez  a  túra  nem  jött  volna  létre  ha…
…ha  május  30-án  nem  teremt  közvetlen  összeköttetést  a  vállcsúcsom  a  talajjal  a  Szilvásvárad  maraton  egyik  lejtős  szakaszán.  Így  a  Tour-túra  kalandos  tekerése  helyett  a  kulcscsonttörésem  következményeivel  birkózgattam.  Mikor  kiderült,  hogy  semmi  esély  eljutni  a  Francia  körversenyre,  akkor  fogalmazódott  meg  bennem  egy  ,,B”  terv,  mely  alapján  körbefércelném  hazánkat  a  határvonal  mentén.




1.nap: Miskolc - Neszmély  /266  km/
        Hajnal  3-kor  ébresztő,  lecuccolás  a  pincébe,  felmálházás  majd  búcsúzkodás  szeretteimtől  és  indulás  a  csípős  hétfői  párába.  Az  északi  tehermentesítőn  néhány  autó  elillant  mellettem,  de  a  hegyalján  már  csak  a  felriasztott  kutyák  ugatása  kísért.  A  várost  elhagyva  rám  szakadt  a  sötétség,  amit  csak  a  két  Hámor  álmos-fényű  kandeláberei  törtek  meg.  A  lillafüredi  emelkedőn  elméláztam  azon,  hogy  miért  is  a  hegyen  keresztül  kezdtem  el  a  túrámat,  hiszen  most  fel  kell  másznom  egészen  800  m-ig  felérve  ezzel  az  utam  legmagasabb  pontjára.  Aztán  megnyugtattam  magamat  a  tudattal,  hogy  kisebb  áttétellel  felpörgetem  lassan  a  bringát  a  sokszor  végigjárt  emelkedőn  és  így  spórolok  jó  néhány  kilométert.  De  akkor  is,  valahogy  lehangolóbb  élmény  volt  a  sötétben,  elfagyó  újhegyekkel  és  mázsányinak  tűnő  rakománnyal  fölfelé  kapaszkodni  mint  edzéseim  gyanánt,  verőfényben  a  nyeregből  kiállva  meghódítani  eme  emelkedőt.  Mire  felértem  már  pirkadt,  ez  jól  is  jött,  hiszen  a  Mályinkáig  vezető  lejtős  út  enyhén  szólva  rossz  minőségű,  tele  kanyarokkal.  Addigra  már  jól  kimelegedtem,  de  a  vetkőzés  helyett  öltözködnöm  kellett…  volna,  ha  -  bosszúságomra  -  nem  hagytam  volna  a  fogason  az  új  szerzeményemet:  egy  vízálló  széldzsekit.  Mondtam  magamban  egy-két  cifrát,  hiszen  az  időjárás  előrejelzés  alapján  egy  alapvető  felszerelésemet  kellett  nélkülöznöm,  de  még  egyszer  ide  felmászni…  mellényt  fel  és  nekieresztettem  a  járgányt  a  lejtőnek.
        Mire  beértem  a  faluba  az  ujjaimat  már  nem  is  éreztem,  de  besegített  a  következő  emelkedőre  való  feljutás.  A  lázbérci  víztározó  fanatikus  horgászai  mellett  haladva  meg-megcirógatta  orcámat  a  felkelő  nap,  új  energiával  látva  el,  ami  segítségével  hamarosan  Ózdra  értem.  Elhagyva  a  várost  gyors  reggeli,  majd  igen  jó  tempóban  haladva  folytattam  utamat.  Egy  húzós  emelkedő  után  a  gyönyörű  fekvésű  Cered  nevű  faluba  értem.  Ekkor  még  sütött  a  nap,  de  az  eső  híre  a  rádión  keresztül  fenyegetően  ostromolt.  A  300  méteres  szintemelkedés  közben  meg  is  jött  az  eső,  bár  csak  szakaszosan  és  változó  intenzitással  kísérte  száguldásomat  egészen  Salgótarjánig.
        A  város  után  még  néhány  meredek  domboldal,  majd  kisimult  a  táj  és  mire  Szécsénybe  értem  az  eső  is  alábbhagyott.  Egy  négybetűs  német  áruházban  vettem  egy  kerékpáros  kabátot,  ami  ugyan  csak  a  szél  ellen  védett,  de  jó  útitársnak  bizonyult  a  későbbiekben  is.  Balassagyarmatnál  már  újra  leszakadt  az  ég,  és  örültem  mikor  lekanyarodhattam  a  forgalmas  főútról  mert  a  felverődő  víz  alulról  is  alaposan  eláztatott.
        Drégelypalánktól  szerencsémre  kerékpárút  kísérte  a  2.sz.  főutat  egészen  a  határig,  de  én  még  nem  léptem  itt  át  hanem  nyugatra,  az  Ipoly  völgye  felé  tartottam.  Más  körülmények  között  csodaszép  lehet  ez  a  táj:  néhány  száz  méterre  a  határ  az  egyik  oldalon,  a  másikon  a  Börzsöny  zölddel  borított  vonulataival.  Most  valahogy  nem  tudtam  élvezni,  csak  az  eget  kémlelve  nyomtam  és  nyomtam  a  pedált.  Letkés  községnél  átléptem  a  határt,  majd  szlovák  részen  egy  igen  meredek  emelkedőn  felkapaszkodva  megpillantottam  a  bazilikát  Esztergom  magaslatán.  Ekkorra  már  elállt  ugyan  az  eső,  de  feltámadt  a  nyugati  szél.
        Az  eredeti  terv  szerint  Esztergomban  lett  volna  az  első  napi  szállásom  /kemping/,  de  még  csak  öt  óra  volt,  ezért  a  továbbhaladás  mellett  döntöttem.
        A  várost  elhagyva  igen  erős  szembeszélbe  ütköztem,  mely  10-12 km/órás  sebességre  lassított,  ráadásul  újra  eleredt  az  eső.  Ilyen  körülmények  között  már  megbántam  a  döntésemet,  de  visszaút  nincs:  csak  előre!  Szerencsémre  eléggé  sűrűn  követték  egymást  a  települések,  ahol  a  szél  hatása  enyhült,  de  így  is  besötétedett  amire  a  Neszmély  előtti  Éden  kempingbe  beértem.  Éppen  10  nappal  előtte  csodáltuk  meg  a  kocsiból  feleségemmel  ezt  az  édeni  helyet,  de  most  csak  egy  száraz  zug  lebegett  a  szemem  előtt.
        A  recepciós  hölgy  megértette  a  problémámat  és  megengedte,  hogy  egy  szabad  apartmanház  teraszán  felállítsam  a  sátramat.  Gyors  berámolás,  rövid  vacsora  majd  irány  a  mosdó.  A  20  perces  forró  tusolás  megtette  hatását,  teljesen  hidegen  hagyott  a  szakadó  eső  és  a  kőkemény  járólap.  A  jól  bevált  füldugó  segítségével  kirekesztettem  a  kopogó  esőt  és  az  egyéb  beszűrődő  zajokat  és  alvás…  az  első  nap  megvan!


2.nap: Neszmély - Hegykő  /212  km/
        Reggelre  semmit  sem  változott  a  helyzet,  szakadt  az  eső  és  áldottam  az  eszemet,  amiért  bekönyörögtem  magamat  a  terasz  alá,  így  legalább  viszonylag  szárazon  úsztam  meg  az  éjszakát,  a  reggeli  sátorbontásról  már  nem  is  beszélve.  Ennek  ellenére  nem  esett  túl  jól  az  első  percekben  átázni  és  a  sötétben  útnak  indulni.  Az  előző  napi  szembeszél  aznap  még  erősebben  fújt.  A  vizes  ruháimat  hiába  teregettem  ki  a  mosdóban,  vizesen  csomagoltam  össze  őket.  Almásfüzitő  után  rákanyarodtam  az  1.sz.  főútra,  ami  mellet  igen  gyatra  minőségű  kerékpárúton  értem  be  Komáromba.  Itt  gyors  bevásárlás  után  nekiiramodtam.
        Egészen  Ácsig  tartott  az  iram,  ott  ugyanis  jól  eltévedtem  táblahiány  miatt,  de  egy  kedves  házaspár  elkísért  a  6-os  Eurovelo  kereszteződésig.  Ezen  a  rossz  aszfalton  kerekeztem  néhány  kilométert,  amikor  hirtelen  vége  lett  az  aszfaltnak  és  föld-  illetve  sárúton  folytatódott  az  út.  Egy  darabig  még  tudtam  tekerni,  de  aztán  csak  tolva  haladhattam  a  mély  talaj  miatt.  Egy  arra  tartó  traktorostól  megkérdeztem  a  tutit,  mire  a  válasz  ez  volt:  forduljak  vissza,  kb.  2  km  után  balra,  majd  menjek  ki  a  főútra,  de  ha  továbbmegyek  akkor  1,5  km  után  beérek  Nagyszentjánosra.  Az  utóbbi  mellett  döntöttem,  és  tekerve-dagonyázva-tolva  fél  óra  múlva  beértem  a  faluba,  a  szünni  nem  akaró  esőben.  Ott  vissza  a  főútra  ahol  először  a  nagy  forgalommal,  majd  a  kerékpárutat  borító  10  cm  magas  bukkanókkal  kellett  megküzdenem.  Végre  megérkeztem  Győrbe,  de  sok  köszönet  nem  volt  benne,  hisz  az  eső-szél-forgalom  trió  továbbra  is  makacsul  ragaszkodott  hozzám.  Hamar  megtaláltam  a  Hédervár-mosonmagyaróvári  utat  és  örömmel  konstatáltam  a  párhuzamosan  futó  kerékpárutat.
        A  jó  minőségű  úton  feltűntek  német  ajkú  bicajosok  kisebb-nagyobb  csoportokban,  többnyire  nagyobb  csomagok  nélkül,  de  voltak  jól  felmálházott  párok  is,  és  kivétel  nélkül  mindegyik  morgenezett  amikor  elhajtottunk  egymás  mellett.
        A  tény,  hogy  ők  is  nekivágtak  a  vacak  idő  ellenére,  engem  is  fellelkesített,  bár  én  erőteljesen  küzdöttem  a  szembeszéllel,  ők  pedig  csak  széttárták  esőköpenyüket  és  vitorláztak.  Ez  a  küzdelem  sok  energiát  vett  ki  belőlem,  ezért  Magyaróváron  egy  hosszabb  /20  perces/  pihenőt  engedélyeztem  magamnak,  étkezéssel  egybekötve.
        Az  igazi  megpróbáltatás  csak  Mosonszolnok  után  következett,  mikor  frontálisan  kaptam  az  orkánt:  az  esőcseppek  mint  megannyi  apró  kavics  csapódtak  arcomba.  Ha  10  km/óra  fölé  tudtam  tornázni  magamat,  akkor  az  már  száguldásnak  tűnt,  de  inkább  6-8  között  tudtam  tartani  a  sebességemet.  Ezt  a  13  km-t  közel  2  óra  alatt  tettem  meg,  és  pályafutásom  egyik  mélypontjaként  marad  meg  bennem.  Ám  végre  beérkeztem  Albertkázmérpusztára,  és  a  sors  mintha  kárpótolni  szeretett  volna  ezzel  a  kicsike  20-30  helyileg  elszórt  házból  álló  egyutcás  falucskával.
        Szépen  gondozott  porták,  felújított  és  új  építésű  épületek,  rendezett,  tiszta,  virágos  főutca.  Érződött  a  falu  közelsége  a  határhoz,  hiszen  minden  második  porta  előtt  osztrák  rendszámú  kocsi  állt.
        Ausztriában  sem  csendesedett  a  szél  és  félórás  tülemkedés  után  Gols-nál  válaszúthoz  érkeztem:  vagy  az  eredeti  tervhez  tartva  magam  még  egy  órát  küzdök  az  elemekkel,  majd  délre  fordulva  oldalszéllel  még  50  kilométert  tekerve  érek  el  Sopronba  –  tehát  megkerülöm  a  Fertő-tavat,  vagy  itt  délre  kanyarodva  a  tó  keleti  oldalán  térek  vissza  Magyarországra.  Mivel  már  fél  5  volt,  fárasztó  nappal  hátam  mögött,  teljesen  átázva,  átfázva  az  utóbbi  mellett  döntöttem  előnyben  részesítve  a  biztosnak  tűnő  kempingbe  való  beérkezést.  Beállítottam  a  bringámat  15-20  fok  dőlésszögbe  és  elindultam  délre.
        A  Fertő-tónak  a  hírmondóját  sem  láttam,  a  tó  körüli  kerékpárút  is  csak  a  nádasok  és  mocsaras  részeken  kívül  vezetett,  bár  Podersdorf-ba  érve  egy  tábla  jelezte  a  kikötőt  és  szabadstrandot  1  km  kitérővel.  Szerettem  volna  látni  ugyan  a  tavat,  de  már  csurom  víz  voltam  és  szembeszéllel  jutottam  volna  oda,  így  kihagytam  a  lehetőséget…  talán  majd  máskor.  6  óra  után  léptem  át  a  határt  majd  Fertődnél  újra  nyugat  felé  dűtöttem  a  gépem.  Ekkor  már  alábbhagyott  az  eső,  de  a  szél  még  tartotta  orkánjellegét,  ezért  Hegykő  nevezetű  községben  engedtem  az  ottani  kemping  csábító  táblájának,  bár  eredetileg  Sopron  lett  volna  a  cél.  „Számlanélkülolcsóbb”  családias  kis  kemping,  táborkialakítás,  tusolás,  kaja,  szunya…
        Igen  kimerítő,  fizikailag  és  morálisan  is  fárasztó  napot  hagytam  magam  mögött,  de  túljutottam  rajta  és  ez,  valamint  a  időjárás  előrejelzés  bizakodásra  adott  okot,  talán  holnap  már…

3.nap: Hegykő - Tótszerdahely  /282  km/
        Csípős  hideg  hajnalra  ébredtem,  de  legalább  nem  esett  az  eső  és  a  sátor  is  megszáradt  azáltal,  hogy  a  szél  még  mindig  oly  erővel  tombolt.  Az  éjjel  úgy  dűtögette  felettem  a  sátrat,  hogy  olyan  érzésem  volt  mint  aki  mindjárt  elrepül.  Szedelőzködés,  majd  álmos  kis  falvakon  keresztül,  és  pirkadatkor  átléptem  a  határt  Kópházánál.  Az  osztrák  oldalon  egy  regionális  kerékpárhálózati  /mezőgazdasági/  úton  haladtam  míg  ezek  célirányúak  voltak,  ám  mikor  már  kerülgetni  kellett  volna,  áttértem  a  főútra.
        A  szél  még  nyugatról  fújt,  így  megváltás  volt  mikor  Horicshon-nál  délre  fordulva  beálltam  a  15  fokos  dőlésszögre.  Szőlővel  borított  dombokon  tekerhettem,  végre  verőfényes  napsütésben  értem  át  Kőszegre.  Előző  nap  elejtettem  a  fényképezőgépemet,  ezért  csak  a  sisakkamerával  tudtam  felvételeket  készíteni  erről  a  szakaszról.  Reggeli  közben  sikerült  megbügykölnöm  és  elemcsere  után  már  üzemképes  lett.  Igen  kaptatós  dombokat  megmászva  a  határ  mentén  haladtam  délnek,  apró  kis  falvakon  keresztül  egészen  Pornóapáti  falváig,  ahol  harmadszor  is  átléptem  Ausztriába.  Eleinte  sík,  majd  emelkedősebb  vidéken  jutottam  el  Reinersdorf  nevezetű  faluba,  ahonnan  a  Google  Earth  szerint  át  lehet  jutni  a  határon  Magyarhonba.
        A  falu  központjában  meg  is  találtam  a  táblát  és  elindultam  az  először  aszfaltos,  majd  zúzottköves  úton.  Az  otthon  készített  itinerem  alapján  kb.  1  km  után  délre  kellett   volna  kanyarodnom,  de  jelzések  híján  2  kilométer  után  visszakanyarodtam.  A  ritkán  használt  PDA-m  segítségével  behatároltam  a  helyet,  ahol  körülbelül  lehetett  az  összekötő  út,  és  találtam  is  egy  fán  turistajelzést,  mely  megmutatta  a  helyes  irányt.  Itt  azonban  kerekezésről  szó  sem  lehetett,  hiszen  a  mély  kátyúk  tele  voltak  vízzel,  és  sár  borította  a  keskeny,  traktorok  által  kitaposott  ösvényt.  Gondolom  jó  nagyot  koppant  az  a  jónéhány  autós  aki  a  tábla  alapján  próbálta  lerövidíteni  a  hazatérést.
        A  mindössze  4-500  m  csapás  után  megérkeztem  Nemesmedvesre,  mely  köztudottan  az  utolsó,  szovjetek  által,,felszabadított”  település.
        Ez  a  csodálatos  fekvésű  zsákfalu  -  mindössze  10  lakóházzal  és  22  lakossal  -  egy  kis  sziget  a  virágos  parkjával,  nyugalmat  árasztó  környezetével.  Sokat  nem  időzhettem  e  paradicsomban,  mert  még  hosszú  út  állt  előttem.  Csörötnek  után  egy  10  %-os  emelkedőn  jutottam  fel  egy  fennsíkra,  mely  gyönyörű  domborzatával  új  energiákkal  töltött  fel  -  bár  lehet,  hogy  a  hátszél  miatt  éreztem  így.  Jó  tempóban  haladtam  egészen  Magyarszombatfáig,  ahol  egy  meredek  emelkedő  után  érkeztem  meg  a  Szlovén  határhoz.  Egy-két  dombbal  tarkított,  de  alapvetően  sík  vidéken  haladtam,  szépen  rendezett,  takaros  falvakon  keresztül.
        Élveztem  a  tájat,  a napsütést,  a  hátszelet  és  az  elmúlt  napok  gyötrődéseit  magam  mögött  hagyva  száguldottam  célom  felé.  Jópárszor  jártam  már  Szlovéniában,  szeretem  ezt  az  országot  a  festői  hegyei,  szép  városai,  kedves  lakói  és  békés  nyugalma  miatt.  A  mellékutak  minősége  is  kiváló,  jól  eligazodik  az  idegen  a  tájékoztató  táblák  segítségével.  Amire  szükség  is  van  arra  a  hármashatár  közelében,  hiszen  autópályák  és  főutak  között  oda  kell  figyelni.  Lendva  után  először  kellett  elővennem  az  útlevelemet,  hiszen  elhagytam  az  Uniót,  és  a  Mura  folyón  átkelve  csekkoltam  be  Horvátországba.
        Muraszerdahelyen  keletre  fordulva  a  folyóval  párhuzamosan  hajtottam  egy  eléggé  forgalmas  úton  2  órán  át  egészen  Hodosan-ig.  Itt  is  kedves,  barátságos  emberekkel  váltottam  -  többnyire  magyarul  -  néhány  mondatot.  Egy  fiatalember  el  is  vezérelt  Gorican-ba,  hogy  onnan  már  közel  a  határ.  Éppen  csak  azt  nem  mondta,  hogy  előtte  át  kell  menni  az  autópálya  felett.  A  faluban  visszaküldtek  a  4  km-re  futó  pályához,  ahol  egy  helybéli  kerékpáros  megmutatta  az  átvezető  hidat,  ami  egy  elhagyatott  útra  kanyarodva  elvezetett  egészen  a  határig.
        A  sokadik  átlépésem  után  irány  Letenye  és  azon  belül  is  a  kemping.  Meg  is  találtam,  de  legnagyobb  meglepetésemre  előző  nap  bezárt.  Eléggé  bosszantó  volt,  hiszen  a  neten  semmiféle  utalás  nem  volt  erre,  valószínűleg  a  rossz  időjárás  miatt…  Nincs  más  hátra  mint  előre,  útnak  indultam  majd  csak  lesz  valahogy.  A  következő  kemping  Gyékényesen  lett  volna,  de  az  még  vagy  30  km  és  egy  bizonytalan  szakasszal  bonyolítva.  Menet  közben  kutattam  a  lehetőségeket  folyópartokon,  tópartokon,  és  a  szerencse  mellém  is  szegődött.  Tótszerdahelyen  találtam  egy  fizetős  horgásztavat  ahol  a  csárdában  megértésre  talált  a  problémám.  A  tavon  éjjeli  horgászat  ugyan  nem  volt,  de  a  kiszolgáló  felhívta  a  tulajt,  és  ő  megengedte,  hogy  a  tóparton  éjszakázzak.  Gyors  sátorverés,  a  korábban  beszerzett  élelem  eltakarítása,  és  a  szokásos  rituálék  elvégzése  után  lefekvés.  A  tusolást  aznap  törlőkendő  helyettesítette,  de  ki  törődött  ezzel…  A  közelben  focizókra  is  rászállt  a  sötét  és  az  ugató  kutyák  is  megunták  egy  idő  után.  Fáradt  voltam  ugyan,  de  az  aznapi  időjárás  és  a  szakasz  teljesítése  megelégedéssel  töltött  el.  Megújult  bizakodással  telve  aludtam  el.

4.nap: Tótszerdahely - Dávod  /271  km/
        Éjjel  ugyan  egy  csepp  eső  sem  esett,  de  mégis  eláztam  mert  a  sátron  belül  lecsapódott  a  pára,  így  aznap  is  csurom  vizesen  pakoltam  össze  lakásomat.  A  következő  faluban  megkérdeztem  a  Mura  töltésén  való  kerékpározás  lehetőségét,  a  buszmegálló  mind  a  négy  tagja  egyértelműen  arra  voksolt,  hogy  járható.  Neten  én  is  olvastam  a  három  folyó  kerékpárútról,  és  ott  is  a  töltésen  vezet  az  útvonal,  bár  azt  nem  írták,  hogy  milyen  minőségű  az  út.  Elmagyarázták,  hogyan  jutok  el  oda,  csak  éppen  azt  nem  mondták,  hogy  a  töltés  nem  a  folyónál,  hanem  jóval  előtte  a  vasúti  sínek  mellett  található.
        Nekem  akkor  lett  gyanús  a  dolog,  mikor  a  sötétben  negyedórás  dagonyázás  után  a  folyópartra  kiértem  és  gát  sehol  sem  volt.  Vissza  a  sínhez,  az  ottani  2-szer  30  cm-es  nyom  nem  volt  ugyan  túl  meggyőző,  de  nekivágtam.  Sár  nem  volt,  de  még  csak  pirkadt  és  nagyon  koncentrálnom  kellett,  hogy  a  térdig  érő  gaz  között  el  tudjak  evickélni.  Talán  2  kilométert  haladhattam  így,  mikor  az  út  letért  a  töltésről  és  sártengerbe  torkolva  haladt  tovább  a  folyóparton.  Itt  már  csak  tolni  tudtam  és  mormoltam  magamban  néhány…
        Félórás  csúszkálás  után  kijutottam  a  beleznai  vasútállomásra,  ahonnan  már  némileg  aszfaltozott  út  vezetett  a  4km-re  lévő  faluba.  Közben  ráakadtam  arra  az  útra  mely  kerékpárútvonalnak  volt  jelölve,  tehát  nem  a  gáton  kellett  volna  elindulnom.  Bosszankodtam  egyet,  de  mivel  ez  nem  segített,  így  továbbindultam.  Egy  20  km  elég  kemény  emelkedőkkel  teletűzdelt  szakasz  következett  Csurgóig,  majd  a  határ  mentén  apró  falvakon  keresztül  értem  be  Barcsra.  Rövid  délközeli  pihenő  evéssel,  majd  belevágtam  a  következő  etapba  mely  Siklósig  tartott.
        A  6.sz.  főút  mellett  ugyan  volt  kerékpárút,  de  jobb  lett  volna  ha  nem  olyan  gyökeres,  elhanyagolt  állapotú.  Miután  elhagytam,  a  helyzet  sokat  nem  változott  -  mármint  az  útminőséggel  kapcsolatban.  Siklóshoz  közelítve  sűrű  esőfelhők  jelentek  meg  az  égen,  és  a  városban  el  is  kezdett  szemetelni.  Már  másfél  napja  nem  esett,  így  ideje  volt  némi  utánpótlásnak.
        Beremend  határközségben  bevásároltam  /ki  tudja  mi  vár  rám  a  két  országban/  majd  útlevélellenőrzés  után  újra  Horvátországban  találtam  magam.  Pélmonostoron  kóvályogtam  egy  kicsit  –  rossz  irányba  küldtek  el  -  de  rátaláltam  a  kijelölt  utamra  és  suhantam  tovább.  Átvergődtem  egy  hegyvonulaton,  melynek  a  túloldalán  már  a  Duna  törtetett  előre.
        A  horvát  vámosoknál  éppen  váltás  volt,  és  legalább  öten  megnézték  az  útlevelemet,  kérdezgettek  honnan-hová,  miért-mennyit,  majd  átengedtek.  Felkapaszkodtam  a  Duna  hídjára,  majd  begurultam  a  szerb  határállomásra.  Itt  is  kérdezz-felelek,  majd  pecsét  és  irány  tovább.  A  felhők  miatt  is,  meg  egyébként  is  már  kezdett  sötétedni,  így  igencsak  szednem  kellett  a  lábaimat  –  vagy  a  kerekeimet?  Bezdan  városka  után  még  egy  20-ast  tekertem  a  következő  határállomásig,  esőben  és  világítás  mellett.  A  vámnál  alig  volt  forgalom,  így  hamar  átjutottam  és  teljes  sebességre  kapcsolva  nyomtam  a  pedált.  8  óra  elmúlt  amikor  beértem  Dávodra,  ott  tábla  várt:  kemping  2  km.  Hogy  örültem…
        Megtaláltam  a  strandot,  és  mögötte  a  kemping  bejáratot.  Rajta  a  lakattal!  Ilyen  nincs!  Már  megint  egy  bezárt  szálláslehetőség!  De  nem  adtam  fel!  Idefelé  jövet  láttam  egy  szállodát  a  strandnál,  hátha…  Visszakerekeztem  és  a  recepción  érdeklődtem  a  kemping  felől.  A  hölgy  kedvesen  elmondta,  hogy  hétvégén  zártak  be  vendéghiány  miatt.  A  kempinggel  közös  ugyan  a  cég,  de  külön  vezetősége  van,  egyebet  nem  tud.  Én  hivatkoztam  a  neten  olvasottakra,  mely  szerint  szeptember  30-ig  kellene  nyitva  lennie,  erre  telefonálgatni  kezdett.  Mivel  nem  érte  el  az  illetékest  –  és  én  sem  hagytam  annyiban  -  előkerítette  az  éjjeliőrt,  majd  rövid  konzultáció  és  némi  pénzmag  kifizetése  után  kinyitották  számomra  a  kempinget.  Az  őr  nagyon  rendes  volt  -  hasonkorabeli  fiatalember  -  bekapcsolta  a  bojlert  és  megengedte,  hogy  az  éjszakámat  a  férfi  tusolóban  tölthessem.  Ehhez  azért  is  ragaszkodtam,  mert  a  sátram  csurom  víz  volt  a  hajnali  párától,  és  semmi  kedvem  nem  volt  vízben  aludni.  Amíg  a  bojler  felmelegedett  kényelmesen  megvacsoráztam,  kiteregettem  vizes  cuccaimat  és  megágyaztam.  A  sátorponyvát  is  kiterítettem,  reggelre  meg  is  száradt.  A  forró  víz  csodát  tett  velem  teljesen  átértékeltem  általa  a  napomat.  Kalandozásaim  alkalmával  nem  egyszer  aludtam  már  tusolóban,  mosókonyhában  és  egyéb  közösségi  helyeken  -  engedéllyel  és  anélkül  is  -  és  jól  beváltak  ezek  az  esős  hideg,  éjszakákon.  Azzal  a  boldog  tudattal  hunytam  le  szemeimet,  hogy  már  túl  vagyok  utam  felén,  éjszaka  akár  eshet  is  az  eső  engem  különösen  nem  zavar.

5.nap: Dávod - Gyula  /258  km/
        Jól  kialudtam  magam  és  az  ,,ágyam”  keménysége  sem  volt  túl  zavaró,  csak  az  a  fránya  telefon  ne  ébresztett  volna.  De  hát  4  óra  volt:  gyors  pakolás,  búcsú  az  éjjeliőrtől  /már  járőrözött /  és  neki  a  sötét  éjszakának…  Hátul  két  villogó  piros,  elöl  fejlámpa  és  ledes  lámpa,  amiket  csak  szembejövő  kocsi  érkezésekkor  kapcsoltam  be.  Egyébként  a  felezővonal  megmutatta  a  helyes  irányt,  és  szerencsére  még  kátyúk  sem  voltak.  Fél  6-kor  a  Garai  pékség  friss,  ropogós  sós  kiflijeit  majszolgattam  és  8-kor  már  az  55-ös  főút  kamionforgalmával  küzdöttem.  Ja,  és  nem  esett  az  eső!!!
        Tipikus  dél-alföldi  tájékon  tekertem,  homokos  talaj  és  sok  tanya.  Már  messziről  próbáltam  megtippelni,  hogy  egy  lakott,  elhagyatott,  esetleg  virágzó  gazdasággal  bíró  tanya  következik-e.  Voltak  tanyaközpontok  is,  kocsmával  egyesített  élelmiszerboltokkal,  voltak  romos  épületek,  és  voltak,  melyek  körül  300  m-es  körzetben  szétszórt  mezőgazdasági  gépek  ,,parkoltak”.  Számtalan  gumis-kocsi  fogattal  találkoztam,  bár  a  tanyák  nagy  részénél  autók  is  álldogáltak  a  portán.  Érdekes,  de  kemény  és  emberpróbáló  világ  az  övéké.  Aki  nem  ide  születik  az  nehezen  tudná  értékelni.
        Ásotthalmi  elágazástól  egy  vadiúj  kerékpárutat  építettek/építenek,  hiszen  a  szakaszon  több  helyen  folytak  munkálatok.  Mórahalom  előtt  még  aszfaltoztak,  így  én  az  elsők  között  voltam  ezen  a  szakaszon.  Domaszékig  már  korábban  is  volt  bicajos  út  és  Szegedig  most  készítették  elő  EU-s  pályázatból.  Úgy  látszik  arrafelé  nemcsak  hogy  nyernek  a  pályázatokon,  de  építenek  is  kerékpárutakat!  Lassan  beértem  körutam  legnagyobb  állomására  Szegedre.  Akárcsak  Miskolcot,  ezt  a  várost  is  ízekre  szabdalták,  legalábbis  a  nyugati  bevezető  sugárútját  egészen  a  Dóm  térig.
        Pár  percet  elidőztem  a  téren,  ahol  valamilyen  vetélkedő  folyt  középiskolások  között,  majd  letekertem  a  Tisza-partra,  ugyanis  a  rádió  egész  nap  valamilyen  halfesztiváltól  volt  hangos.  Az  egész  rakpart  tele  volt  sátrakkal,  árulgatva  mindenfélét,  és  legalább  15  helyen  lehetett  halászlét  és  egyéb  halételt  venni.
        Egy  gyenge  pillanatomban  majdnem  elcsábultam  egy  tál  halászlére,  de  győzött  a  józan  eszem  –  ketyegett  az  órám  -  és  egy  tejfölös  lángost  elmajszolva  már  indultam  is  tovább,  hiszen  csak  félúton  jártam.  Két  lehetőség  közül  választhattam  Makó  felé:  Tápéi  komp,  vagy  a  43.sz.  főút,  mely  mellett  van  ugyan  kerékpárút,  de  nem  biztos  hogy  végig.  Mivel  a  főúton  tilos  kerékpározni  és  hatalmas  kamionforgalom  is  feltételezhető,  így  az  első  mellett  döntöttem.  Szerencsém  is  volt,  mert  épp  ezen  az  oldalon  volt  a  komp,  gyorsan  behajóztam  és  egy  bő  óra  múlva  már  Makót  is  bevettem.
        Áthajtottam  nagyszüleim  névadó  városán,  majd  Kövegy  és  Pitvaros  érintésével  elértem  Mezőhegyest.  Ekkor  már  4  óra  elmúlt,  és  újra  döntenem  kellett:  az  eredeti  terv  szerint,  Battonya  és  a  határmentén  haladok  tovább,  vagy  lecsapom  ezt  a  sarkot  és  egyenesen  Gyulának  veszem  az  irányt,  így  kb.  15  kilométert  spórolva.  Az  utóbbi  mellett  döntöttem,  mivel  ezáltal  megmaradt  az  esélyem  arra,  hogy  8  óra  előtt  elérjem  a  mai  etapom  végcélját.  Mezőkovácsházán  bevásárltam,  majd  belefeküdtem  a  kormányba  és  nyomtam  a  pedált.
        Közben  telefonos  segítséget  kértem  a  feleségemtől:  derítse  fel  a  kempingeket  Gyulán,  mert  nem  szerettem  volna  úgy  járni  mint  előző  két  estén.  A  városban  található  mindkét  kempinget  felhívta,  mindenhol  szeretettel  vártak.  E  tény  megnyugtató  tudatában  tekertem  át  Medgyesegyházán,  ami  után  egy  borzasztóan  hosszú  és  rossz  minőségű  útszakasz  következett.  Már  kezdett  sötétedni,  amikor  verejtékezve  jutottam  túl  ezen,  de  még  hátravolt  egy  12  km-es  út.  Gyors  számolás  következett:  átlag  25  km/h  →  2,5  perc/km  →  fél  8-ra  ott  vagyok.  Már  koromsötét  volt  mire  beértem  Gyulára  és  mivel  a  Thermál  kempinget  kerestem  egyből  a  fürdőhöz  mentem,  ahol  senki  sem  tudott  felvilágosítást  adni.  Végül  egy  helybéli  férfi  elkezdte  elmagyarázni,  jobbra-balra-jobbra,  tehát  legalább  2  kilométerre  van,  egészen  a  város  szélén  a  kempingem.
        Akinek  ismerős  a  terep,  annak  egyszerű  és  természetes  hogy  mi  van  ott,  milyen  utca,  de  aki  először  jár  arra…  Végül  is  megtaláltam  túrám  eddigi  legdrágább  szálláshelyét,  ahol  egy  lengyel  lakókocsis  párral  osztoztam  a  sátorhelyeken.  Egy  pillanatra  meg  is  fordult  a  fejemben,  hogy  beköltözök  a  mosdóba,  de  az  égboltra  pillantva  csillagokat  láttam,  így  maradt  a  sátor.  Egy  fedett  asztal-lóca  együttesre  -  ami  ki  is  volt  világítva  –  kipakoltam,  sátorállítás,  tusolás.  A  szendvicsemet  majszolgatva  elsétáltam  az  étteremig,  ahol  éppen  a  svéd-magyar  focimeccset  közvetítették.  Leültem  egy  asztalhoz,  majd  egy  helybéli  férfitől  reggeli  útbaigazítást  kértem,  hogy  hajnalban  ne  kelljen  kóvályognom  a  kifelé  vezető  utat  keresve.  Nem  esett  jól  amit  mondott,  hiszen  a  Sarkad  felé  vezető  utat  lezárták  a  Fehér-Kőrös  hídjavítása  miatt.  Doboz  felé  kellett  volna  kerülnöm  plusz  15  km-t.
        Közben  félidő  lett,  visszamentem  a  sátorhoz  és  a  térkép  újbóli  átnézése  után  mentőötletem  támadt:  az  híddal  párhuzamosan  vasúti  híd  is  van,  majd  ezen  átevickélek,  bízva  abban,  hogy  ilyen  korán  nem  jön  vonat.  A  meccs  érdekelt,  nem  is  játszottunk  rosszul  /0:0/,  de  mire  visszatértem,  már  csak  egy  pár  valami  szappanoperát  néztett,  így  elvonultam  aludni.  Zavart  ez  a  hídmizéria,  de  vízszintesbe  kerülve  pillanatok  alatt  elaludtam.

6.nap: Gyula - Győrtelek  /267  km/
        Jól  becsaptak  a  csillagok  -  vagy  csak  a  fáradságtól  láttam  őket  előző  este?  -,  ugyanis  reggel  esőre  ébredtem.  Még  szerencse,  hogy  a  fedett  asztal  mellettem  volt,  így  oda  pakolhattam  a  holmiaimat.  A  kiskaput  most  is  nyitva  hagyták  számomra,  így  akadálytalanul  elindulhattam  a  sűrű  esőben.  A  lezárt  és  a  vasúti  híd  felé  tartottam  a  városban  és  rá  is  találtam.  Az  építők  felvonulási  konténerei  között  óvatosan  araszolgatva  lépkedtem  az  esetleges  éjjeliőr,  de  inkább  a  kutyája  végett.  Egyszercsak  az  egyik  bódé  mögül  előbukkant  egy  bicajos,  s  érdeklődésemre  eligazított.  Elmondása  szerint  a  felújítás  alatt  lévő  Fehér-Kőrös  híd  ideiglenes  szerelőállványán  óvatosan  át  lehet  kelni  a  túlpartra.  Ha  ő  átjött  akkor  én  is  átjutok  gondolattal  átemeltem  a  rakományomat  három  akadályon,  majd  a  lábam  alatt  dübögő  pallókon  áttoltam  a  túloldalra.
        A  sötétben  és  esőben  nem  volt  egyszerű  feladat,  de  még  mindig  kevésbé  kockázatos  volt,  mintha  a  vasúti  sínen  abban  bíztam  volna,  hogy  nem  jön  éppen  vonat.  Mivel  ezen  szakaszon  teljes  útzár  volt,  így  nagy  sötét  magányban  tekertem  Sarkadig,  közben  átjutva  a  Fekete-Kőrös  hídján  is.  A  nap  felkeltével  elállt  az  eső  is,  Nagygyanté  után  elértem  a  Sárrét  vidékére.  Kőrösszakál  előtt  találkoztam  a  harmadik  Kőröstestvérrel  a  Sebessel,  Biharkeresztesen  bevásároltam,  majd  Kismarján  megreggeliztem,  miközben  a  sátorponyvámat  és  egyéb  vizes  dolgaimat  szárítgattam.  Létavértestől  kerékpárút  vezetett  a  határállomásig,  ahol  ismét  útlevélellenőrzésen  eshettem  át.  A  román  vámostól  kértem  információt  a  Google-n  végigkövetett  útvonalrövidítésről,  aki  készségesen  segített  is.  Elmagyarázta,  hogy  a  főútat  hol  hagyjam  el,  kövezett  út  lesz  egészen  Érselendig,  kerékpárral  jól  járható.
        Meg  is  találtam  az  összekötő  utat,  ahol  eleinte  csak  tócsákban  állt  a  víz,  később  már  az  út  teljes  szélességét  20-50  cm  sárlé  borította.  Elgondolkodtam  a  visszaforduláson,  de  ekkor  egy  Dacia  jött  velem  szemben  lökhárítójával  tolva  maga  előtt  a  vizet.  Ahol  ő  ott  én  is  felkiáltással,  valamint  a  20-25km  megspórolás  gondolatával  újra  nekilendültem.  Közben  találkoztam  traktorral  -  mely  kinyomta  a  vizet  a  mélyedésekből  elárasztva  ezzel  az  egész  utat  -,  kombájnnal  -  mely  mellett  a  kukoricásban  kerestem  menedéket  -  és  lovasszekérrel  -  melynek  gazdája  felajánlotta  hogy  elfuvaroz  a  faluig.  Sokra  nem  mentem  volna  vele,  hiszen  a  faluba  érve  a  kép  nem  változott  csupán  annyit,  hogy  egy  félméteres  járdának  nevezett  akadálypálya  jött  a  segítségemre.
        Az  utcában  lakó  magyarok  csodálkozva  és  talán  mosolyogva  figyelték  ahogyan  pattogok  a  járdán,  tolom  a  sárban  és  kerülgetem  a  kátyúkat.  Ki  ez  a  megtévedt,  félőrült  turista  aki  triálpályának  tekinti  az  ő  évtizedek  óta  foltozgatott  főútcájukat.  Egy-két  huszonéves  Dácián  és  traktoron  ill.  lovasfogaton  kívül  más  járművel  nemigen  találkoztak  ezen  a  terepviszonyon.  A  2  kilométer  hosszú  falu  után  3-4km  rögös  útszakasz,  majd  Voivozi,  egy  előzőhöz  hasonló  falucska  kátyús  főútcával.  Ezekbe  a  falvakba  busz  nem  jár,  vasúti  síneket  viszont  láttam  néhány  száz  méterre  a  falu  után.
        Nagyon  sok  roma  származású  ember  lakik  errefelé  nagy  szegénységben.  A  környezetüket,  ruházatukat  megfigyelve  jutottam  erre  a  következtetésre,  de  a  többi  lakos  sem  dúskálhat  a  földi  javakban.  Elgondolkoztató,  hogy  néhány  kilométer  aszfalttal  mennyire  meg  lehetne  ezeknek  az  emberek  az  életvitelét,  életminőségét  változtatni,  de  még  ezt  sem  kaphatják  meg  itt  az  Unióban  -  miközben  mi  sírunk,  ha  néhány  kátyút  nem  foltoznak  be  néhány  napig.  No  visszatérve  a  túrámhoz:  végre  kiértem  az  aszfaltozott  útra,  és  alaposan  beletapostam  a  pedálba,  hogy  behozzam  az  elvesztegetett  időt.
        Hamarosan  beértem  Érmihályfalvára,  ahol  már  egészen  más  kép  fogadott  a  templomokkal,  parkokkal,  forgalmas  útcákkal,  szupermarketekkel  felturbósított  civilizációban.  Sokat  itt  sem  időztem,  így  kihajtottam  a  19.sz.  főútra,  amely  éppen  átépítésen,  szélesítésen  esett  át,  néhol  kivillantva  régi  töredezett  valóságát.  Ebből  a  megaberuházásból  juthatott  volna  néhány  rakomány  aszfalt  Érselendre  is.  Ne  legyek  már  ilyen  elégedetlen!  Inkább  örültem  annak,  hogy  új  aszfalton,  négysávos  úton  repeszthetek  a  40  kilométerre  lévő  Nagykárolyig.  Útközben  több  lakodalmat  is  kereszteztem  és  Mezőpetriben  násznép  miatt  meg  is  álltam.  Egy  süteményeket  kínálgató  asszonyka  hozzám  is  odalépett  és  bátorított  a  kóstolgatásra.  Egyet  elvettem,  mire  kedvesen  ajánlott  még  kettőt  és  hát…  nem  utasítottam  vissza.  Még  le  sem  tuszkoltam  a  finomságokat,  amikor  valahonnan  előbukkant  egy  fiatal  féfi,  kezében  boros  és  sörösüveggel,  és  ízes  magyarsággal  kínálgatott.  Nem  akartam  szédelegve  továbbhajtani,  de  közben  elénk  ért  a  fiatal  pár  /valóban  fiatal,  hiszen  a  leány  17,  a  fiú  18  éves  volt/  így  kénytelen  voltam  egy  fél  pohár  borral  a  kezemben  jókívánságaimat  tolmácsolni.
        Erre  a  násznépből  páran  szintén  emelték  poharaikat,  hát  lehúztam  a  rettentően  savanyúra  érlelt  bort,  ami  után  félóráig  tapadt  a  nyelvem.  Nagykárolyt  csak  érintettem,  mert  előtte  a  határ  felé  dűtöttem  le  a  gépemet,  és  fél  óra  múlva  már  Csalánoson  voltam.  Ha  jól  számolom  ez  volt  a  17.  határátlépésem,  már  rutinból  simán  ment.  Mint  eddig  mindig,  most  is  nagyon  darálósra  kellett  vennem  az  utolsó  szakaszt,  ha  sötétedésre  szállásomra  el  akartam  jutni.  Nagyecseden  beszereztem  a  vacsorám  alapjait,  aztán  hajrá,  még  15  km.
        Neten  szörfözve  először  a  „bikicsunáj”  tette  híressé  Ököritófülpösön  kempingeztem  volna,  de  felújítás  miatt  be  volt  zárva.  A  környék  nem  bővelkedik  olcsó  szállásokban,  de  ráakadtam  Győrtelken  egy  református  közösség  által  fenntartott  ifjúsági  szállásra  és  telefonon  egyeztettünk  a  nagyon  pozitívan  hozzáálló  lelkésszel.
        Sötétedésre  meg  is  érkeztem,  és  viszonylag  könnyen  meg  is  találtam  a  templom  melletti  szállást.  A  lelkésznő  és  a  férje  nagyon  kedvesen  és  barátságosan  fogadtak,  röviden  elmeséltem  az  eddig  történteket.  Teljesen  egyedül  használtam  a  képen  látható  újszerű  épületet,  ami  egyébként  32  fő  befogadására  alkalmas.  Alul  társalgó,  konyha,  mosdó,  és  10  ágy,  az  emeleten  egy  légtérben  a  többi  alvásra  használt  eszköz  található.  Mindenhol  tisztaság,  főzési  lehetőség,  és  minden  adva  van  egy  olcsó,  jó  kis  baráti  nyaraláshoz,  hétvégéhez.  Az  előző  sátras  szállásaimhoz  képest  ez  luxusszálloda  volt  /TV,  hűtő,  mikro,  stb/.  Természetesen  itt  is  szárítottam  a  cuccaimat,  vacsora,  tusolás  és  alvás.
        Ma  is  szeretettel  gondolok  szállásadóimra  Keresztiné  Szemán  Szilvia  lekészre  és  kedves  férjére  akik  védőszárnyaik  alá  vettek  mint  szegény  vándorlegényt.  KÖSZÖNÖM,  nagyon  hálás  vagyok  mindezért!  „Holnap  már  otthon  ölelem  szeretteimet”  –  gondolattal  aludtam  el.


7.nap: Győrtelek - Putnok  /288  km/
        Lehet,  hogy  már  egy  kissé  elcsépelten  hangzik,  de  reggelre  ismét  szakadó  esőre  ébredtem.  Gyors  pakolás  után  már  indultam  is  utamra,  hiszen  nehéz  szakasz  állt  előttem.  A  buszmegállóban  várakozók  csak  ámultak,  mikor  az  esőfüggönyből  kibújtam,  majd  csak  két  pirosan  villogó  fénycsóva  tünt  tova.  A  faluból  kiérve  teljes  sötétség  fogadott,  még  a  fehér  csík  sem  segített  az  iránytartásban  mivel  elfelejtették  felfesteni.  Tivadarnál  ért  a  napfelkelte,  de  a  máskor  nyüzsgő  életnek  nyoma  sem  volt  a  Tisza-parton.
        Barabás  határátkelőhöz  érve  hosszú  kocsisor  fogadott,  valószínűleg  ezen  a  vidéken  található  legsűrűbben  az  öreg,  hatalmas  tankkal  rendelkező  Mercedes.  Pofátlanul  előresettenkedtem  bízva  abban,  hogy  a  szakadó  esőben  senki  nem  lesz  kifogása  ez  ellen.
        Regisztráció  után  már  az  ukrán  oldalon  voltam,  ahol  egy  határőr  katona  a  kezembe  nyomott  egy  lapot,  hogy  ki  kell  tölteni.  Láttam,  hogy  a  kocsisor  valamennyi  résztvevője  írogatja  az  autóban  a  magáét,  így  vettem  a  bátorságot  és  előrementem  a  fedett  részig.  A  papírom  így  is  elázott  egy  kissé,  de  a  legnagyobb  problémát  az  jelentette,  hogy  az  elgémberedett  újaimmal  alig  tudtam  normális  betűket  alkotni.  Oroszul  és  angolul  tettek  fel  kérdéseket  amire  legjobb  tudásom  szerint  válaszoltam,  mint  utólag  kiderült  nem  sok  sikerrel.  A  bódéban  tevékenykedő  ukrán  hölgy  tört  magyarsággal  közölte,  hogy  nem  lehet  elolvasni  az  elázott  papíromat  és  egyébként  sem  jól  töltöttem  ki  az  irományt,  mert  a  címhez  nem  a  sajátomat  hanem  az  uticélomat  kellett  volna  beírnom.  Adott  egy  másikat,  de  aztán  elnyűtt  arcom  mimikáját  látva  megszánt  és  kérdéseket  feltéve  egyből  írta  a  számítógépbe  az  adatokat,  miközben  a  mögöttem  várakozó  ,,turisták’’  nemtetsző  moraját  hallgattam.  Mikor  az  uticélom  felől  érdeklődött,  hirtelen  csak  Beregszász  jutott  eszembe,  de  amikor  az  utcát  és  házszámot  kérte  akkor  teljesen  leblokkoltam:  mondjak  Lenint,  vagy  Peresztrojkát  esetleg  Juscsenkót?  A  türelmetlenkedő  sorból  valaki  odakiáltotta  a  Petőfi  ulicát,  én  elfogadtam  és  mellébigyesztettem  egy  számot.  Rutinos  átlkelő  lehetett  a  segítőm,  mert  a  hölgy  begépelte  és  miután  tisztáztuk,  hogy  városnéző  turista  leszek,  el  is  engedett.
        A  sorompótól  két  méterre  már  üzletek,  pénzváltók  hada  sorakozott  kétoldalt  a  magyar  kocsik  gyűrűjében.  A  benzinkutaknál  alapfelszerelés  volt  a  kocsi  tankjánál  lévő  megemelő  szerkezet,  mellyel  pár  literrel  többet  lehet  átmenteni.  Rettenetes  minőség  jellemezte  az  itteni  utak  állapotát  is,  de  az  ukrán  autósokat  ez  nem  zavarta:  nagy  sebességgel  úgy  pattogtak,  billegtek  mintha  crosspályán  versenyeznének,  nem  győztem  félrehúzódni  mellettük.  Csak  3  faluban  jártam,  de  magyarul  mindenütt  kiírtak  mindent  az  ukrán  mellett,  emberekkel  nemigen  találkoztam  az  égi  áldás  miatt,  de  a  lakókörnyezet  és  autók  állapotából  nem  a  jólétre  lehetett  következtetni.
        25  km  kitérő  után  Kisharangláb  nevezetű  határátkelőhöz  értem.  Az  ukrán  vámosok  nem  értették,  hogy  alig  több  mint  egy  óra  alatt  hogyan  jártam  meg  Beregszászot,  mivel  az  ő  gépükben  fel  van  tüntetve,  hogy  oda  indultam  városnézésre  a  Petőfi  utcába.  Elmagyaráztam,  hogy  a  sűrű  esőben  úgy  döntöttem  mégsem  megyek  el  oda,  hanem  inkább  hazamegyek.  Egy  pillanatra  elgondolkodott  majd  szó  nélkül  visszaadta  az  útlevelemet  és  intett,  hogy  tünjek  el,  de  gyorsan.  A  magyar  vámosok  cigarettát  kerestek  a  kormánytáskámban  és  a  hátsó  csomagomat  is  megmutattam,  miközben  hülledezve  hallgatták  rövid  beszámolómat.  A  lónyai  révnél  már  megint  szerencsém  volt  és  ami  hihetetlen  a  mai  világban  ötven,  azaz  50  forintot  kellett  fizetnem!
        Majdnem  hátast  ugrottam  a  Tiszába,  amikor  feleségem  közölte  telefonon,  hogy  Miskolcon  hétágra  süt  a  nap!  Márcsak  abban  bízhattam,  hogy  itt  is  kisüt  majd,  és  nem  fordítva.  Tuzsér  előtt  teljesen  eltévedtem  táblahiány  miatt,  de  egy  kedves  bringás  elvezetett  a  helyes  irányba,  megmutatva  a  komp  felé  vezető  utat.  Már  harmadszor  keltem  át  komppal  a  Tiszán,  igaz  itt  háromszor  annyiba  került  mint  előzőleg.  Bodrogközi  rozzant  kis  falvakban  folytattam  túrámat,  élelmiszerbolt  után  kutatva.  Most  jól  esett  volna  egy  lángos,  vagy  egy  forró  tea,  de  ezen  tájon  esélyem  sem  volt  erre,  mivel  vasárnap  lévén  csak  a  kocsmák  voltak  nyitva.  A  kényszer  nagy  úr  ezért  az  egyik  italboltban  vettem  kettő  Balaton  szeletet  és  az  otthonról  vésztartalékként  végigcipelt  májkrémmel  jóízűen  elfogyasztottam.
        Pácinnál  újra  átléptem  a  határt  és  takaros  kis  falvakon  /Szőlőske,  Borsa/  keresztül  visszaérkeztem  Sátoraljaúlyhely  északi  részébe.  Ekkora  már  kisütött  a  nap  és  nagy  vetkőzésbe  kezdtem,  csomagtartómat  ruhaszárítónak  használva  teregettem  ki  a  szennyest.  Az  eső  elmultával  megerősödött  a  szél,  ezért  igen  bele  kellett  kapaszkodnom  a  kormányba  ha  nem  akartam  egyhelyben  állni. A  várostól  elég  jó  minőségű  kerékpárút  vezetett  egészen  Pálházáig,  amit  ki  is  használtam,  bár  szomorúan  konstatáltam,  hogy  ezzel  egyedül  voltam  e  vidéken.  Útközben  az  almafák  kínálatát  elfogadtam  a  kissé  savanykás,  de  jóízű  gyümölcsöt  mohón  elfogyasztva.  Pálházán  végre  találtam  egy  boltot  ahol  pótoltam  a  készleteimet.  Nagybózsva  után  felküzdöttem  magam  az  emelkedőn,  majd  jutalomképpen  legurulhattam  Telkibányára.  Az  erős  szembeszéllel  és  néhány  kaptatós  domboldallal  megvívtam  a  magam  kis  csatáját  mire  megérkeztem  Hidasnémetibe. Az  első  utam  a  helyi  kocsmába  vezetett  ahol  megtudakoltam  a  vendégektől  a  határhoz  vezető  utat.  A  Google-n  képekkel  is  megerősített  makadámutat  ismerték  a  megkérdezettek,  néhol  aszfalt,  néhol  kövezett,  néhol  földút  ismérvekkel  engedtek  utamra.
        Először  valóban  aszfaltos  volt,  majd  szakaszosan  aszfaltos  emelkedő,  majd  pocsolyákkal  nehezített  kövezett  út,  végül  sáros  földút.  Ki  tudja  hányadszor  voltam  kénytelen  a  dagonyákat  kerülgetve  tolni  a  bicajt,  de  már  beletörődtem,  és  tudtam  nincs  messze  a  határvonal.  Az  útmenti  fákra  felfestett  /talán  zöld  szinű/  kerékpár  bizakodással  töltött  el  az  iránnyal  kapcsolatban,  bár  látszott,  hogy  néhány  traktoron  kívül  nem  sokan  használták  mostanában  ezt  az  útvonalat  -  kerékpárnyomot  egyet  sem  találtam  -.  Ahogy  egyre  magasabbra  jutottam,  úgy  szűkűlt  be  a  földút  és  lett  sárosabb.
        Az  erdőből  kibukkanva  végre  megpillantottam  egy  táblát,  mely  hivatalosan  közölte  az  eddig  felküzdővel,  hogy  átlépi  az  országhatárt.  Innen  már  csak  pár  száz  méter  emelkedővel,  aszfaltos  úton  beérkeztem  Perinbe,  ahonnan  újra  felvehettem  a  küzdelmet  a  széllel.  Buzitáról  Restén  keresztül  vezetett  ugyan  egy  bizonytalan  minőségű  földút,  de  az  elmúlt  napok  tapasztalatai  alapján  inkább  kerültem  Torna  felé  egy  plusz  tizest,  minthogy  a  sárban  kelljen  bírkóznom.
        Torna  után  utoljára  átléptem  a  határt,  délre  fordulva  szélárnyékba  is  kerültem  és  megújult  erővel  kezdtem  nyomni  a  pedált.  Ez  már  nem  volt  olyan  egyszerű,  mert  2  napja  a  bal  bokám  és  a  bal  térdem  fájni  kezdett.  Csak  a  gyakori  csodakenőcs  használata,  illetve  a  gépies  hajtáskényszer  feledtette  el,  és  ha  meg  kellett  állnom  nagyon  kínlódva  „melegedtek’’  be  ezen  izületek.  Akkor  mégsem  nyavalyoghattam  emiatt,  hiszen  5  óra  elmúlt  és  még  40-45  km  előttem  tornyosult  jónéhány  emelkedővel.  Szin  községben  feltankoltam  magam  vízzel,  megmásztam  a  Jósvafő  utáni  hegyet  és  mire  begurultam  Aggtelekre  már  alkonyodott.  Ezután  már  versenyt  futottam  az  idővel  és  a  sötétedéssel,  és  alul  is  maradtam,  hiszen  Kelemér  után  már  sötétben  kerekeztem  a  meglehetősen  aszfalthiányos  úton.
        Putnokon  zártam  be  az  ország  körüli  kört.  Egyenesen  a  vasútállomásra  hajtottam,  és  megintcsak  szerencsém  volt:  12  perccel  a  vonat  érkezése  előtt  estem  be.  Jegyváltás  után  lemálháztam  a  kerékpárom,  majd  egy  fiatal  srác  segítségével  felhurcolkodtam  a  befutó  vonatra,  melyen  láss  csodát:  kerékpárszállító  részleg  is  volt.  Amikor  lehuppantam  az  ülésre,  akkor  éreztem  igazán  mennyire  is  fáradt  és  kimerült  vagyok.  Csak  bámultam  ki  a  zakatoló  vonat  ablakán  a  sötétbe,  és  közben  arra  gondoltam  mi  is  történt  az  elmúlt  héten.  Egy  örökkévalóságnak  tünt  az  a  hétfő  hajnal  mikor  elindultam…
        A  jól  felkészített  és  nagyon  megbízható  Genesis  Columbia  trekinggemmel  most  sem  volt  semmi  műszaki  problémám,  megint  fölöslegesen  cipeltem  a  szerszámokat!
Nagyon  feszítettre  terveztem  e  túrámat,  de  még  ettől  is  keményebbre  sikerült,  hiszen  a  napi  szakaszok  teljesítéséhez  hajnal  négytől  este  7-8  óráig  szinte  folyamatosan  tekernem  kellett.  Korábbi  európai  túráimon  250  km  körüli  napi  etapokat  teljesítettem  amihez  este  plusz  két  óra  is  adódott  pláne  tőlünk  nyugatabbra  ,  és  minden  negyedik  nap  után  beiktattam  egy  pihenőnapot.  Most  egyfolytában  végigtekertem  a  hét  napot,  s  bár  fizikai  erőnlét  dolgában  nem  voltak  gondjaim,  az  izületeim  igen  csak  háborogtak  az  utolsó  napokban,  ami  talán  érthető  is  így  ötven  felé  közeledve.
        Mindössze  2  napon  nem  esett  az  eső,  hajnalban  hideg  volt  és  az  erős  szelek  sem  könnyítették  utamat.  No,  de  ne  siránkozzak  már,  hiszen  amibe  nem  halunk  bele  az  csak  megerősít,  és  az  idő  múlásával  egyre  szebbnek  látom  a  történteket  és  alig  várom  a  következő  kihívást!
        Úgy  vélem,  hogy  a  határ  mentén  élő  embereket  –  legyenek  azok  a  vonal  egyik,  vagy  másik  oldalán  -  és  környezetüket,  így  lépésről-lépésre,  méterről-méterre  haladva  másképpen  láthattam,  mint  az,  aki  a  képernyőn,  vagy  a  kocsiablakból  szemlélheti  őket.  Számomra  karnyújtásra  voltak  az  emberek,  és  házaikra,  portáikra  pillantva  bőven  volt  időm  arra,  hogy  elképzeljem,  hogyan  élnek  itt  az  „alvégeken”.
        A  környezet  szépsége,  az  ismeretlen  felfedezése,  a  mozgás  öröme,  a  szabadságérzet  nyújtja  számomra  azt  az  élményt,  melyet  kerékpározás  közben  élhetek  át,  miközben  együtt  lüktetünk  a  természettel.  Hálás  vagyok  mindazoknak,  akik  évek  óta  támogatják  kalandjaimat,  biztosítva  a  feltételeket  ahhoz,  hogy  újra  átélhessem  ezt  az  érzést,  és  a  kitűzött  céljaimat  teljesíthessem.