Római vándorút
avagy minden út Rómába vezet , de hogy melyiket használod az már a te kereszted
avagy minden út Rómába vezet , de hogy melyiket használod az már a te kereszted
1.nap: Miskolc – Velence /254 km/
Hajnal fél 3-kor csörgött a vekker, aludtam talán 4 órát, de ahogy ismerem magamat, az izgalomtól úgysem sikerült volna többet. Már egy héttel ezelőtt összepakoltam ugyan, de így is egy órámba került, amíg lerámoltam a pincébe és felhámoztam a bringát a párom segítségével. Előző este még végigzongoráztam a 120-130 tételből álló, évek óta frissített listámat. A csomagom súlyából évről-évre sikerül lefaragnom, most a hátsó háromrészesem 17 kg, a kormánytáskám 6.5 kg, a szerszámos másfél kiló, a kajás hátizsák 3.5 kg és ehhez jött még a két kulacs víz. Mivel 8ºC körüli hőmérséklet uralkodott, felvettem a nemrég ajándékba kapott vízálló kerékpáros felsőmet, bekapcsoltam világítóeszközeimet, majd érzékeny búcsút véve életem párjától elindultam a város csendjébe.
Először igencsak oda kellett figyelnem az egyensúlyomra, néhány kilométer után már csak a visszahúzó erőt éreztem. A kihalt utcák némaságát csupán néhány motorizált jármű törte meg. A taxiállomás dolgozói bágyadtan vetették rám tekintetüket ,, ki ez az őrült ?” kifejezéssel. A városból kiérve első akadályként a pingyomi emelkedő tornyosult előttem, melyre felkapaszkodva már vetkőzhettem is. Harsányban már pirkadt, s a 3-as főúton a nap első sugarai vártak rám. Ezen az úton csupán az 500 méterre nyíló bányaútig lehet bicajozni, így erre haladtam tovább egészen Mezőnyárádig. Innen be kellett vállalnom a tiltott főút 6 km szakaszát úgy, hogy ha jármű közeledett mögöttem gyorsan a padkára menekültem. A mezőkövesdi kerülőt a városon keresztül csaptam le, majd egy kritikán aluli kerékpárúton jutottam ki a Zsóry-fürdőhöz. Innen egy fokkal jobb bicó-út vezetett Szihalomig, mely bozóttalanítás nyomait mutatta. A füzesabonyi elkerülőig szintén padkázásos módszerrel kerekeztem el. Abonyban gyors csirkecomb-reggeli, majd a 33-ason át Dormándra. Itt már várt a 31-es út, ami elkísért egészen Budapest közeléig.
Ne ijedjetek meg, eztán nem fogom ily részletességgel taglalni az útvonalat, de bizonyára sok miskolci bicajos szűr le tanulságokat belőle, ha Pest felé veszi az irányt. Ha teljesen szabályosan közlekedtem volna, akkor kerülhettem volna egy harmincast, vagy átmászhattam volna a Bükköt. A 31-est évente többször használom /autóval/ így nem ért váratlanul a kátyúk tömege, az útszéli aszfaltfelgyűrődés és az erős forgalom.
Hajnalban a nap megmutatkozott ugyan, de a tartós felhőjátéka meghozta az eredményét és eleredt az eső. Esőköpeny, és a csomagjaim is megkapták az egyik szponzorom által finanszírozott vízhatlan zsákjukat. Jászberény után elállt ugyan az eső, de feltámadt a nyugati szél. Néhány településen volt kerékpárút táblával jelölt, gyatra minőségű járda, melyet kénytelen voltam igénybe is venni - tartva a büntetéstől -, bár megtörte a lendületet és a gyalogosokat is kerülgetni kellett.
Pestet délről kerültem ki. Nem lett volna szerencsés a tumultusban, nagy csomagjaimmal az autók között lavírozni. Maglódnál délre fordultam, Gyál és Dunaharaszti érintésével a tököli révnél keltem át a Dunán. A kompon próbáltam tájékozódni a Százhalombatta és a 70-es közti földútról - amit a Google Earth-on /továbbiakban GO/ találtam – de kielégítő válasz hiányába kénytelen voltam bevállalni a 6-os főút 3 km-es tiltott szakaszát. A 70-es főútra érve újabb kínos meglepetés ért egy behajtani tilos tábla formájában, hiszen a megyei KPM illetékesével telefonon lezsíroztam e szakaszt a Balatonig. Újra kockáztattam: szememet becsukva haladtam el néhány tábla mellett, melyek megunták a mellőzöttséget, és szépen elmaradoztak. Egy gyümölcsösnél feltankoltam cseresznyével és meggyel, majd tovább küzdöttem a dombokkal és a Balatonhoz áramló autótömeggel.
19 órakor Velencébe érve csalódottan vettem tudomásul, hogy a másnapi Velencei-tó körül 10x verseny színhelyéhez kiírt kemping megszűnt létezni. Onnan nem messzire találtam egy ifjúsági tábort, s mivel fáradságom révén nem volt kedvem továbbállni, némi könyörgés és alkudozás után sátrat verhettem a fabarakkok mögött.
A málháitól megszabadított bicajjal elszáguldoztam a közeli boltba némi élelemért, vacsora, majd nosztalgiafürdőzés a tóban. A víz elég hideg volt és tízperces séta után is csak csípőig ért, de azért úsztam egyet. Tusolás, telefon haza, egy sör energiapótlás gyanánt, majd lefekvés. A táborozók jókedvű ricsajozását a szokásommá vált füldugóval védtem ki. Megelégedve hajtottam álomra fejemet, hiszen a terv szerint haladt minden, s semmi problémám nem akadt az első napomon.
2.nap: Velence - Lenti /215 km/
Ezen a reggelen sokáig durmolhattam, ugyanis Siófokon 9 órakor rajtolt Tour de Pelso verseny, melyre eredetileg szerettem volna benevezni, de sajna választanom kellett. Gondoltam kárpótlásként egy darabig együtt tekerek velük ,,töröm a szelet nekik’’. Úgy terveztem, hogy ezt a közel 50 km-t 2 és fél óra alatt lazán megteszem, de…
Kezdődött azzal, hogy a Velencei - tó után a főúton behajtani tilos táblába futottam, s némi öntanakodás után padkamenetbe kapcsolva haladtam tovább. Székesfehérváron „rossz minőségű járda” szindrómával kellett megküzdenem, majd kemény domboldalakkal találtam magam szemben. Így leizzadva, éhesen futottam be a rajthoz fél 9 után. Hatalmas tömeg, kerekes-kavalkád és Péter Attila fogadott, majd összefutottam az MVSC különítménnyel Menyhárt Zsolt, Toronya Attila és Szabó Tamás személyében. Ők már lázasan készülődtek a 200 km-es távra, nem is tartottam fel őket csak egy fotó erejéig. Egy kicsit irigykedve néztem utánuk, - de vigasztalt a tudat, hogy rám nagyobb kaland vár - miközben a túrázók hadával én is elrajtoltam.
Sokan furán néztek rám, mikor megelőztek: mit keresek én közöttük ennyi csomaggal felszerelkezve? Néhányan rá is kérdeztek, s mikor válaszoltam nekik kételkedő pillantásokkal vagy elismerő szavakkal reagáltak. A part menti nyaralók között laza tempóban haladtunk néhány mérföldet aztán a Szántódi révnél elváltak útjaink - sajnos -, egész kellemes volt így nagy társaságban tekerni. A nyaralók között és a főúton felváltva haladtam, eztán attól függően, hogy tiltó tábla ki volt-e ragasztva. A Balaton körüli kerékpárút ugyanis cikk-cakkban folytatódott: hol egészen a parton a házak között, hol a főút mellett bordás kerékpárút formájában. Családdal, társasággal biztosan követtem volna a sűrűn elhelyezett útmutató táblákat, de most a gyorsaságra kellett koncentrálnom, hiszen 14 óra körül értem a Balcsi végéhez és iszonyatosan meleg volt.
Ne ijedjetek meg, eztán nem fogom ily részletességgel taglalni az útvonalat, de bizonyára sok miskolci bicajos szűr le tanulságokat belőle, ha Pest felé veszi az irányt. Ha teljesen szabályosan közlekedtem volna, akkor kerülhettem volna egy harmincast, vagy átmászhattam volna a Bükköt. A 31-est évente többször használom /autóval/ így nem ért váratlanul a kátyúk tömege, az útszéli aszfaltfelgyűrődés és az erős forgalom.
19 órakor Velencébe érve csalódottan vettem tudomásul, hogy a másnapi Velencei-tó körül 10x verseny színhelyéhez kiírt kemping megszűnt létezni. Onnan nem messzire találtam egy ifjúsági tábort, s mivel fáradságom révén nem volt kedvem továbbállni, némi könyörgés és alkudozás után sátrat verhettem a fabarakkok mögött.
A málháitól megszabadított bicajjal elszáguldoztam a közeli boltba némi élelemért, vacsora, majd nosztalgiafürdőzés a tóban. A víz elég hideg volt és tízperces séta után is csak csípőig ért, de azért úsztam egyet. Tusolás, telefon haza, egy sör energiapótlás gyanánt, majd lefekvés. A táborozók jókedvű ricsajozását a szokásommá vált füldugóval védtem ki. Megelégedve hajtottam álomra fejemet, hiszen a terv szerint haladt minden, s semmi problémám nem akadt az első napomon.
2.nap: Velence - Lenti /215 km/
Ezen a reggelen sokáig durmolhattam, ugyanis Siófokon 9 órakor rajtolt Tour de Pelso verseny, melyre eredetileg szerettem volna benevezni, de sajna választanom kellett. Gondoltam kárpótlásként egy darabig együtt tekerek velük ,,töröm a szelet nekik’’. Úgy terveztem, hogy ezt a közel 50 km-t 2 és fél óra alatt lazán megteszem, de…
Kezdődött azzal, hogy a Velencei - tó után a főúton behajtani tilos táblába futottam, s némi öntanakodás után padkamenetbe kapcsolva haladtam tovább. Székesfehérváron „rossz minőségű járda” szindrómával kellett megküzdenem, majd kemény domboldalakkal találtam magam szemben. Így leizzadva, éhesen futottam be a rajthoz fél 9 után. Hatalmas tömeg, kerekes-kavalkád és Péter Attila fogadott, majd összefutottam az MVSC különítménnyel Menyhárt Zsolt, Toronya Attila és Szabó Tamás személyében. Ők már lázasan készülődtek a 200 km-es távra, nem is tartottam fel őket csak egy fotó erejéig. Egy kicsit irigykedve néztem utánuk, - de vigasztalt a tudat, hogy rám nagyobb kaland vár - miközben a túrázók hadával én is elrajtoltam.
Sokan furán néztek rám, mikor megelőztek: mit keresek én közöttük ennyi csomaggal felszerelkezve? Néhányan rá is kérdeztek, s mikor válaszoltam nekik kételkedő pillantásokkal vagy elismerő szavakkal reagáltak. A part menti nyaralók között laza tempóban haladtunk néhány mérföldet aztán a Szántódi révnél elváltak útjaink - sajnos -, egész kellemes volt így nagy társaságban tekerni. A nyaralók között és a főúton felváltva haladtam, eztán attól függően, hogy tiltó tábla ki volt-e ragasztva. A Balaton körüli kerékpárút ugyanis cikk-cakkban folytatódott: hol egészen a parton a házak között, hol a főút mellett bordás kerékpárút formájában. Családdal, társasággal biztosan követtem volna a sűrűn elhelyezett útmutató táblákat, de most a gyorsaságra kellett koncentrálnom, hiszen 14 óra körül értem a Balcsi végéhez és iszonyatosan meleg volt.
Aznapi 75 km volt még hátra teli dombokkal. De még milyen emelkedőkkel! A 10% - os még lazának számított, de akadt 15, sőt 18 % - os is. Kétszer is gyalogtúrára kellett váltanom. Lenti előtt már ellapultak a dombok, s még bevásároltam egy nyolckor záró marketben. Már ismerősként köszöntött a termálfürdő kempingje, hiszen a család európai nyaralásain párszor megszálltunk itt - utolsó, vagy első védőbástyaként szolgált. A recepció már zárva volt, így némi könyörgés-alkudozás után egyezségre jutottam az éjszakai portással, hogy hajnal 4-kor elindulhassak. Gyors tusolás, kaja, utolsó telefon a szeretteimmel majd zsákolás. A tudat mellyel álomba merültem némi bizonytalanságot árasztott, hogy holnap kiröppenek hazám védőszárnyai alól, másrészt izgalommal tekintettem a jövőbeli kalandjaim és megmérettetéseim elé.
3.nap: Lenti – Ljubljana /237 km/
Fél 4-kor: ébresztő, pakolás, majd sötétben kerékpárúton Rédicsig. Otthon térképek és GO segítségével kiderítettem, hogy van egy Rédics – Genterovc-i nyílegyenes út, ezáltal nem kellett egy 10 km-es kerülőt megtennem. Elindultam rajta, de egy kilométer után az út elkanyarodott jobbra, majd egy elágazáshoz jutottam. Teljesen elbizonytalanodtam, de lett segítségem egy leintett mikrobusz vezetőjének személyében, aki elmondta, hogy menjek el Bödeházáig és ott átmehetek a határon. A térképen jelzett út szerint ez nem átjárható. Elindultam északra, majd Bödeházára beérve eligazító táblák híján valamelyik helyi lakostól szerettem volna segítséget kérni. A kb. 15 ház közül mindössze egyből szűrődött ki fény, de a nénike csak járkált ide-oda a szobában, figyelmen kívül hagyva az ugrálva integetésemet csengetéssel fűszerezve. Tízperces produkcióm után végre felharsogott egy traktor pöfögése a közelben, s gyorsrajtot követően le is stoppoltam. Szerencsére megtudtam merre vezet a határon átvezető út.
A falut elhagyva kavicsos úton egy erdőbe értem, ahol háromszáz méter után egy őrtorony magasodott az út mellett. Azt, hogy az alak, melyet látni véltem az üveg mögött vadász vagy határőr volt-e, már örökre homály marad, mindenesetre az erdőből hátralévő utat kacsázva tettem meg, ami a csőből kifér sebességgel. Beértem egy faluba, tábla hiányában leállítottam egy autót, s az egyenruhás személyek igen furcsa tekintettel magyarázták el, hogy Genterovci 10 km délre. Hát a spórolásból plusz 5-6 km és fél óra lett a majréról nem is beszélve. Csak később derült ki, hogy ez csak a kálváriám kezdete, ugyanis egy kereszteződésekhez értem, ahol a táblák - ha voltak táblák egyáltalán - olyan neveket mutattak melyek nem szerepeltek a terveimben, tehát a legközelebbi - néhány házból álló - falut és nem a nagyobb településeket jelezték. Így 5-6 km megtétele után stoppolás, mutogatás.
A táj jellege is megváltozott, sűrűn követték egymást a meredek dombok, ráadásnak eleredt az eső is. Navigációs problémáim ellenére sikerült elérnem a Dráva partján fekvő nagyobb várost, Ptuj-t. Egy rövid időre kisütött a nap is, de amire megtaláltam a kivezető utat, már újra szakadt az eső, ezt tetézte, hogy autópálya-építés miatt le volt zárva egy szakasz.
A betontömböket kikerülve folytattam az utamat az építőmunkások csodálkozó tekintete, úthengerek dudái és konténerek között. Némi síkság után előttem meredezett egy hegy és sejtettem, hogy ezt nem kerülhetem ki. Egy darabig kapaszkodtam nagy áttétellel, majd toltam a kerót a szakadó esőben. Egy órás mászás után ereszkedés következett, egy városba, valamint egy csodálatos völgybe érkeztem. A jégeső elől egy szilvafa alá álltam be, ami nem nagy védelmet nyújtott. A háziak ezt látva beinvitáltak a házba, de folyt rólam a víz, ezért csak az eresz alá álltam be. Kávéval, teával, sütivel kínáltak kedvesen. Jól esett, a jég elmúltával elköszöntem és tovább száguldottam az esőben. Ennek meg is lett a következménye, ugyanis egy kereszteződést elvétettem. Felmásztam egy hegyre és erről leérve keserűen vettem tudomásul, hogy nyugat helyett észak felé hajtottam kb. 25 km-t, és Szlovenska Bistricába értem. Ez lelkileg igencsak megviselt, már délután kettő volt, szakadó eső, hegyekkel körülvéve, Celje 35 km, onnan Ljubljana még 70-80 km. Elővettem egy csokit, elrágcsáltam néhány kekszet, majd nyeregbe… a siránkozással nem jutunk előre! Egy órás kapaszkodás következett, nagy járműforgalom és szakadó eső… Így visszaemlékezve mondhatom, hogy utam egyik hullámvölgye volt.
Mikor megérkeztem Celje-be, pihenés nélkül folytattam utamat már csak szemerkélő esőben. Szerencsémre a hegyeket felváltotta a síkság mintegy 25 km-en keresztül, így jól haladtam, de előttem tornyosultak újra a hegyek. Az autópályával párhuzamosan haladtam – vagyis a pálya alagúton a hegy alatt, én pedig szerpentinen a hegyen – de a forgalom lecsökkent, ellenben ez esővel, mert az megerősödött. Utam egyik legkeményebb szakasza volt ez, alig láttam az esőfüggönytől, sehol nem volt egy buszmegálló ahol ehettem volna, hideg volt, emelkedők és kanyargós lejtők. Erőtartalékaimat harcba küldve tapostam a pedált és ennek eredménye lassan gyümölcsözött 30 - 20 - 10 km - a főváros... Már nem néztem a tiltótáblát, a kerékpárutat, csak hajtottam a zuhogó esőben lelki szemeim előtt látva a forró vizet a tusolóban. A négysávos bevezetőúton valószínűleg nem közlekedhettem volna, mert dudáltak, de a kereszteződésnél nem volt behajtást tiltó tábla, így…
A kempinghez vezető út már be volt táplálva, ezért könnyen odataláltam Ljubljana egyetlen kempingjéhez. Bejelentkezés, hiábavaló alku. Sátor felállítása közben egy kopasz srác jött oda bicajjal, aki elmondta, hogy ő angol és a környéket kerékpárral járja. Meg is kérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Amíg bedobáltam a cuccomat a sátorba elbeszélgettünk, majd rohantam a zuhanyzóba, mert ugyan már nem esett, de elég hideg volt. Legalább tizenöt percig álltam a forró tus alatt, maga volt a mennyország, ahogy átjárta a testemet a forróság. Visszatérve szálláshelyemre a srác egy doboz sörrel fogadott ami igazán jólesett a vacsora közben. Kemény napon voltam túl minden értelemben, de vigasztalt a tudat, hogy már csak egy nap és PIHENŐ!!!!!
4.nap: Ljubljana - Mestre /262 km/
Tudtam , hogy nehéz nap vár rám, ezért 3-kor keltem, fél 4-kor már a szlovén főváros jól kivilágított, de néptelen sugárútján tekertem. Voltak kerékpárutak ugyan, de hanyagoltam, hiszen mind a két sáv az enyém volt. Viszonylag egyszerűen kitaláltam a városból, segítségemre volt a recepción kapott részletes térkép. Vrhnika nevű városkáig viszonylag sík terepen, de nagy forgalom mellett jutottam el, innen újra hegyek vártak rám. Kalce-től egy igen gyér forgalmú elhanyagolt szerpentinen küszködtem fel magam a hágóig /1240 m/. Néhányszor kénytelen voltam gyalogosan legyőzni a meredek emelkedőket. Végül feljutottam, és a jutalom sem maradt el, egyórás száguldás formájában kaptam meg. Csodálatos hegyi falvakon tekertem keresztül, dolgos és barátságos helyi lakosokkal. Vizet többször is kértem, volt aki még lekvárosbukta-félével is megkínált. A hegyről leérve 20 km enyhe terep után újra kapaszkodhattam felfelé, de ekkor már 35ºC hőségben.
A határ előtt még be akartam vásárolni, de a diszkontnak titulált boltban olyan árak fogadtak, hogy csak olajoshalat és kenyeret vettem. Az olasz határt már csak egy tábla jelezte - de míg korábbi barangolásaim során meglepett, hogy egyik ház ide, a szomszéd pedig már a másik országhoz tartozik, most már ezt természetesnek vettem.
Doberdó dombjai között elképzeltem az itt zajló világháborús ütközetet, és egy ötperces pihenővel róttam le kegyeletemet az itt elhunyt mintegy százezer magyar katona emlékére . 1915 és 1918 között tizenegy nagyobb és számtalan kisebb ütközet zajlott az Isonzó folyó völgyében. Az állóháború egymillió áldozatot követelt köztük százezer magyar bakát. A múlthéten avatta fel Sólyom László itt Visintini-ben azt a kápolnát, melyet a magyar katonák kezdtek el építeni az elesett bajtársaik emlékére. Néhány emlékműnél, temetőnél megálltam, de magyar feliratokat, neveket nem láttam sehol.
Montefalcone-be érve majdnem „dobtam egy hátast”, amikor megláttam a Velencét jelző táblát. Már 14 óra elmúlt és korábbi autós utazásaim során olyan rövidnek tűnt innen az út. Most megrökönyödve láttam a 123 km-es távjelzőt. Egy percre leálltam, bekaptam egy csokit, bekapcsoltam az MP3-at, majd ráfeküdtem a kormányra. A tízórás erős szelet és a nagy kamionforgalmat leküzdve nyolc óra előtt Mestre-ben a Lidl polcait rámoltam le. No, de nem volt ez ilyen gyors és egyszerű mint ahogyan leírtam az előbb. Induláskor kiszámoltam, hogy ha 25-ös átlagot tudnék menni két pihenővel, akkor fél 9 körül odaérhetnék Mestre-be /Velence előtt 5-6 km/. Ennek alárendelve tapostam a pedált az órám szerint 42-45ºC-os hőségben és szélben. A nagy forgalom és főleg a kamionok jelenlétét akkor áldásnak vettem, ugyanis ha mellém értek lefogták az onnan támadó szelet és amikor elsuhantak mellettem a vákuum-hatás szívott magával, így gyakran tudtam 30 felett is haladni. Nem volt veszélytelen ,,potyázás’’, mivel állandó koncentrációt és egyensúly-megtartást igényelt. E szűk hatórás rohanás alatt kb. 5 liter folyadékot kellett pótolnom. A városokban csak a kivezető utat figyeltem, most alig tudok felidézni néhány képet.
Fizikailag teljesen kimerülve estem be az út menti kempingbe, ahol még kaptam egy pofont 21 Eurós egy-éjszakai díj formájában. Nagyon elkeserített a dolog, ugyanis a holnapi pihenőnap miatt kettő éjszakára is maradtam volna. Minden erőtartalékomat mozgósítva újra nyeregbe vágtam magam, és jobbra – balra tekintgetve kerestem megfelelő helyet az éjszakai vadkempingezéshez. Ráadásul az élelmiszerkészletem is igen elapadóban volt, így először azt kellett feltöltenem.
A Lidl táblánál némi vigaszt találtam, de a sors balra fordította a fejem és ott egy eldugott bejáróban megbújt Rialtó kempinget varázsolt elő. A tulajjal gyorsan megalkudtam 2x10 Euróban, majd ledobva a járgányt rohantam a túloldali diszkontba. A boltban kárpótoltam magam a ,,szenvedéseimért ’’, alaposan bevásároltam. Ez egy kis családi kemping volt, talán 15 lakóautóval és sátorral. Egy francia lakóautó mellé pakoltam le, egy kandeláber alá /jól jön a világítás este és hajnalban összepakoláskor/. Nemsokára megjött a 65 év körüli házaspár, és jó szomszédhoz illően beszélgetni kezdtünk. Közben kértem tőlük áramot. Természetesen adtak és megtoldották azt egy lámpával és egy darab francia sajttal. Később felajánlották, hogy maradék élelmemet és italomat beteszik a hűtőjükbe, amit el is fogadtam. Gyorsan kimostam az eddig használt ruhaneműket, kicsit rendeztem a portámat amikor egy torzomborz alak köszönt rám a szürkületben. Már korábban láttam egy felfújt hálózsákszerű sátrat nem messze tőlem és egy országúti kerékpárt a fához kötve, de mivel semmi mozgás nem volt körülötte , így nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Az övé volt ez a,,lakosztály ’’, mint kiderült ő Görögországból érkezett hajóval a csizma sarkába, majd onnan kerekezett fel ide. Nemrég nyitott a Velencei Biennale ahol négy grafikáját kiállították és minden nap beutazott a tárlatra. Két nap múlva bicajozik tovább Bolognába, hátizsákjában egy váltás ruhával. Meghívtam egy sörre, elég sokáig beszélgettünk, főleg a csodálatos országáról. Azzal a megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra, hogy reggel addig alszom, ameddig csak ki nem vet a hálózsákom.
5.nap: Mestre - Velence - Mestre /22 km/
Rég ébresztett már a nap melege… Mennyivel kellemesebb érzés, mint a telefon csörgése! Gyors reggeli /tej a szomszédoktól/, majd elindultam a szigetre. Furcsa volt, hogy alig kellett nyomni a pedált és csak úgy száguldott a terhétől szabadult járgányom. A kb. 5 km hosszú híd mindkét oldalán méteres kerítéssel leválasztott gyalogos-kerékpáros úton jutottam be a városba egyetlen használójaként. Olvastam, hogy járművet tilos bevinni, és mivel féltettem a bicót, gondoltam kiszedem mindkét kerekét és az egyiket magammal viszem a nyereggel egyetemben, a másikat odaláncolom a vázzal együtt valami oszlophoz. A nagy körforgalomnál kijelölt motoros – kerékpáros parkolókban rengeteg járművet láttam kerestem a megfelelő helyet, de végül nem tudtam megválni hű társamtól és elindultam vele a hidak felé. Úgy gondoltam, ha nagyon muszáj akkor legfeljebb visszahozom. Meglehetősen furán néztek rám a turisták amikor a szűk sikátorokban araszolgatva tereltem a bicajt a hullámzó tömegben. Felbátorított, mikor már harmadszor is elmentem a rendőrök mellett és rám sem bagóztak. Azt, hogy hány hidat lépcsőztem át egész nap nem számoltam meg, de közel lehetett a százhoz.
Közben összefutottam görög barátommal, aki meghívott a kiállításra, de udvariasan elhárítottam, féltve a bringát és sajnálva azt a 4-5 órát, melyet igénybevett volna ez a több háztömbnyi nagyságú kavalkád.
Végigjártam a jól ismert tereket, bekukkantottam néhány templomba, elnyújtóztam a Szent Márk téren és megebédeltem a gondolakikötőben. A sziget túloldalán a parkoknál néhány gyerek ugrált a vízbe egy stégről, és a nagy hőség engem is odacsalogatott. A második hasasomkor megjelent egy vízirendőr és erélyesen kitessékelt mindenkit a vízből. Aludtam egyet a fűben majd felfedező útra indultam Velence hátországába. Ezen a környéken nem volt tömeg , de még csak egy teremtett lélek sem. Itt az őslakosok laknak és szieszta idején teljesen kihaltak az utcák ergo…. lehet bicajozni. Vissza a turistaáradatba, nézelődés, fotózás, majd estefelé elindultam ,,hazafelé’’. A kempingben a francia szponzoraim asztallal, székkel, sajttal, hideg sörrel és jégkrémmel vártak kedvesen, teljes meghatódottságomban elfelejtettem egy közös fotót készíteni. Közben megérkezett szakállas barátom is, váltottunk néhány szót, tusolás, majd lefekvés. A korai zsákba-bújás sokára hozott álmot a szememre, pedig szükségem volt a pihenésre az elkövetkező szakaszok legyőzéséhez .
6.nap: Mestre - Madonnúccia /271 km/
A korai ébredésnek most is megvolt a haszna, ugyanis az éj leple alatt könnyebben kitaláltam a városból olyan útvonalakon, melyeken napközben nem, vagy kockázatosan használhattam volna. Egyrészt tiltás, másrészt a nagy forgalom miatt. Ez a 309-es főút /autópálya hiányában/ kötötte össze a keleti partvidéket észak – dél irányban. Nagyon erős kamion és személyautó forgalomban kellett közel 30 km-t lezavarnom egy félméteres leválasztott sávban. Tapostam is a pedált emberesen, ennek eredményeként bő óra múlva ledőlthettem a gépet egy lazább útvonalra. Innen sík terepen, némi oldalszéllel jutottam el Adria nevű városkába, mely után átkeltem a kétdunányi Pó folyón. Újabb 20-as után kénytelen voltam újra a 309-es főútra visszatérni, melyen full tempóban 30 km után értem be a vidék ,,fővárosába’’ Ravenna-ba. S ha már ideérkeztem, hát jól el is tévedtem, mivel nem a kitáblázott városkerülő, hanem a rövidebb, belvároson keresztül menő utat választottam. Félórás kóválygás után megtaláltam a tervezett utamat, mely a pályával párhuzamosan egészen Cesena-ig, sőt a város mellett elhaladva haladt délre. Olyan jó tempóban jöttem, hogy egy óra múlva több, mint 150 km-nél tartottam néhány rövid pihenővel. Itt viszont farkasszemet kellett néznem a hegyekkel, melyek meghatározzák az elkövetkező napjaimat. A bőséges ebéd új energiával látott el, így fizikailag rendben voltam a 42-45ºC-os hőség ellenére. Lelkileg is megnyugodhattam, hiszen a napi adag kétharmadát már megtettem. Fix esti alvóhelyem nem volt, mert a célként azt tűztem ki, hogy minél közelebb jussak aznap Rómához.
Innen az E45-ös autóúttal párhuzamos úton haladtam, amely az országúti kerékpárosok Mekkája. Kettőtől egészen 10 fős rajokban taposnak felfelé a hegyre, amatőrszintű, ám komoly pótjárgányokkal felszerelt kísérőkocsikkal támogatott csapatok is elhúztak mellettem. Ezek a profi versenyzők hangos veszekedéssel, káromkodással élnek, ha netán valaki akadályozni merészeli az irammenetüket. Tanúja voltam, mikor egy autó egy másodpercet kivárt a lámpánál és rögtön négy kerós döngette a tetőjét, ablakát, hangos kiabálással tetézve. Ugyanakkor ha utolértek ,,avanti’’ vagy hasonló beszólásokkal biztattak. Néha sikerült 3-400 métert ,,utazni’’ velük , de egy amatőr bandával például félóráig győzködtük együtt a szerpentines emelkedőket a megadásra. Néhányukkal beszélgetve megtudtam, hogy hetente 2-3 alkalommal jönnek ide fel 100 km-t teljesítve. Szerda volt és ezer körüli tekerő csak töredéke lehetett a hétvégi csúcsnak. Szerintem én voltam az egyetlen feketegatyás, mert mindenki fehér alapú mezben és nadrágban tekert.
Bagno di Romagna-nál hirtelen magam maradtam. Először nem is értettem, hogy miért fordul vissza mindenki, de hamarosan fény derült az okra. Új kísérőket kaptam, ugyanis az autópálya még építés alatt állt, és az egyik irányt lehozták az én kis hegyi szerpentines, 4 m-es, kátyús utamra. Nem elég, hogy meredek emelkedőket kellett legyűrnöm, még kamionok tömegével és a lassú haladásuk eredményeként a kipufogógázzal is meg kellett küzdenem. Elég lehangoló szakasz volt ez számomra, melyet egy parkolóban pihenő magyar tartálykocsi tört meg. Melegséggel szívemben fékeztem le mellette. A magyar szóra meglepődött sofőrről kiderült, hogy kazincbarcikai, s rögtön akadt néhány közös ismerős. Kedvesen kínált étellel – itallal és el is fogadtam egy ásványvizet közben hitetlenkedve hallgatta rövid történetemet ezer kilométerre otthonunktól egy kis hegyi parkolóban. Rövidesen folytattam utamat, de ez a kis epizód sokáig elkísért.
Már 18 óra körül lehetett amikor hirtelen elmaradtak az autók, ennek nagyon megörültem, de ez a mámor nem tartott sokáig, mert az utamat hatalmas betontömbök keresztezték, kerek piros-szegélyes és olasz figyelmeztető táblával egyetemben. Két választási lehetőségem volt: az első, hogy visszafordulok és kerülő útvonalat keresek, ami 40-50 km hegyi terep, a másik pedig, hogy átküzdöm magam az akadályon és fejest ugrok a bizonytalanba.
Az utóbbi mellett döntöttem a következő gondolatmenettel: már elég késő volt ahhoz, hogy visszaforduljak, nincs idő a kerülőútra és itt a lakatlan hegyekben kellett volna éjszakáznom, valamint hogy még otthon a Google Earth-ön végigmenve, az folyamatos utat mutatott. Persze volt kockázat: leomló sziklák eltorlaszolták az utat , víz elmosta, elbontottak egy hidat, vagy egyszerűen nincs út. Az aszfaltnak nem nevezhető kátyús kövesúton jármű nyomát sokáig nem lehetett felfedezni a tobozok és ágak között. Szerencsémre folyamatosan lejtett az út, így viszonylag jó tempóban haladtam a rázós útviszonyok között. Az autópályát ugyan nem láttam, de délre haladtam és olykor halványan hallottam a forgalom zaját. Néha-néha feltűnt egy-egy ottfelejtett rozsdás veszélyes kanyart, vagy kőomlást jelző tábla, elhagyott épület, de életnek semmi nyoma nem volt. Talán egy órát tekerhettem így a semmiben, amikor egy kanyar után megpillantottam egy román rendszámú Renault-ot, majd házakat és embereket, s hatalmasat koppant az a bizonyos kő, ami leesett…
Innen már meglehetősen jó útviszonyok között repeszthettem a völgyben lefelé, és hamarosan előkerült az autóút is a barlangjából. Az első nagyobb település /Pieve S. Stefano/ után már nézegettem a lehetséges táborhelyeket, mivel kezdett sötétedni. A térkép egy nagyobb tavat jelzett a közelben, így arra fókuszáltam. Nemsokára el is értem a szélét, de a megközelítése problémás volt, mivel távolabb volt az úttól és elég sok tanya volt a környezetében. Már erősen beszürkült az ég, amikor egy vitorláskikötő fényei lecsalogattak az útról. Mire leértem a meredek lejtőn, tudtam, hogy ott fogok éjszakázni, mert visszamenni már nincs energiám. Sok vízen-járó volt a parton és a stégeknél, de csak három horgászt találtam ott, akikkel jelbeszéd által kommunikálva biztattak az ott alvásra.
Megmártóztam a tóban, a maradék nagyiféle pogácsát bedarálva járgánylakatolás után egy vízibicikli mögé lehúzódva bebújtam a hálózsákba és szunya. Hangos kiabálásra ébredtem, kikukucskálva a csónakok közül láttam, hogy két egyenruhás valaki vitatkozik a horgászokkal, szerintem meg is büntették őket. Lapítottam a sötétben és mázlimra nemsokára valamennyien elmentek. Ekkor vettem csak észre, hogy közben majdnem egy métert csúsztam lefelé a meredek parton a hálózsákkal. Semmi kedvem nem volt átköltözni, ezért behúzódtam a közeli vitorlás mellé, füldugó, majd folytattam az alvást.
7.nap: Lago di Montedóglio - Príma Porta /243 km/
Azon a reggelen kivételesen nem a telefonom, hanem a hideg ébresztett fél három körül. Mivel alig aludtam többet négy óránál, így próbáltam begubózni még jobban a hálózsákba, nyertem is egy kis időt, de hosszú út állt előttem és sajnáltam az időt arra, hogy csak dideregve gubbasszak. Gyorsan összepakoltam és elindultam Róma felé.
Az előző nap megtett táv alapján már félúton voltam Rómáig , s ez a tény annyira feldobott, hogy elhatároztam: ma odaérek! Sokat kellett sötétben hajtanom és már a tartalék akkumulátoraimat használtam, s csak akkor kapcsoltam be a fejlámpát, ha a fehér csíkok elfogytak , és egy- két beelőző autó elől letértem inkább . Utamat Róma folyója a Tevere völgyében folytattam viszonylag sík terepen, majd Umbértide után összeszűkült a völgy és keményebben kellett taposnom a pedált. Perugia-t mindenképpen ki akartam kerülni, ami nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a térképem mutatta. A mellékutak ugyanis alig voltak kitáblázva, mindenáron be akartak vezetni a városba, nagy áldozatok árán ugyan, de sikerült rátalálnom a délre vezető 397- es főútra. Visszaemlékezve erre a szakaszra egyből a hőségtől vibráló aszfalt jut az eszembe, az órám szerint 47 fok a napon. Tuningolva magamat ezen a napon kettő jégkrémet is benyaltam, és mint a messiást, úgy vártam Todi városát. Inkább ne vártam volna oly nagyon, mert elég barátságtalan módon nagy hegyekkel fogadott. Újra válaszút elé értem, s egy benzinkúton kézzel- lábbal magyarázva próbáltam megtudakolni a kevésbé fárasztóbb útvonalat. Már 4-5 autós próbálta megérteni mit is akarok, de egyik sem beszélt idegen nyelvet, így sokra nem mentem velük. Végül a tapasztalataimra és a rövidebb útra voksoltam hát…
Maradtam a Tevere völgyében, ahol először enyhén, majd meredeken emelkedő hegyekben, szerpentineken haladtam. A gyönyörű táj némileg tompította a rekkenő hőség okozta levertségemet, de rendületlenül hajtottam. Először nyugati irányba 35km, majd délre fordultam Bashi településnél. Innen némileg változott a kép, enyhébb dombokon tekertem Attiglianoi-ig. A térkép szerint innen az autópályával együtt jutottam volna el Penna-ig, de sehogy sem találtam ezt az utat. Kérdezősködtem, de mindenki fel akart küldeni a hegyekbe Giove felé. Több, mint egy órát toltam a járgányt felfelé a negyvenöt fokos melegben.
Közben a vizem is elfogyott, s amikor a település főterén aláfeküdtem a csapnak igen furán nézegettek a kocsma előtt sörözgető helybéliek. Penna végén egy benzinkúton kértem vizet, és a kutas beinvitált a boltjába ahol kerékpárokat és alkatrészeket árult. Elmondta, hogy versenyző volt és ma is aktívan kerekezik, és felajánlotta, hogy átnézi a bicajomat. Én megköszöntem kedvességét és egy energiaitalt elfogadva tepertem tovább. 18 óra körül elértem a 3.sz főutat. Bár azt mondják, minden út Rómába vezet… Sok köszönet mégsem volt ebben az útvonalban, mert borzasztóan rossz minőségű aszfalt kemény hegyi tereppel párosulva akadályoztak, viszont a hőség már elviselhetővé vált.
Bármennyire elszánt voltam aznapi tervemben, a körülmények áldozatává váltam: Rómától 20 kilométerre rám sötétedett és döntenem kellett: vagy a sötétben bekerekezek a kempingig és HA megtalálom és HA beengednek tizenegy óra körül, HA elfogadható ár lesz, vagy ebben az elővárosban keresek egy alkalmas helyet az alváshoz. Utóbbi mellett döntöttem, de ebben az elővárosban már egymást érték a telkek, így egy mellékúton elindultam a völgy felé. Találtam egy elhagyatott telket lyukas kerítéssel: ideális alvóhely! Már éppen becűgöltem a motyómat a kerítésen, amikor a szomszéd kutyája éktelen ugatásba kezdett, így kénytelen voltam odébbállni. Továbbmenve elérkeztem az út végéhez, ahol egy ember éppen locsolta a pázsitját. Már sötét is volt, energiaszintem nulla, ezért megkérdeztem, lesátorozhatok - e a kapuja közelébe. Azt mondta, hogy neki mindegy, de ha végez a locsolással, kiengedi a három derékig érő kutyáját és azok egész éjszakai szerenáddal kedveskednek nekem. Jobbnak láttam visszafordulni, és az előbb felfedezett telekhez lassú, két lépés-pihenő, két lépés-pihenő mozdulatokkal közeledtem, imádkozva, hogy a kutyuli ne vegyen észre. Mázlim volt. Gyorsan kigurítottam a sátrat, bedobáltam értékeimet, belebújtam a hálózsákba, bemajszoltam egy csokit vacsora gyanánt és millió szentjánosbogár fényénél nyugovóra tértem. A feleségemnek megígértem, hogy gyakran írok SMS – t, de ilyen körülmények között sokszor esélyem és energiám sem volt eme tevékenységhez. /meglehetősen önző álláspont!/
8.nap: Prima Porta - Róma /20 + 18 km/
Még sötét volt, mikor ébredtem. Nem akartam együtt ébredni a szomszédaimmal… Gyorsan összerámoltam, majd elhagytam a várost, melynek most láttam meg a nevét… - hát ennél prímább szálláson is jártam már! Róma közelsége vonzotta az autókat is, mert egy körgyűrű után három-sávossá hízott az eddig gyatrácska főutam, és a korai időpont ellenére is hatalmas forgalomban találtam magam száguldó autókkal, alagutakkal /egyik 1800m/… nem volt egyszerű behatolni a fővárosba, egy kereszteződénél nem tudtam két sávot váltani a forgalom miatt, ezért kénytelen voltam elhagyni ezt az utat és mire visszataláltam - mint később kiderült – már túlhaladtam a kempingen. Csak később derült ez ki, így visszafordultam és 3 km után végre a recepción landoltam. Eléggé érthetetlenül fogadtak hajnal 6 körül a portán, de megalkudtunk az egyéjszakás árban /14,5 €/ és felállítottam a sátramat, tusolás, szennyes mosás, majd irány a belváros. A tájékozódás nem okozott gondot, ugyanis a kempingben részletes belvárosi térképet kaptam, rajta kiemelve a nevezetességek.
A Piazza del Popolo- n keresztül jutottam be a city-be, ahol már csak macskaköves utcákon lehetett haladni lépésben, mert valószínűleg még Cézár rakatta őket le, olyan nagy rések voltak közöttük. Itt már sok sétálóutca vezetett a látványosságokhoz, de a keresztutcákban sem volt nagy forgalom, főleg buszok közlekedtek. Embertömegek hömpölyögtek mindenfelé, leginkább ázsiaiak, de sok fiatal olasz diákcsoporttal is találkoztam. Eltekertem a Velence térhez majd a Colosseum tövében megreggeliztem. Az eddig csak elvétve látott római légiósok, gladiátorok itt már tömegével fűzték a turistákat fotózásra 5-10 Euró díjfizetés ellenében. Jó lett volna belülről is látni a küzdőteret, de nem mertem megkockáztatni a bringám tulajdonosának megváltoztatását. Különben sem volt kedvem félórát sorban állni, inkább körbetekerve be – bekukucskáltam a réseken.
Alapvetően csak felkerestem a látványosságokat, de be már nem mentem egy-két kivétellel. Ezek egyike a Pantheon volt, Raffaello és néhány olasz király sírhelyével. Egy németajkú párra bíztam a járgányom, amíg csodálattal adóztam a páratlan építészeti remekműnek. Eljutottam a Trevi-kúthoz, ahol a szűk téren ezrek tolongtak, és tízpercnyi helyezkedés után tudtam csak fotóztatni magam. Néhány nevezetes tér és templom felkeresése után egy park hűsében megebédeltem, majd szunyókáltam egy órácskát. A Tevere partján végigmenve a Vatikán volt a következő cél. A Szent Péter tér minden zugát bejártam, keresve a lehetőséget arra, hogy bicajomat biztonságban tudva bejuthassak Vatikánvárosba. Először a téren posztoló rendőröknél akartam hagyni, de azok elhajtottak azzal, hogy rakjam le a kerékpárparkolóban.
Végül egy szimpatikus bazárost kértem meg, hogy a mellette lévő oszlophoz kötözött bicajra vegyen néha pillantást. A biztonság kedvéért kiszedtem mindkét kereket és összefűzve a vázzal kötöttem őket az oszlophoz. Korábbi túrám egyikén már kikapták a gyorsoldós nyergemet, ezért ezt a teleszkópos szárral együtt magammal vittem. Ebből adódott is egy kis ,, kaland ’’, ugyanis a bejáratnál található detektoros kapu előtt a biztonsági őr odaintett, elkérte a nyerget, majd dühösen vágta a szalagra a zsíros kezét törölgetve. A belső porta őrei is igen gyanakvóan nézegették a kezemben lóbált szerkezetet.
Talán egy órát bolyonghattam a templomban és bekukkantottam az oldalág két-három kiállítására, miközben többször kimentem az épület elé ahonnan messze körvonalazódtak a kerékpárom vonalai. A bent látottakat nem részletezem, bizonyára sokan láttátok, és az én vallási, művészi, építészeti leírásom nem lenne valami eget-rengető.
Kiérve összeraktam a bringát, körbejártam az angyalvárat, majd sziesztáztam a spanyollépcső fokain. Hétóra körül elindultam visszafelé a sűrű forgalomban. Rómában nem találkoztam kerékpárúttal, a szélesebb úttesteknél egyméteres sáv szolgálta a biztonságos kerekezést.
A mopedek millióihoz képest kevesen kerekeztek, inkább csak helybéliek. Visszaérve a táborba a sátram mellé egy fiatal finn pár telepedett le, akik egész nyáron kerékpárral járták a városokat, de vonattal a városok közti távokat. Egy sör mellett sötétedésig beszélgettünk, majd alvás, hiszen holnap kipihenten nehéz út áll előttem, de már egyre közelebb leszek szeretteimhez, akik már igen hiányoztak.
9.nap: Róma - Lago di Montadóglio /238 km/
Hajnal háromkor keltem, gyors pakolás majd a sötét leple alatt még a forgalommentes kivezető szakaszon elhagytam Rómát. Az eredeti tervem arról szólt, hogy Rómából másfél nap alatt, hétfőn érek Ancona-ba, onnan áthajózok Zadar-ba, majd Horvát – Bosznia – Horvátországon keresztül jutok el Magyarországra. Egyrészt a visszaút rövidebb lett volna, így kényelmesen hazaérhettem volna vasárnap, másrészt Horvátországban - eddig autós szemmel - ismerős tájakon kerekezhettem volna.
Netről letöltöttem az összes kompjáratot, de előszezon révén vasárnap és hétfőn csak Splitbe volt járat, ami plusz 100 km hegyi terepet jelentett, és a hajótársaság árai is húzósabbak voltak . Az idefelé vezető úton azonban a Velence – Róma távon „spóroltam’’ egy napot, és ez a plusz két nap elegendő volt arra, hogy a visszautat is ugyanezen az útvonalon, ugyanennyi idő alatt megtegyem bejáratott útvonalon. Sokat vívódtam a két lehetőség között, végül az döntött, hogy Horvátország belsejében egyáltalán nincsenek kempingek és azért a civilizáció e formájának alkalmazása jót tesz a lelki világomnak.
Eztán az útvonalat már nem részletezem, hisz a néhány eltévedéstől és lecsapástól eltekintve ugyanazon utakat használtam, bár többször elővettem a térképet is mert más szemszögből nézve egy kereszteződés, vagy egy utca kissé másképpen hatott. Megint nagy forróság köszöntött rám, de hűsölni nem lehetett: gyűrni kellett a kilométereket. Mindig csak a következő város, vagy szakaszváltás volt előttem, a kilométerkövek /táblák adták az infókat/. Penna-nál intettem a benzinkutas - kerékpár-versenyzőnek, aki kiabálva invitált, de barátságosan megköszönve siettem tova.
Néhány mondatot írnék a táplálkozásomról és az élelmeim beszerzéséről. A csomagjaim befogadóképessége, a kaja súlya és az élelmek nagy melegben való tárolásának veszélye miatt csak egy- két étkezésre valót vásároltam egyszerre. Vasárnap zárva voltak a boltok, ezt figyelembe kellett lennem. Volt úgy, hogy órákat tekertem, esélyem sem volt bolt közelébe jutni, emiatt kerülni nagy luxus lett volna. A kisebb üzletek drágák voltak, ezért nagyrészt csak diszkont boltokban vásároltam. A rakományomat minél közelebb állítottam a bejárathoz, pénztárakhoz, hogy lehetőleg az üvegen keresztül folyamatosan rá tudjak látni. Gyorsan végigrohantam a polcok között, bedobáltam néhány dolgot majd irány a pénztár. Szlovéniában és Olaszországban nincsenek húskonzervek, májkrémek, melegítős konzervek, csak olajoshal és halpástétom, amiket meg is lehet fizetni. Ezért rengeteg olajoshalat ettem - ami tápláló és laktató is - halpástétommal váltogatva. A húskészítmények drágák /10dkg felvágott 2-3 Euró/, de akciósan néha vettem. Viszont mindig ettem a nálunk is olcsó pudingot, jégkrémet és csokit. Leértékelt gyümölcsöket, paradicsomot, uborkát szintén pakoltam a kosaramba mértékkel. Mint korábbi túráimon, most is előszeretettel dézsmáltam az út menti fák gyümölcseit, itt főleg sárgabarackot és körtét, de erdei szamócát is legeltem eleget. Arra ügyeltem, hogy szeletelt szendvicskenyér mindig legyen a tarisznyában, mert volt eset, mikor a kenyérre csak az otthonról hozott mustár jutott, vagy a Nagyika pogácsájának morzsája volt a vacsorám. Naponta legalább ötször ettem, de menet közben állandóan kéznél volt keksz, csoki, szőlőcukor és ezeket folyamatosan rágcsálgattam. Velencében és Rómában bepótoltam mindent, szinte egész nap csak ettem és ittam. Meleg ételre sajnáltam az időt és Velence és Róma nem tartozik az olcsó turistaparadicsomok közé.
Visszatérve utamhoz: újra megmásztam Penna hegyeit , a Tevere völgyének szerpentinjeit , Perugiát lazán kikerültem, és nekivágtam a hegyeknek. Azon a napon mindenképpen el kellett jutnom a vitorláskikötőig, hogy a további „szálláshelyek’’ lehetősége megmaradjon. Nem volt sétagalopp a nagy hőségben felküzdenem magam odáig, de amire esteledni kezdett már elérhető közelségbe került, s ez a tudat és a hegyek hűvössége megsokszorozta energiáimat. Már teljesen besötétedett mikor odaértem és egyből az előzőleg már kinézett rejtett stéghez mentem. Szerencsémre sehol egy áldott lélek nem volt a környéken, így gyorsan úsztam egyet a tóban, gyors kaja, lakatolás, majd belebújtam hálózsákostól kiterített sátorba és alvás.
Ekkor már elmúlt tizenegy óra és azzal a tudattal aludtam el, hogy eddig minden jól sikerült, de hogy ez így is maradjon holnap korán kell indulni és még a hőség beállta előtt át kell jutni a hágókon.
10.nap: Madonnúcia - Mestre /272 km/
Kezdtem hozzászokni a háromórás keléshez. Igaz, négy óra alvás nem elegendő ilyen megerőltető vándorúthoz, de minden reggel úgy indultam, hogy majd ma este hamarabb fekszem le. Mire kivirradt már a hírhedt névtelen úthoz értem, de mennyivel más érzéseket váltott most ki belőlem ez a forgalomból kizárt útszakasz...
Más szemmel néztem a kidőlt, gazzal félig benőtt táblákat, a valaha szebb időket megélt, most felerészt fekvő korlátfoszlányokat. A szakaszosan megmaradt aszfalton csupán az én pár nappal ezelőtti keréknyomaim látszottak, de bármennyire is lehangoló volt a látvány, vigasztalt a tudat, hogy ez az elhanyagolt út is hazafelé vezet. Majd kiértem a pályaelhagyó autótömeg kipufogógázzal telített szerpentinjére és visszasírtam az árva út tiszta levegőjét.
A hátsó háromrészes táskám mindkét oldalrésze ekkorra már teljesen szétszakadt és zsinegekkel, illetve a sárga vízhatlan ponyvával kellett összefognom.
Bagno di Romagna – nál újra kellemes társaságot kaptam az országúti kerékpárosok tömegében. Vasárnap révén megötszöröződtek létszámban, és nagy örömömre olykor sokáig lépést tudtam tartani egy – egy amatőr bollyal, hiszen túlnyomórészt lefelé kellett suhanni és az nekem nagyon ment, mivel a súlyom megvolt hozzá. A buzdítások, köszönések ezúttal sem maradtak el, és ennek köszönhetően az 50 km - t alig két óra alatt teljesítettem, közben egy rövid reggelivel. Cesena-tól még mintegy százötven kilométer viszonylag sík vidék következett, a hőség szinte elviselhetetlen méreteket öltött.
Itt térnék ki a folyadékpótlásaimra, mely legalább olyan kritikus pont egy ilyen túrán, mint az étkezés. Valamikor régen az edzőm azt mondta : ,,mielőtt megszomjazol, igyál! ’’. Ez egy aranymondás, de itt állandóan szomjas voltam. Ezen a napon összeszámoltam hány liter folyadék ment le a torkomon. Két hét-decis kulacsot használtam és nagyjából 12 liter nagyrészt tiszta vizet, de tettem bele plusz vitamint és izotóniás tablettát is. Ettől persze jóval több vizet ,,tankoltam’’, hiszen a meleg miatt hamar langyossá vált amit a fejemre, karomra és testemre öntve hűsítőként szolgált. Általában családi házaknál kértem vizet, de gyakran benzinkutaknál, vendéglőkben vagy utcai kutaknál szereztem be a nélkülözhetetlen folyadékot. Ez napi 10 -15 megállást, kéregetést jelentett, ami időtartamra sem volt kevés. Volt egy félliteres tartalékkulacs a ,,poggyászomban’’, de ha ehhez kellett fanyalognom akkor már gond volt. A visszaúton már tudatosan kerestem azokat az itatóhelyeket, melyeket előzőleg már igénybevettem. Érdekes módon Olaszországban nincs hideg víz! Ha netán van is azt előmelegítették, mielőtt adtak volna belőle, így inkább langyos, mint hideg volt. Egy – két emlékezetes kivétel azért akadt: egy hegyi falu utolsó házában egy nénike adott egyenest a kútból jéghideg vizet, s visszaúton már alig vártam, hogy újra kérhessek tőle, vagy egy város parkjában lévő csap volt még ilyen felejthetetlen.
A korábban leírt benzinkutas, aki népszavazást tartott a két válaszható útvonalról ismerősként köszöntve telenyomta jégkockákkal a kulacsaimat. Kellett a sok folyadék, ám ugyanakkor sokszor már annyira telített a víz, hogy csak muszájból nyomtam le a torkomon. Néha vettem tejet vagy gyümölcslevet, de ami szinte minden vacsorám kísérője volt az a sör. Délutáni bevásárlásaimkor legalább egyet, de olykor két sört is vettem és ha sokszor langyosan is, de jólesően behörpintettem az olajoshal után. A habzó ital hármas szerepet töltött be: 1. a sok víz után jóleső szomjoltó; 2. a napközben elvesztett energia egy részét pótolta; 3. elalvás előtt egy kicsit elbódított. Párizsi utam előtt a kluborvos javasolta az esti kettő sör fogyasztását, és az évek alatt nálam jól bevált, egyéb alkoholt nem ittam.
A mellékutak után újra a 309 – es főúton találtam magam a vasárnap esti csúcsforgalomban. Gyorsan túl akartam lenni ezen a szakaszon, ezért megállás nélkül, szinte végig a kormányon „fekve’’, elég jó tempóban haladtam, és már a hőmérséklet is elviselhetővé vált. Nyolc óra tájban értem Mestre-be és vágyakozva gondoltam vissza, mikor korai hajnalban csak én voltam a hatsávos úton. Most viszont kerülgetnem kellett, mert volt olyan rész ahová nem hajthattam fel. Nem volt egyszerű, de megoldottam, mert nem volt más választásom. Már sötétedett mikor begurultam a Rialto kempingbe. Egy lámpa alá gyorsan lepakoltam. Sátorállításkor vettem észre, hogy a rudazatom több helyen sérült, így az eszkimósátorból eszkábáltam egy hagyományos háromszög sátorutánzatot, alig fértem bele.
Közben a PDA – mat töltésre bedugaszoltam a szomszéd sátor csatlakozójába - talán nem haragszanak meg nagyon…
Éppen a szokásos konzervhalat bontogattam, mikor egy mikrobusz állt meg mellettem és csak úgy zúdultak kifelé belőle a gyerkőcök. Egy ötgyermekes francia család érkezett meg, s én magyarázkodhattam az áramlopás miatt. A családfő nem neheztelt rám, elbeszélgettünk, majd visszamentem befejezni a vacsorámat. Egy percen belül megjelent a családfő és meghívott vacsorázni hozzájuk. Először visszautasítottam, de jöttek a gyerekek is, nekik már nem tudtam ellenállni. Összeszedtem maradék készletem és beszálltam a közös vacsiba. A feleség egy hatalmas tál salátafélét, magvakat és egyéb beazonosíthatatlan zöldséget leöntött valami francia olajjal és ezen osztozkodtunk. Nagyon finom volt, csak számomra kevés, ezért mikor az otthonról hozott kétkilós körsajtot szeletelni kezdték már mindjárt jobban éreztem magam. Közben kiderült, hogy La Rocheelle – ből jöttek, vegetáriánusok, drága nekik Olaszország, stb. A legnagyobb fiú jól beszélt angolul /a többiek kevésbé/ és fordított, evés közben alig tudtam válaszolgatni a kérdésekre. Magyar embert még nem is láttak, nemhogy még egy ilyen fura , megszállottat. Jól elszaladt az idő, elköszöntem , tusolás, majd vissza a sátorhoz.
Éppen bebújtam a hálózsákba, mikor valaki megrázta a sátram. Meglepetésemre a bohém görög barátom volt az, nagyon megörültünk egymásnak és egy félórát még elbeszélgettünk. Kiderült, hogy kapott egy pincér állást Velencében, így a Biennálé végéig itt marad, s csak azután kerekezik tovább Bolognába. A nagy magány után a francia családi vacsora és a baráti beszélgetés olyan lelki örömet és megnyugvást hozott, hogy nem a holnap nehézségeivel hajtottam álomra fejemet.
11.nap: Mestre - Ljubljana /242 km/
Az esti ,,lelkizésem’’ eredményeként mindössze négy órát aludtam, s a hajnal mér a forgalmas 14 – es főúton talált. Újra negyven fok körüli hőmérséklet volt egész nap. A Doberdói dombokat elkerülve, most az Isonzo folyó völgyében közelítettem meg a szlovén határt. Gondolataimban ez a víz piros volt a sok első világháborús áldozattól, de a valóságban gyönyörű halványkék árnyalataiban tündökölt. A méteres gázlóiban fehér habként bukott alá a csodálatosan tiszta víztömeg. Savogna-nál váltam el a folyótól, majd néhány mérföld után már Szlovéniában is voltam. Dornbeck-nél átvergődtem egy hegyvonulaton, és egyórás sík után elértem azt a hegységet, mely idejövet is megkeserítette az életem. Másfél órás „kistányéros’’ mászás után értem fel a hágó közelébe, ahol már a tartalék vizem is elfogyott és beköszöntem egy út menti házhoz némi folyadékért.
Az idős bácsi beinvitált, majd bekiabált a házba, s rövidesen egy néni jelent meg három flakonnal. Jéghideg üdítő, cola és ásványvíz közül az utóbbit választottam, mire a bácsi mindegyiket tuszkolni kezdte a karjaimba. Miközben szláv nyelven magyarázott valamit, én felbontottam az ásványvizet és a felét egy huzattal megittam. Ki akartam fizetni, de mutogatták, hogy vigyem csak bátran, így duzzogva bár, de elhoztam az üdítőt is. Nagyon meghatott a kedvességük, és az utcára kikísérve még integettek is utánam.
A hegymenet oly kemény volt, hogy a merida cipőm bélése a stopninál úgy elvékonyodott, hogy vörösre dörzsölte a talpam azon pontjait. Mivel igen fájdalmasan érintett ez, kénytelen voltam kartonból betéteket vágni, és ezzel enyhíteni a dörzsölést. Öt óra tájban túljutottam a fennsíkon is, majd egy húsz kilométeres lejtmenet alatt teljesen elfelejtkeztem minden addig átélt kínomról.
Egy faluban értem utol két jól felmálházott fura alakot, az egyikük turbánfélét viselt. Kiderült, hogy Iránból jöttek és már két hónapja úton vannak, a céljuk pedig Spanyolország. Most Ljubljanába tartanak, s én felajánlottam a kalauz szerepét. Jó felszerelésük volt, de a valaha fehér póló már inkább szürkének látszott rajtuk, és mögöttük haladva kéthetes mosdáshiányról árulkodott a testük által kibocsátott bűzfelleg. Gyorsan előretörtem, de a tempóm gyors volt nekik, többször bevártam őket. Elmagyaráztam, hogy ha estére be akarunk érni a kempingbe, akkor haladnunk kell, de közölték, hogy ők beülnek kávézni, tartsak velük. Így elköszöntem, mire az egyikük „ szia’’ köszönésére meglepve megtorpantam. Kiderült, hogy másfél évig Pesten az tanult az orvosin.
Hétóra után már a főváros kerékpársávjain tapostam a pedált. Mivel még volt időm, így a belvárosban bolyongtam egyet, majd bevásároltam és irány a kemping. Mikor megérkeztem, azon már nem is lepődtem meg, hogy a múlt heti kopasz angol ismerősként üdvözölt, és míg felállítottam a sátornak alig nevezhető tákolmányt, ő hozott két hideg sört, amit beszélgetésünk közben el is fogyasztottunk. Mikor lehunytam a szemem arra gondoltam, hogy holnap ilyenkor már hazai földön térhetek nyugovóra, s ez a tudat nagy megnyugvással töltött el .
12.nap: Ljubljana - Lenti /230 km/
Szokásos korai kelés, forgalommentesen hagytam el a fővárost. Hajnaltájt egy útszéli parkolóban magyar kamionos kávézgatott, odaköszöntem és váltottunk néhány szót, még ásványvízzel is megkínált.
Újra hegyek következtek, ám egész más benyomással, hiszen idefelé szakadó eső és egy jókora kerülő nehezítette az utamat. Mikor átértem a hegyeken már messziről láttam egy magányos tekerőt, és mikor közelembe ért a szokásos kérdés: „Where are you from?” A „Hungary” feleletre satufék. Egy székesfehérvári fiatallal futottam össze, aki a francia rivierára tartott. Három hétre tervezte az utat napi 100-120 km városlátogatós ütemben, visszafelé vonattal. A szimpatikus fiúval eldiskuráltunk, mivel ez volt az első komolyabb túrája, elláttam néhány információval és jó tanáccsal, majd folytattuk utunkat. Celje-ben feltankoltam, majd újabb dombokat megmászva gyönyörű völgyön keresztül hatoltam tovább.
Ptuj után újabb hegyek következtek. Mire felküzdöttem magam a tetőre és kiértem az erdőből olyan sötét felhők közeledtek északról, hogy a szemüvegben semmit sem láttam. Olyan erős oldalszelem volt, hogy folyamatosan balra dűlve alig tudtam egyenesen tartani magamat. Rosszat sejtettem, mert az emberek behúzták a palettákat, leszedték a száradó ruhákat. A következő település Ljutomer 12 kilométerre volt, és mivel lejtett az út, gondoltam simán beérek a vihar előtt. A szél fokozódott és karvastagságú ágak repültek át előttem az úton, a kocsik félreálltak, vagy kerülgették a letört ágakat. Mint az eszeveszett hajtottam, a kilométertáblákat figyeltem 5-4-3, hű de messze van még ez a város. Közben egy kisebb gally telibe talált, szerencsémre meg tudtam állni és lefejteni magamról. Mire a várostáblához értem zuhogni kezdett az eső, csúszott az út, így száguldottam be egy térre, ahol beugrottam egy épület fedett lépcsősorához. A szél ide is behordta az esőt, majd éktelen kopogással megérkezett a jégeső is. A dió nagyságú jég szinte vízszintesen verődött be oda ahol álltam. Összegörnyedve behúzódtam a csomagjaim mögé, így csak a sisakomat és az alsó lábszáramat verdeste kékre a jég. Tíz – tizenöt percig tarthatott, de a téren tíz centis jég és víz hömpölygött. Még esett az eső, mikor a helybeliek szörnyülködve nézegették autóikat, házaikat. Az utamba eső településeken a vihar nyomai lépten , nyomon jelen voltak kidőlt fák, letört ágak, lyukas háztetők, megrongálódott villanyoszlopok formájában. Mire Lendava-hoz értem, újabb sötét felhők borították el az eget, és a határállomás után megint leszakadt az ég. Az erős szél és sűrű eső miatt képtelen voltam az úton maradni - a kamionok miatt veszélyes is lett volna - így félreállva az út mellé megadtam magam a kegyetlen időjárásnak. Sehol nem volt egy hely, ahová behúzódhattam volna, és hogy ne vacogjak a hidegtől, toltam a járgányt egészen Rédics-ig , ahol egy buszmegállóban találtam menedéket .
Egy rövid ideig vártam, de annyira fáztam, hogy inkább felpattantam a bicóra és elindultam a kerékpárúton Lenti felé. Nemsokára meg is érkeztem a kempingbe, ahol siralmas látvány fogadott: három-négy kidőlt fa, gallyak mindenfelé és nem volt áram. A portás ismerősként köszöntött, és megbeszéltük, hogy a mosókonyhában lesz a rezidenciám, merthogy a sátram vízállóképessége a nullával volt egyenlő. Hazatelefonáltam, és irigykedve hallgattam a feleségemet az otthoni kánikuláról. Teljesen átáztam, fáztam és rögtön a forró tusolás jutott eszembe. A tus alatt szomorúan kellett konstatálnom, hogy az áramkimaradás miatt csak langyos víz csörgedezett, de a kihűlt testemnek ez is nyújtott némi melegséget. Élelemkészletem egy olajoshalból és kekszből állt, amit kiegészítettem a bezárt étteremből kunyerált két szelet kenyérrel. Jóízűen bevacsoráztam a mosókonyhában, ahol a néha betévedő vendégeket a vizes holmijaim látványa fogadta. Már éppen lefekvéshez készülődtem amikor beállított a tulajdonos, hogy itt nem maradhatok, menjek vele. Átkísért a privát szaunájába, ahol fapriccsek és székek is voltak és „itt nyugodtabban éjszakázhat’’ kijelentéssel elsietett ezer meg egy problémáját intézni. Ma is hálával gondolok erre az úriemberre - emberségből nálam kitűnőre vizsgázott. Áthordtam a cuccaimat, majd a faágyon, biztonságban, száraz ruházatban, meleg hálózsákban álomba merültem a „Hotel Szaunában”.
13.nap: Lenti - Siófok /151 km/
Róma óta négy napot tekertem és az energiakészleteim lemerülőben voltak, ezért úgy határoztam, hogy lazábbra veszem az ütemet. Nem tartok ugyan pihenőnapot, de a kettő helyett három nap alatt teszem meg a hátralévő távot. Ennek megfelelően reggel csak hatkor keltem fel, összepakoltam, majd nekivágtam a hűvös hajnalnak. A tegnapi vihar nyomai úton – útfélen jelen voltak, bár ahogy haladtam keletre, úgy enyhültek a hatások. A zalai dombságot már kényelmesebben szeltem át, közben el is tévedtem /+15km/, és tizenegy óra körül értem el a Balaton nyugati végét, immár ragyogó napsütésben. Balatonberénynél meleg levessel és rántott bordával jutalmaztam meg szervezetemet, majd kifeküdtem a partra. Később tekertem egy - két órát csak úgy lazán az üdülőtelepek házai között, majd újra lángos. Egész nap csak ettem - ittam és egy kicsit pedáloztam.
Hétóra körül értem Siófok aranypartra, ahol egy szerény, néptelen /rajtam kívül két sátor/ kempingben megpróbáltam valami kuckófélét létrehozni kevés sikerrel. Úsztam még egyet a tóban majd tusolás a kritikán aluli mosdóban. A tükör előtt állva kissé elbizonytalanodtam ama elképzelésemen, mely szerint hazáig nem borotválkozom. Ha ezzel az ábrázattal csengetek be holnap a kecskeméti rokonaimhoz, hát nem biztos , hogy bebocsájtatásban részesülök , a családomról már nem is beszélve… Ezen felbuzdulva előkerestem a vészesetre tartalékolt eldobható borotvámat és égető fájdalmaimat tusolókrémmel enyhítve megszabadultam kéthetes szőrzetemtől. Szebb ugyan nem lettem, de az ápoltsági mutatóm legalább kettőt ugrott. Este alig tudtam elaludni, valószínűleg a sok alvás és a kímélő program megzavarta a bioritmusomat.
14.nap: Siófok - Kecskemét /144 km/
Hétkor szólt a vekker, a reggeli pakolási szisztémámról néhány mondat: kiterítem az esőköpenyt és a sátorból minden cuccot rápakolok, közben szatyrokba szortírozom azokat. A sátrat lebontom, összehajtom, és a hálózsák mellé beszorítom a háromrészes táska felső részébe, az oldalrekeszekbe benyomkodom a szütyőket. Felszerelem a szerszámos táskát, kormánytáskát, majd a háromrészest gumipókkal lerögzítem és menetkész vagyok általában 20 perc alatt. Elhagyva a szállásomat délnek dőltöttem a gépet a 64- esen le a dombokon keresztül Simontornyáig, majd keletre Dunaföldvárig. Már megint jól befűtöttek odafenn, s ebben a hőségben félóráig tartott átkelni a Duna hídján mivel javították a pilléreket. De ekkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak előszele a rám váró megpróbáltatásoknak.
Az 52- es főút valahogy kimaradt az eddigi életemből, de akkor lidércnyomásként éltem át azt az ötvenegynéhány kilométert. Az erős kamionforgalom teljesen szétnyomta az aszfaltot, melyen 15-12 cm kitaposott árok húzódik végig. Ezt jobbra tíz centis kiemelkedés zárja le és a széléig marad egy 20-30cm –es viszonylag sík, de egyenetlen aszfaltcsík. Két lehetőségem volt, vagy a „gödörben’’ haladok, vállalva a mögöttem jövők feltartását ha jönnek szemben, vagy a legszélén hajtok teljes koncentrációval és gödrökön átbukdácsolva próbálok egyenesben maradni. A csomagjaimmal egyik sem volt egyszerű és a kettő kombinációjával végül is túljutottam két és félóra alatt, de egész túrám legveszélyesebb szakasza volt ez.
Végre megérkeztem rokonaimhoz, Erzsike néni és Kálmi bá szívélyesen és ami lényeges finom ebéddel fogadtak. A hazai ízeknek nem tudtam /és nem is akartam/ ellenállni, legalább egy órán keresztül ettem és ittam, némi beszélgetéssel fűszerezve. Délután még egy kevésbé örömteljes programra is sort kerítettem amikor meglátogattam a kórházban fekvő másik, szívemnek kedves rokont, Imre bácsit és remélem váratlan megjelenésem kellemes meglepetést okozott feleségének, Manyika néninek is. Este hosszasan beszélgettünk és persze folyamatosan ettem-ittam. Nagyon jólesett a családi légkörben és teljes kiszolgálásban eltöltött délután, melyet ezúton is nagyon szépen megköszönök! Végre újra átélhettem a puha, kényelmes ágy andalító hatását, melyet csak akkor értékeli igazán az ember, ha két hétig érezte annak hiányát.
15.nap: Kecskemét - Miskolc /192 km/
Eddigi legrövidebb összepakolási időmet értem el reggel, hiszen csak egy-két ruhaneműt kellet visszarámolni, és a sok finomsággal – mellyel Erzsike néni ellátott - felszerelkezve indultam idei vándorlásom utolsó tekerésének. Az előző nap délutáni sziesztája megtette a hatását: a reggeli kellemes idővel megsegítve 25-30 – as sebességgel ,,száguldottam’’ hazafelé. Ehhez persze nélkülönözhetetlen volt hűséges társam akiről nem feledkezem el. Ő egy Intersport által forgalmazott GENESIS COLUBIA trecking kerékpár, melyet 28 –as Rigida kerekekkel, 1.3 –as Continental gumikkal szereltek fel, a defekt árnyéka sem vetődött rá. Shimano Deore váltószett tökéletesen működött a több ezer váltás alkalmával, és a Deore fékrendszer is biztonságosan lehozott a hegyekből. A teleszkópos nyeregcső jól aládolgozott a zseléhuzattal kényelmesebbé tett nyeregnek. A duplára hajlított kormányon sokszor hajtottam ,,fekve”, amit triatlonkormányként az országúti bringámon is használok. Patent és taposópedált / un. félpedált/ tapostam, a városokban nem ,,rögzültem’’, de így is eldőltem krumpliszsákként legalább kétszer.
Utam előtt mindössze 100-150 km volt a ráhangolódás, ennek ellenére tökéletesen kiszolgált, a tartalék alkatrészeket és a szerszámokat akár otthon is hagyhattam volna.
A szeretteim után való vágyódás megsokszorozta erőmet, és a rekkenő hőség és a fel-feltámadó szél ellenére öt óra előtt landoltam a házunk előtt. Nagy volt az öröm, a meghatódottság és megkönnyebbülés mindenki részéről.
Itt szeretnék hálát és köszönetet mondani imádott feleségemnek, hogy aggódott és végig ott volt velem, megadta a lehetőséget eme úthoz is; lányomnak és fiamnak, hogy támogattak és helytálltak itthon; Nagyinak az életmentő pogácsáiért; Eliznek és Jánosnak a megbízható társamért, és a szponzoromnak a támogatásért.
Mint szokták mondani : ,, Nélkülük ez nem jöhetett volna össze !!!’’
Néhány adat:
Megtett táv : 3011 km
Napok száma : 13 nap nyeregben + 2 nap pihenő
Költségek : 120 Euró + kb. 20 000 Ft
Rövid összegzés :
Tavaly szeptember óta terveztem az utat , amely nagyrészt a terveknek megfelelően zajlott , de közben sokat kellett improvizálni is. Gyönyörű helyeken jártam, néhány emberrel megismerkedtem és utólag már úgy tűnik nagyon jól éreztem magam, viszont ott és akkor szenvedtem eleget. Egészségügyi problémám nem volt csak az izzadt betétes nadrágom dörzsölte ki a combjaim belső részét, és a cipő a jobb talpamat. Erőnléti gondjaim, izomlázam nem volt, bár este már teljesen lenullázódtam. Műszaki problémám egyáltalán nem volt , köszönhetően az alaposan felkészített kerékpáromnak . Lentiben mérve hét kilót fogytam, de mire hazaértem már ,,visszahíztam’’ két kilót.
3.nap: Lenti – Ljubljana /237 km/
Fél 4-kor: ébresztő, pakolás, majd sötétben kerékpárúton Rédicsig. Otthon térképek és GO segítségével kiderítettem, hogy van egy Rédics – Genterovc-i nyílegyenes út, ezáltal nem kellett egy 10 km-es kerülőt megtennem. Elindultam rajta, de egy kilométer után az út elkanyarodott jobbra, majd egy elágazáshoz jutottam. Teljesen elbizonytalanodtam, de lett segítségem egy leintett mikrobusz vezetőjének személyében, aki elmondta, hogy menjek el Bödeházáig és ott átmehetek a határon. A térképen jelzett út szerint ez nem átjárható. Elindultam északra, majd Bödeházára beérve eligazító táblák híján valamelyik helyi lakostól szerettem volna segítséget kérni. A kb. 15 ház közül mindössze egyből szűrődött ki fény, de a nénike csak járkált ide-oda a szobában, figyelmen kívül hagyva az ugrálva integetésemet csengetéssel fűszerezve. Tízperces produkcióm után végre felharsogott egy traktor pöfögése a közelben, s gyorsrajtot követően le is stoppoltam. Szerencsére megtudtam merre vezet a határon átvezető út.
A falut elhagyva kavicsos úton egy erdőbe értem, ahol háromszáz méter után egy őrtorony magasodott az út mellett. Azt, hogy az alak, melyet látni véltem az üveg mögött vadász vagy határőr volt-e, már örökre homály marad, mindenesetre az erdőből hátralévő utat kacsázva tettem meg, ami a csőből kifér sebességgel. Beértem egy faluba, tábla hiányában leállítottam egy autót, s az egyenruhás személyek igen furcsa tekintettel magyarázták el, hogy Genterovci 10 km délre. Hát a spórolásból plusz 5-6 km és fél óra lett a majréról nem is beszélve. Csak később derült ki, hogy ez csak a kálváriám kezdete, ugyanis egy kereszteződésekhez értem, ahol a táblák - ha voltak táblák egyáltalán - olyan neveket mutattak melyek nem szerepeltek a terveimben, tehát a legközelebbi - néhány házból álló - falut és nem a nagyobb településeket jelezték. Így 5-6 km megtétele után stoppolás, mutogatás.
A táj jellege is megváltozott, sűrűn követték egymást a meredek dombok, ráadásnak eleredt az eső is. Navigációs problémáim ellenére sikerült elérnem a Dráva partján fekvő nagyobb várost, Ptuj-t. Egy rövid időre kisütött a nap is, de amire megtaláltam a kivezető utat, már újra szakadt az eső, ezt tetézte, hogy autópálya-építés miatt le volt zárva egy szakasz.
A betontömböket kikerülve folytattam az utamat az építőmunkások csodálkozó tekintete, úthengerek dudái és konténerek között. Némi síkság után előttem meredezett egy hegy és sejtettem, hogy ezt nem kerülhetem ki. Egy darabig kapaszkodtam nagy áttétellel, majd toltam a kerót a szakadó esőben. Egy órás mászás után ereszkedés következett, egy városba, valamint egy csodálatos völgybe érkeztem. A jégeső elől egy szilvafa alá álltam be, ami nem nagy védelmet nyújtott. A háziak ezt látva beinvitáltak a házba, de folyt rólam a víz, ezért csak az eresz alá álltam be. Kávéval, teával, sütivel kínáltak kedvesen. Jól esett, a jég elmúltával elköszöntem és tovább száguldottam az esőben. Ennek meg is lett a következménye, ugyanis egy kereszteződést elvétettem. Felmásztam egy hegyre és erről leérve keserűen vettem tudomásul, hogy nyugat helyett észak felé hajtottam kb. 25 km-t, és Szlovenska Bistricába értem. Ez lelkileg igencsak megviselt, már délután kettő volt, szakadó eső, hegyekkel körülvéve, Celje 35 km, onnan Ljubljana még 70-80 km. Elővettem egy csokit, elrágcsáltam néhány kekszet, majd nyeregbe… a siránkozással nem jutunk előre! Egy órás kapaszkodás következett, nagy járműforgalom és szakadó eső… Így visszaemlékezve mondhatom, hogy utam egyik hullámvölgye volt.
Mikor megérkeztem Celje-be, pihenés nélkül folytattam utamat már csak szemerkélő esőben. Szerencsémre a hegyeket felváltotta a síkság mintegy 25 km-en keresztül, így jól haladtam, de előttem tornyosultak újra a hegyek. Az autópályával párhuzamosan haladtam – vagyis a pálya alagúton a hegy alatt, én pedig szerpentinen a hegyen – de a forgalom lecsökkent, ellenben ez esővel, mert az megerősödött. Utam egyik legkeményebb szakasza volt ez, alig láttam az esőfüggönytől, sehol nem volt egy buszmegálló ahol ehettem volna, hideg volt, emelkedők és kanyargós lejtők. Erőtartalékaimat harcba küldve tapostam a pedált és ennek eredménye lassan gyümölcsözött 30 - 20 - 10 km - a főváros... Már nem néztem a tiltótáblát, a kerékpárutat, csak hajtottam a zuhogó esőben lelki szemeim előtt látva a forró vizet a tusolóban. A négysávos bevezetőúton valószínűleg nem közlekedhettem volna, mert dudáltak, de a kereszteződésnél nem volt behajtást tiltó tábla, így…
A kempinghez vezető út már be volt táplálva, ezért könnyen odataláltam Ljubljana egyetlen kempingjéhez. Bejelentkezés, hiábavaló alku. Sátor felállítása közben egy kopasz srác jött oda bicajjal, aki elmondta, hogy ő angol és a környéket kerékpárral járja. Meg is kérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Amíg bedobáltam a cuccomat a sátorba elbeszélgettünk, majd rohantam a zuhanyzóba, mert ugyan már nem esett, de elég hideg volt. Legalább tizenöt percig álltam a forró tus alatt, maga volt a mennyország, ahogy átjárta a testemet a forróság. Visszatérve szálláshelyemre a srác egy doboz sörrel fogadott ami igazán jólesett a vacsora közben. Kemény napon voltam túl minden értelemben, de vigasztalt a tudat, hogy már csak egy nap és PIHENŐ!!!!!
4.nap: Ljubljana - Mestre /262 km/
Tudtam , hogy nehéz nap vár rám, ezért 3-kor keltem, fél 4-kor már a szlovén főváros jól kivilágított, de néptelen sugárútján tekertem. Voltak kerékpárutak ugyan, de hanyagoltam, hiszen mind a két sáv az enyém volt. Viszonylag egyszerűen kitaláltam a városból, segítségemre volt a recepción kapott részletes térkép. Vrhnika nevű városkáig viszonylag sík terepen, de nagy forgalom mellett jutottam el, innen újra hegyek vártak rám. Kalce-től egy igen gyér forgalmú elhanyagolt szerpentinen küszködtem fel magam a hágóig /1240 m/. Néhányszor kénytelen voltam gyalogosan legyőzni a meredek emelkedőket. Végül feljutottam, és a jutalom sem maradt el, egyórás száguldás formájában kaptam meg. Csodálatos hegyi falvakon tekertem keresztül, dolgos és barátságos helyi lakosokkal. Vizet többször is kértem, volt aki még lekvárosbukta-félével is megkínált. A hegyről leérve 20 km enyhe terep után újra kapaszkodhattam felfelé, de ekkor már 35ºC hőségben.
A határ előtt még be akartam vásárolni, de a diszkontnak titulált boltban olyan árak fogadtak, hogy csak olajoshalat és kenyeret vettem. Az olasz határt már csak egy tábla jelezte - de míg korábbi barangolásaim során meglepett, hogy egyik ház ide, a szomszéd pedig már a másik országhoz tartozik, most már ezt természetesnek vettem.
Doberdó dombjai között elképzeltem az itt zajló világháborús ütközetet, és egy ötperces pihenővel róttam le kegyeletemet az itt elhunyt mintegy százezer magyar katona emlékére . 1915 és 1918 között tizenegy nagyobb és számtalan kisebb ütközet zajlott az Isonzó folyó völgyében. Az állóháború egymillió áldozatot követelt köztük százezer magyar bakát. A múlthéten avatta fel Sólyom László itt Visintini-ben azt a kápolnát, melyet a magyar katonák kezdtek el építeni az elesett bajtársaik emlékére. Néhány emlékműnél, temetőnél megálltam, de magyar feliratokat, neveket nem láttam sehol.
Montefalcone-be érve majdnem „dobtam egy hátast”, amikor megláttam a Velencét jelző táblát. Már 14 óra elmúlt és korábbi autós utazásaim során olyan rövidnek tűnt innen az út. Most megrökönyödve láttam a 123 km-es távjelzőt. Egy percre leálltam, bekaptam egy csokit, bekapcsoltam az MP3-at, majd ráfeküdtem a kormányra. A tízórás erős szelet és a nagy kamionforgalmat leküzdve nyolc óra előtt Mestre-ben a Lidl polcait rámoltam le. No, de nem volt ez ilyen gyors és egyszerű mint ahogyan leírtam az előbb. Induláskor kiszámoltam, hogy ha 25-ös átlagot tudnék menni két pihenővel, akkor fél 9 körül odaérhetnék Mestre-be /Velence előtt 5-6 km/. Ennek alárendelve tapostam a pedált az órám szerint 42-45ºC-os hőségben és szélben. A nagy forgalom és főleg a kamionok jelenlétét akkor áldásnak vettem, ugyanis ha mellém értek lefogták az onnan támadó szelet és amikor elsuhantak mellettem a vákuum-hatás szívott magával, így gyakran tudtam 30 felett is haladni. Nem volt veszélytelen ,,potyázás’’, mivel állandó koncentrációt és egyensúly-megtartást igényelt. E szűk hatórás rohanás alatt kb. 5 liter folyadékot kellett pótolnom. A városokban csak a kivezető utat figyeltem, most alig tudok felidézni néhány képet.
Fizikailag teljesen kimerülve estem be az út menti kempingbe, ahol még kaptam egy pofont 21 Eurós egy-éjszakai díj formájában. Nagyon elkeserített a dolog, ugyanis a holnapi pihenőnap miatt kettő éjszakára is maradtam volna. Minden erőtartalékomat mozgósítva újra nyeregbe vágtam magam, és jobbra – balra tekintgetve kerestem megfelelő helyet az éjszakai vadkempingezéshez. Ráadásul az élelmiszerkészletem is igen elapadóban volt, így először azt kellett feltöltenem.
A Lidl táblánál némi vigaszt találtam, de a sors balra fordította a fejem és ott egy eldugott bejáróban megbújt Rialtó kempinget varázsolt elő. A tulajjal gyorsan megalkudtam 2x10 Euróban, majd ledobva a járgányt rohantam a túloldali diszkontba. A boltban kárpótoltam magam a ,,szenvedéseimért ’’, alaposan bevásároltam. Ez egy kis családi kemping volt, talán 15 lakóautóval és sátorral. Egy francia lakóautó mellé pakoltam le, egy kandeláber alá /jól jön a világítás este és hajnalban összepakoláskor/. Nemsokára megjött a 65 év körüli házaspár, és jó szomszédhoz illően beszélgetni kezdtünk. Közben kértem tőlük áramot. Természetesen adtak és megtoldották azt egy lámpával és egy darab francia sajttal. Később felajánlották, hogy maradék élelmemet és italomat beteszik a hűtőjükbe, amit el is fogadtam. Gyorsan kimostam az eddig használt ruhaneműket, kicsit rendeztem a portámat amikor egy torzomborz alak köszönt rám a szürkületben. Már korábban láttam egy felfújt hálózsákszerű sátrat nem messze tőlem és egy országúti kerékpárt a fához kötve, de mivel semmi mozgás nem volt körülötte , így nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Az övé volt ez a,,lakosztály ’’, mint kiderült ő Görögországból érkezett hajóval a csizma sarkába, majd onnan kerekezett fel ide. Nemrég nyitott a Velencei Biennale ahol négy grafikáját kiállították és minden nap beutazott a tárlatra. Két nap múlva bicajozik tovább Bolognába, hátizsákjában egy váltás ruhával. Meghívtam egy sörre, elég sokáig beszélgettünk, főleg a csodálatos országáról. Azzal a megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra, hogy reggel addig alszom, ameddig csak ki nem vet a hálózsákom.
5.nap: Mestre - Velence - Mestre /22 km/
Rég ébresztett már a nap melege… Mennyivel kellemesebb érzés, mint a telefon csörgése! Gyors reggeli /tej a szomszédoktól/, majd elindultam a szigetre. Furcsa volt, hogy alig kellett nyomni a pedált és csak úgy száguldott a terhétől szabadult járgányom. A kb. 5 km hosszú híd mindkét oldalán méteres kerítéssel leválasztott gyalogos-kerékpáros úton jutottam be a városba egyetlen használójaként. Olvastam, hogy járművet tilos bevinni, és mivel féltettem a bicót, gondoltam kiszedem mindkét kerekét és az egyiket magammal viszem a nyereggel egyetemben, a másikat odaláncolom a vázzal együtt valami oszlophoz. A nagy körforgalomnál kijelölt motoros – kerékpáros parkolókban rengeteg járművet láttam kerestem a megfelelő helyet, de végül nem tudtam megválni hű társamtól és elindultam vele a hidak felé. Úgy gondoltam, ha nagyon muszáj akkor legfeljebb visszahozom. Meglehetősen furán néztek rám a turisták amikor a szűk sikátorokban araszolgatva tereltem a bicajt a hullámzó tömegben. Felbátorított, mikor már harmadszor is elmentem a rendőrök mellett és rám sem bagóztak. Azt, hogy hány hidat lépcsőztem át egész nap nem számoltam meg, de közel lehetett a százhoz.
Közben összefutottam görög barátommal, aki meghívott a kiállításra, de udvariasan elhárítottam, féltve a bringát és sajnálva azt a 4-5 órát, melyet igénybevett volna ez a több háztömbnyi nagyságú kavalkád.
Végigjártam a jól ismert tereket, bekukkantottam néhány templomba, elnyújtóztam a Szent Márk téren és megebédeltem a gondolakikötőben. A sziget túloldalán a parkoknál néhány gyerek ugrált a vízbe egy stégről, és a nagy hőség engem is odacsalogatott. A második hasasomkor megjelent egy vízirendőr és erélyesen kitessékelt mindenkit a vízből. Aludtam egyet a fűben majd felfedező útra indultam Velence hátországába. Ezen a környéken nem volt tömeg , de még csak egy teremtett lélek sem. Itt az őslakosok laknak és szieszta idején teljesen kihaltak az utcák ergo…. lehet bicajozni. Vissza a turistaáradatba, nézelődés, fotózás, majd estefelé elindultam ,,hazafelé’’. A kempingben a francia szponzoraim asztallal, székkel, sajttal, hideg sörrel és jégkrémmel vártak kedvesen, teljes meghatódottságomban elfelejtettem egy közös fotót készíteni. Közben megérkezett szakállas barátom is, váltottunk néhány szót, tusolás, majd lefekvés. A korai zsákba-bújás sokára hozott álmot a szememre, pedig szükségem volt a pihenésre az elkövetkező szakaszok legyőzéséhez .
6.nap: Mestre - Madonnúccia /271 km/
A korai ébredésnek most is megvolt a haszna, ugyanis az éj leple alatt könnyebben kitaláltam a városból olyan útvonalakon, melyeken napközben nem, vagy kockázatosan használhattam volna. Egyrészt tiltás, másrészt a nagy forgalom miatt. Ez a 309-es főút /autópálya hiányában/ kötötte össze a keleti partvidéket észak – dél irányban. Nagyon erős kamion és személyautó forgalomban kellett közel 30 km-t lezavarnom egy félméteres leválasztott sávban. Tapostam is a pedált emberesen, ennek eredményeként bő óra múlva ledőlthettem a gépet egy lazább útvonalra. Innen sík terepen, némi oldalszéllel jutottam el Adria nevű városkába, mely után átkeltem a kétdunányi Pó folyón. Újabb 20-as után kénytelen voltam újra a 309-es főútra visszatérni, melyen full tempóban 30 km után értem be a vidék ,,fővárosába’’ Ravenna-ba. S ha már ideérkeztem, hát jól el is tévedtem, mivel nem a kitáblázott városkerülő, hanem a rövidebb, belvároson keresztül menő utat választottam. Félórás kóválygás után megtaláltam a tervezett utamat, mely a pályával párhuzamosan egészen Cesena-ig, sőt a város mellett elhaladva haladt délre. Olyan jó tempóban jöttem, hogy egy óra múlva több, mint 150 km-nél tartottam néhány rövid pihenővel. Itt viszont farkasszemet kellett néznem a hegyekkel, melyek meghatározzák az elkövetkező napjaimat. A bőséges ebéd új energiával látott el, így fizikailag rendben voltam a 42-45ºC-os hőség ellenére. Lelkileg is megnyugodhattam, hiszen a napi adag kétharmadát már megtettem. Fix esti alvóhelyem nem volt, mert a célként azt tűztem ki, hogy minél közelebb jussak aznap Rómához.
Innen az E45-ös autóúttal párhuzamos úton haladtam, amely az országúti kerékpárosok Mekkája. Kettőtől egészen 10 fős rajokban taposnak felfelé a hegyre, amatőrszintű, ám komoly pótjárgányokkal felszerelt kísérőkocsikkal támogatott csapatok is elhúztak mellettem. Ezek a profi versenyzők hangos veszekedéssel, káromkodással élnek, ha netán valaki akadályozni merészeli az irammenetüket. Tanúja voltam, mikor egy autó egy másodpercet kivárt a lámpánál és rögtön négy kerós döngette a tetőjét, ablakát, hangos kiabálással tetézve. Ugyanakkor ha utolértek ,,avanti’’ vagy hasonló beszólásokkal biztattak. Néha sikerült 3-400 métert ,,utazni’’ velük , de egy amatőr bandával például félóráig győzködtük együtt a szerpentines emelkedőket a megadásra. Néhányukkal beszélgetve megtudtam, hogy hetente 2-3 alkalommal jönnek ide fel 100 km-t teljesítve. Szerda volt és ezer körüli tekerő csak töredéke lehetett a hétvégi csúcsnak. Szerintem én voltam az egyetlen feketegatyás, mert mindenki fehér alapú mezben és nadrágban tekert.
Bagno di Romagna-nál hirtelen magam maradtam. Először nem is értettem, hogy miért fordul vissza mindenki, de hamarosan fény derült az okra. Új kísérőket kaptam, ugyanis az autópálya még építés alatt állt, és az egyik irányt lehozták az én kis hegyi szerpentines, 4 m-es, kátyús utamra. Nem elég, hogy meredek emelkedőket kellett legyűrnöm, még kamionok tömegével és a lassú haladásuk eredményeként a kipufogógázzal is meg kellett küzdenem. Elég lehangoló szakasz volt ez számomra, melyet egy parkolóban pihenő magyar tartálykocsi tört meg. Melegséggel szívemben fékeztem le mellette. A magyar szóra meglepődött sofőrről kiderült, hogy kazincbarcikai, s rögtön akadt néhány közös ismerős. Kedvesen kínált étellel – itallal és el is fogadtam egy ásványvizet közben hitetlenkedve hallgatta rövid történetemet ezer kilométerre otthonunktól egy kis hegyi parkolóban. Rövidesen folytattam utamat, de ez a kis epizód sokáig elkísért.
Már 18 óra körül lehetett amikor hirtelen elmaradtak az autók, ennek nagyon megörültem, de ez a mámor nem tartott sokáig, mert az utamat hatalmas betontömbök keresztezték, kerek piros-szegélyes és olasz figyelmeztető táblával egyetemben. Két választási lehetőségem volt: az első, hogy visszafordulok és kerülő útvonalat keresek, ami 40-50 km hegyi terep, a másik pedig, hogy átküzdöm magam az akadályon és fejest ugrok a bizonytalanba.
Az utóbbi mellett döntöttem a következő gondolatmenettel: már elég késő volt ahhoz, hogy visszaforduljak, nincs idő a kerülőútra és itt a lakatlan hegyekben kellett volna éjszakáznom, valamint hogy még otthon a Google Earth-ön végigmenve, az folyamatos utat mutatott. Persze volt kockázat: leomló sziklák eltorlaszolták az utat , víz elmosta, elbontottak egy hidat, vagy egyszerűen nincs út. Az aszfaltnak nem nevezhető kátyús kövesúton jármű nyomát sokáig nem lehetett felfedezni a tobozok és ágak között. Szerencsémre folyamatosan lejtett az út, így viszonylag jó tempóban haladtam a rázós útviszonyok között. Az autópályát ugyan nem láttam, de délre haladtam és olykor halványan hallottam a forgalom zaját. Néha-néha feltűnt egy-egy ottfelejtett rozsdás veszélyes kanyart, vagy kőomlást jelző tábla, elhagyott épület, de életnek semmi nyoma nem volt. Talán egy órát tekerhettem így a semmiben, amikor egy kanyar után megpillantottam egy román rendszámú Renault-ot, majd házakat és embereket, s hatalmasat koppant az a bizonyos kő, ami leesett…
Innen már meglehetősen jó útviszonyok között repeszthettem a völgyben lefelé, és hamarosan előkerült az autóút is a barlangjából. Az első nagyobb település /Pieve S. Stefano/ után már nézegettem a lehetséges táborhelyeket, mivel kezdett sötétedni. A térkép egy nagyobb tavat jelzett a közelben, így arra fókuszáltam. Nemsokára el is értem a szélét, de a megközelítése problémás volt, mivel távolabb volt az úttól és elég sok tanya volt a környezetében. Már erősen beszürkült az ég, amikor egy vitorláskikötő fényei lecsalogattak az útról. Mire leértem a meredek lejtőn, tudtam, hogy ott fogok éjszakázni, mert visszamenni már nincs energiám. Sok vízen-járó volt a parton és a stégeknél, de csak három horgászt találtam ott, akikkel jelbeszéd által kommunikálva biztattak az ott alvásra.
Megmártóztam a tóban, a maradék nagyiféle pogácsát bedarálva járgánylakatolás után egy vízibicikli mögé lehúzódva bebújtam a hálózsákba és szunya. Hangos kiabálásra ébredtem, kikukucskálva a csónakok közül láttam, hogy két egyenruhás valaki vitatkozik a horgászokkal, szerintem meg is büntették őket. Lapítottam a sötétben és mázlimra nemsokára valamennyien elmentek. Ekkor vettem csak észre, hogy közben majdnem egy métert csúsztam lefelé a meredek parton a hálózsákkal. Semmi kedvem nem volt átköltözni, ezért behúzódtam a közeli vitorlás mellé, füldugó, majd folytattam az alvást.
7.nap: Lago di Montedóglio - Príma Porta /243 km/
Azon a reggelen kivételesen nem a telefonom, hanem a hideg ébresztett fél három körül. Mivel alig aludtam többet négy óránál, így próbáltam begubózni még jobban a hálózsákba, nyertem is egy kis időt, de hosszú út állt előttem és sajnáltam az időt arra, hogy csak dideregve gubbasszak. Gyorsan összepakoltam és elindultam Róma felé.
Az előző nap megtett táv alapján már félúton voltam Rómáig , s ez a tény annyira feldobott, hogy elhatároztam: ma odaérek! Sokat kellett sötétben hajtanom és már a tartalék akkumulátoraimat használtam, s csak akkor kapcsoltam be a fejlámpát, ha a fehér csíkok elfogytak , és egy- két beelőző autó elől letértem inkább . Utamat Róma folyója a Tevere völgyében folytattam viszonylag sík terepen, majd Umbértide után összeszűkült a völgy és keményebben kellett taposnom a pedált. Perugia-t mindenképpen ki akartam kerülni, ami nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a térképem mutatta. A mellékutak ugyanis alig voltak kitáblázva, mindenáron be akartak vezetni a városba, nagy áldozatok árán ugyan, de sikerült rátalálnom a délre vezető 397- es főútra. Visszaemlékezve erre a szakaszra egyből a hőségtől vibráló aszfalt jut az eszembe, az órám szerint 47 fok a napon. Tuningolva magamat ezen a napon kettő jégkrémet is benyaltam, és mint a messiást, úgy vártam Todi városát. Inkább ne vártam volna oly nagyon, mert elég barátságtalan módon nagy hegyekkel fogadott. Újra válaszút elé értem, s egy benzinkúton kézzel- lábbal magyarázva próbáltam megtudakolni a kevésbé fárasztóbb útvonalat. Már 4-5 autós próbálta megérteni mit is akarok, de egyik sem beszélt idegen nyelvet, így sokra nem mentem velük. Végül a tapasztalataimra és a rövidebb útra voksoltam hát…
Maradtam a Tevere völgyében, ahol először enyhén, majd meredeken emelkedő hegyekben, szerpentineken haladtam. A gyönyörű táj némileg tompította a rekkenő hőség okozta levertségemet, de rendületlenül hajtottam. Először nyugati irányba 35km, majd délre fordultam Bashi településnél. Innen némileg változott a kép, enyhébb dombokon tekertem Attiglianoi-ig. A térkép szerint innen az autópályával együtt jutottam volna el Penna-ig, de sehogy sem találtam ezt az utat. Kérdezősködtem, de mindenki fel akart küldeni a hegyekbe Giove felé. Több, mint egy órát toltam a járgányt felfelé a negyvenöt fokos melegben.
Közben a vizem is elfogyott, s amikor a település főterén aláfeküdtem a csapnak igen furán nézegettek a kocsma előtt sörözgető helybéliek. Penna végén egy benzinkúton kértem vizet, és a kutas beinvitált a boltjába ahol kerékpárokat és alkatrészeket árult. Elmondta, hogy versenyző volt és ma is aktívan kerekezik, és felajánlotta, hogy átnézi a bicajomat. Én megköszöntem kedvességét és egy energiaitalt elfogadva tepertem tovább. 18 óra körül elértem a 3.sz főutat. Bár azt mondják, minden út Rómába vezet… Sok köszönet mégsem volt ebben az útvonalban, mert borzasztóan rossz minőségű aszfalt kemény hegyi tereppel párosulva akadályoztak, viszont a hőség már elviselhetővé vált.
Bármennyire elszánt voltam aznapi tervemben, a körülmények áldozatává váltam: Rómától 20 kilométerre rám sötétedett és döntenem kellett: vagy a sötétben bekerekezek a kempingig és HA megtalálom és HA beengednek tizenegy óra körül, HA elfogadható ár lesz, vagy ebben az elővárosban keresek egy alkalmas helyet az alváshoz. Utóbbi mellett döntöttem, de ebben az elővárosban már egymást érték a telkek, így egy mellékúton elindultam a völgy felé. Találtam egy elhagyatott telket lyukas kerítéssel: ideális alvóhely! Már éppen becűgöltem a motyómat a kerítésen, amikor a szomszéd kutyája éktelen ugatásba kezdett, így kénytelen voltam odébbállni. Továbbmenve elérkeztem az út végéhez, ahol egy ember éppen locsolta a pázsitját. Már sötét is volt, energiaszintem nulla, ezért megkérdeztem, lesátorozhatok - e a kapuja közelébe. Azt mondta, hogy neki mindegy, de ha végez a locsolással, kiengedi a három derékig érő kutyáját és azok egész éjszakai szerenáddal kedveskednek nekem. Jobbnak láttam visszafordulni, és az előbb felfedezett telekhez lassú, két lépés-pihenő, két lépés-pihenő mozdulatokkal közeledtem, imádkozva, hogy a kutyuli ne vegyen észre. Mázlim volt. Gyorsan kigurítottam a sátrat, bedobáltam értékeimet, belebújtam a hálózsákba, bemajszoltam egy csokit vacsora gyanánt és millió szentjánosbogár fényénél nyugovóra tértem. A feleségemnek megígértem, hogy gyakran írok SMS – t, de ilyen körülmények között sokszor esélyem és energiám sem volt eme tevékenységhez. /meglehetősen önző álláspont!/
8.nap: Prima Porta - Róma /20 + 18 km/
Még sötét volt, mikor ébredtem. Nem akartam együtt ébredni a szomszédaimmal… Gyorsan összerámoltam, majd elhagytam a várost, melynek most láttam meg a nevét… - hát ennél prímább szálláson is jártam már! Róma közelsége vonzotta az autókat is, mert egy körgyűrű után három-sávossá hízott az eddig gyatrácska főutam, és a korai időpont ellenére is hatalmas forgalomban találtam magam száguldó autókkal, alagutakkal /egyik 1800m/… nem volt egyszerű behatolni a fővárosba, egy kereszteződénél nem tudtam két sávot váltani a forgalom miatt, ezért kénytelen voltam elhagyni ezt az utat és mire visszataláltam - mint később kiderült – már túlhaladtam a kempingen. Csak később derült ez ki, így visszafordultam és 3 km után végre a recepción landoltam. Eléggé érthetetlenül fogadtak hajnal 6 körül a portán, de megalkudtunk az egyéjszakás árban /14,5 €/ és felállítottam a sátramat, tusolás, szennyes mosás, majd irány a belváros. A tájékozódás nem okozott gondot, ugyanis a kempingben részletes belvárosi térképet kaptam, rajta kiemelve a nevezetességek.
A Piazza del Popolo- n keresztül jutottam be a city-be, ahol már csak macskaköves utcákon lehetett haladni lépésben, mert valószínűleg még Cézár rakatta őket le, olyan nagy rések voltak közöttük. Itt már sok sétálóutca vezetett a látványosságokhoz, de a keresztutcákban sem volt nagy forgalom, főleg buszok közlekedtek. Embertömegek hömpölyögtek mindenfelé, leginkább ázsiaiak, de sok fiatal olasz diákcsoporttal is találkoztam. Eltekertem a Velence térhez majd a Colosseum tövében megreggeliztem. Az eddig csak elvétve látott római légiósok, gladiátorok itt már tömegével fűzték a turistákat fotózásra 5-10 Euró díjfizetés ellenében. Jó lett volna belülről is látni a küzdőteret, de nem mertem megkockáztatni a bringám tulajdonosának megváltoztatását. Különben sem volt kedvem félórát sorban állni, inkább körbetekerve be – bekukucskáltam a réseken.
Alapvetően csak felkerestem a látványosságokat, de be már nem mentem egy-két kivétellel. Ezek egyike a Pantheon volt, Raffaello és néhány olasz király sírhelyével. Egy németajkú párra bíztam a járgányom, amíg csodálattal adóztam a páratlan építészeti remekműnek. Eljutottam a Trevi-kúthoz, ahol a szűk téren ezrek tolongtak, és tízpercnyi helyezkedés után tudtam csak fotóztatni magam. Néhány nevezetes tér és templom felkeresése után egy park hűsében megebédeltem, majd szunyókáltam egy órácskát. A Tevere partján végigmenve a Vatikán volt a következő cél. A Szent Péter tér minden zugát bejártam, keresve a lehetőséget arra, hogy bicajomat biztonságban tudva bejuthassak Vatikánvárosba. Először a téren posztoló rendőröknél akartam hagyni, de azok elhajtottak azzal, hogy rakjam le a kerékpárparkolóban.
Végül egy szimpatikus bazárost kértem meg, hogy a mellette lévő oszlophoz kötözött bicajra vegyen néha pillantást. A biztonság kedvéért kiszedtem mindkét kereket és összefűzve a vázzal kötöttem őket az oszlophoz. Korábbi túrám egyikén már kikapták a gyorsoldós nyergemet, ezért ezt a teleszkópos szárral együtt magammal vittem. Ebből adódott is egy kis ,, kaland ’’, ugyanis a bejáratnál található detektoros kapu előtt a biztonsági őr odaintett, elkérte a nyerget, majd dühösen vágta a szalagra a zsíros kezét törölgetve. A belső porta őrei is igen gyanakvóan nézegették a kezemben lóbált szerkezetet.
Talán egy órát bolyonghattam a templomban és bekukkantottam az oldalág két-három kiállítására, miközben többször kimentem az épület elé ahonnan messze körvonalazódtak a kerékpárom vonalai. A bent látottakat nem részletezem, bizonyára sokan láttátok, és az én vallási, művészi, építészeti leírásom nem lenne valami eget-rengető.
Kiérve összeraktam a bringát, körbejártam az angyalvárat, majd sziesztáztam a spanyollépcső fokain. Hétóra körül elindultam visszafelé a sűrű forgalomban. Rómában nem találkoztam kerékpárúttal, a szélesebb úttesteknél egyméteres sáv szolgálta a biztonságos kerekezést.
A mopedek millióihoz képest kevesen kerekeztek, inkább csak helybéliek. Visszaérve a táborba a sátram mellé egy fiatal finn pár telepedett le, akik egész nyáron kerékpárral járták a városokat, de vonattal a városok közti távokat. Egy sör mellett sötétedésig beszélgettünk, majd alvás, hiszen holnap kipihenten nehéz út áll előttem, de már egyre közelebb leszek szeretteimhez, akik már igen hiányoztak.
9.nap: Róma - Lago di Montadóglio /238 km/
Hajnal háromkor keltem, gyors pakolás majd a sötét leple alatt még a forgalommentes kivezető szakaszon elhagytam Rómát. Az eredeti tervem arról szólt, hogy Rómából másfél nap alatt, hétfőn érek Ancona-ba, onnan áthajózok Zadar-ba, majd Horvát – Bosznia – Horvátországon keresztül jutok el Magyarországra. Egyrészt a visszaút rövidebb lett volna, így kényelmesen hazaérhettem volna vasárnap, másrészt Horvátországban - eddig autós szemmel - ismerős tájakon kerekezhettem volna.
Netről letöltöttem az összes kompjáratot, de előszezon révén vasárnap és hétfőn csak Splitbe volt járat, ami plusz 100 km hegyi terepet jelentett, és a hajótársaság árai is húzósabbak voltak . Az idefelé vezető úton azonban a Velence – Róma távon „spóroltam’’ egy napot, és ez a plusz két nap elegendő volt arra, hogy a visszautat is ugyanezen az útvonalon, ugyanennyi idő alatt megtegyem bejáratott útvonalon. Sokat vívódtam a két lehetőség között, végül az döntött, hogy Horvátország belsejében egyáltalán nincsenek kempingek és azért a civilizáció e formájának alkalmazása jót tesz a lelki világomnak.
Eztán az útvonalat már nem részletezem, hisz a néhány eltévedéstől és lecsapástól eltekintve ugyanazon utakat használtam, bár többször elővettem a térképet is mert más szemszögből nézve egy kereszteződés, vagy egy utca kissé másképpen hatott. Megint nagy forróság köszöntött rám, de hűsölni nem lehetett: gyűrni kellett a kilométereket. Mindig csak a következő város, vagy szakaszváltás volt előttem, a kilométerkövek /táblák adták az infókat/. Penna-nál intettem a benzinkutas - kerékpár-versenyzőnek, aki kiabálva invitált, de barátságosan megköszönve siettem tova.
Néhány mondatot írnék a táplálkozásomról és az élelmeim beszerzéséről. A csomagjaim befogadóképessége, a kaja súlya és az élelmek nagy melegben való tárolásának veszélye miatt csak egy- két étkezésre valót vásároltam egyszerre. Vasárnap zárva voltak a boltok, ezt figyelembe kellett lennem. Volt úgy, hogy órákat tekertem, esélyem sem volt bolt közelébe jutni, emiatt kerülni nagy luxus lett volna. A kisebb üzletek drágák voltak, ezért nagyrészt csak diszkont boltokban vásároltam. A rakományomat minél közelebb állítottam a bejárathoz, pénztárakhoz, hogy lehetőleg az üvegen keresztül folyamatosan rá tudjak látni. Gyorsan végigrohantam a polcok között, bedobáltam néhány dolgot majd irány a pénztár. Szlovéniában és Olaszországban nincsenek húskonzervek, májkrémek, melegítős konzervek, csak olajoshal és halpástétom, amiket meg is lehet fizetni. Ezért rengeteg olajoshalat ettem - ami tápláló és laktató is - halpástétommal váltogatva. A húskészítmények drágák /10dkg felvágott 2-3 Euró/, de akciósan néha vettem. Viszont mindig ettem a nálunk is olcsó pudingot, jégkrémet és csokit. Leértékelt gyümölcsöket, paradicsomot, uborkát szintén pakoltam a kosaramba mértékkel. Mint korábbi túráimon, most is előszeretettel dézsmáltam az út menti fák gyümölcseit, itt főleg sárgabarackot és körtét, de erdei szamócát is legeltem eleget. Arra ügyeltem, hogy szeletelt szendvicskenyér mindig legyen a tarisznyában, mert volt eset, mikor a kenyérre csak az otthonról hozott mustár jutott, vagy a Nagyika pogácsájának morzsája volt a vacsorám. Naponta legalább ötször ettem, de menet közben állandóan kéznél volt keksz, csoki, szőlőcukor és ezeket folyamatosan rágcsálgattam. Velencében és Rómában bepótoltam mindent, szinte egész nap csak ettem és ittam. Meleg ételre sajnáltam az időt és Velence és Róma nem tartozik az olcsó turistaparadicsomok közé.
Visszatérve utamhoz: újra megmásztam Penna hegyeit , a Tevere völgyének szerpentinjeit , Perugiát lazán kikerültem, és nekivágtam a hegyeknek. Azon a napon mindenképpen el kellett jutnom a vitorláskikötőig, hogy a további „szálláshelyek’’ lehetősége megmaradjon. Nem volt sétagalopp a nagy hőségben felküzdenem magam odáig, de amire esteledni kezdett már elérhető közelségbe került, s ez a tudat és a hegyek hűvössége megsokszorozta energiáimat. Már teljesen besötétedett mikor odaértem és egyből az előzőleg már kinézett rejtett stéghez mentem. Szerencsémre sehol egy áldott lélek nem volt a környéken, így gyorsan úsztam egyet a tóban, gyors kaja, lakatolás, majd belebújtam hálózsákostól kiterített sátorba és alvás.
Ekkor már elmúlt tizenegy óra és azzal a tudattal aludtam el, hogy eddig minden jól sikerült, de hogy ez így is maradjon holnap korán kell indulni és még a hőség beállta előtt át kell jutni a hágókon.
10.nap: Madonnúcia - Mestre /272 km/
Kezdtem hozzászokni a háromórás keléshez. Igaz, négy óra alvás nem elegendő ilyen megerőltető vándorúthoz, de minden reggel úgy indultam, hogy majd ma este hamarabb fekszem le. Mire kivirradt már a hírhedt névtelen úthoz értem, de mennyivel más érzéseket váltott most ki belőlem ez a forgalomból kizárt útszakasz...
Más szemmel néztem a kidőlt, gazzal félig benőtt táblákat, a valaha szebb időket megélt, most felerészt fekvő korlátfoszlányokat. A szakaszosan megmaradt aszfalton csupán az én pár nappal ezelőtti keréknyomaim látszottak, de bármennyire is lehangoló volt a látvány, vigasztalt a tudat, hogy ez az elhanyagolt út is hazafelé vezet. Majd kiértem a pályaelhagyó autótömeg kipufogógázzal telített szerpentinjére és visszasírtam az árva út tiszta levegőjét.
A hátsó háromrészes táskám mindkét oldalrésze ekkorra már teljesen szétszakadt és zsinegekkel, illetve a sárga vízhatlan ponyvával kellett összefognom.
Bagno di Romagna – nál újra kellemes társaságot kaptam az országúti kerékpárosok tömegében. Vasárnap révén megötszöröződtek létszámban, és nagy örömömre olykor sokáig lépést tudtam tartani egy – egy amatőr bollyal, hiszen túlnyomórészt lefelé kellett suhanni és az nekem nagyon ment, mivel a súlyom megvolt hozzá. A buzdítások, köszönések ezúttal sem maradtak el, és ennek köszönhetően az 50 km - t alig két óra alatt teljesítettem, közben egy rövid reggelivel. Cesena-tól még mintegy százötven kilométer viszonylag sík vidék következett, a hőség szinte elviselhetetlen méreteket öltött.
Itt térnék ki a folyadékpótlásaimra, mely legalább olyan kritikus pont egy ilyen túrán, mint az étkezés. Valamikor régen az edzőm azt mondta : ,,mielőtt megszomjazol, igyál! ’’. Ez egy aranymondás, de itt állandóan szomjas voltam. Ezen a napon összeszámoltam hány liter folyadék ment le a torkomon. Két hét-decis kulacsot használtam és nagyjából 12 liter nagyrészt tiszta vizet, de tettem bele plusz vitamint és izotóniás tablettát is. Ettől persze jóval több vizet ,,tankoltam’’, hiszen a meleg miatt hamar langyossá vált amit a fejemre, karomra és testemre öntve hűsítőként szolgált. Általában családi házaknál kértem vizet, de gyakran benzinkutaknál, vendéglőkben vagy utcai kutaknál szereztem be a nélkülözhetetlen folyadékot. Ez napi 10 -15 megállást, kéregetést jelentett, ami időtartamra sem volt kevés. Volt egy félliteres tartalékkulacs a ,,poggyászomban’’, de ha ehhez kellett fanyalognom akkor már gond volt. A visszaúton már tudatosan kerestem azokat az itatóhelyeket, melyeket előzőleg már igénybevettem. Érdekes módon Olaszországban nincs hideg víz! Ha netán van is azt előmelegítették, mielőtt adtak volna belőle, így inkább langyos, mint hideg volt. Egy – két emlékezetes kivétel azért akadt: egy hegyi falu utolsó házában egy nénike adott egyenest a kútból jéghideg vizet, s visszaúton már alig vártam, hogy újra kérhessek tőle, vagy egy város parkjában lévő csap volt még ilyen felejthetetlen.
A korábban leírt benzinkutas, aki népszavazást tartott a két válaszható útvonalról ismerősként köszöntve telenyomta jégkockákkal a kulacsaimat. Kellett a sok folyadék, ám ugyanakkor sokszor már annyira telített a víz, hogy csak muszájból nyomtam le a torkomon. Néha vettem tejet vagy gyümölcslevet, de ami szinte minden vacsorám kísérője volt az a sör. Délutáni bevásárlásaimkor legalább egyet, de olykor két sört is vettem és ha sokszor langyosan is, de jólesően behörpintettem az olajoshal után. A habzó ital hármas szerepet töltött be: 1. a sok víz után jóleső szomjoltó; 2. a napközben elvesztett energia egy részét pótolta; 3. elalvás előtt egy kicsit elbódított. Párizsi utam előtt a kluborvos javasolta az esti kettő sör fogyasztását, és az évek alatt nálam jól bevált, egyéb alkoholt nem ittam.
A mellékutak után újra a 309 – es főúton találtam magam a vasárnap esti csúcsforgalomban. Gyorsan túl akartam lenni ezen a szakaszon, ezért megállás nélkül, szinte végig a kormányon „fekve’’, elég jó tempóban haladtam, és már a hőmérséklet is elviselhetővé vált. Nyolc óra tájban értem Mestre-be és vágyakozva gondoltam vissza, mikor korai hajnalban csak én voltam a hatsávos úton. Most viszont kerülgetnem kellett, mert volt olyan rész ahová nem hajthattam fel. Nem volt egyszerű, de megoldottam, mert nem volt más választásom. Már sötétedett mikor begurultam a Rialto kempingbe. Egy lámpa alá gyorsan lepakoltam. Sátorállításkor vettem észre, hogy a rudazatom több helyen sérült, így az eszkimósátorból eszkábáltam egy hagyományos háromszög sátorutánzatot, alig fértem bele.
Közben a PDA – mat töltésre bedugaszoltam a szomszéd sátor csatlakozójába - talán nem haragszanak meg nagyon…
Éppen a szokásos konzervhalat bontogattam, mikor egy mikrobusz állt meg mellettem és csak úgy zúdultak kifelé belőle a gyerkőcök. Egy ötgyermekes francia család érkezett meg, s én magyarázkodhattam az áramlopás miatt. A családfő nem neheztelt rám, elbeszélgettünk, majd visszamentem befejezni a vacsorámat. Egy percen belül megjelent a családfő és meghívott vacsorázni hozzájuk. Először visszautasítottam, de jöttek a gyerekek is, nekik már nem tudtam ellenállni. Összeszedtem maradék készletem és beszálltam a közös vacsiba. A feleség egy hatalmas tál salátafélét, magvakat és egyéb beazonosíthatatlan zöldséget leöntött valami francia olajjal és ezen osztozkodtunk. Nagyon finom volt, csak számomra kevés, ezért mikor az otthonról hozott kétkilós körsajtot szeletelni kezdték már mindjárt jobban éreztem magam. Közben kiderült, hogy La Rocheelle – ből jöttek, vegetáriánusok, drága nekik Olaszország, stb. A legnagyobb fiú jól beszélt angolul /a többiek kevésbé/ és fordított, evés közben alig tudtam válaszolgatni a kérdésekre. Magyar embert még nem is láttak, nemhogy még egy ilyen fura , megszállottat. Jól elszaladt az idő, elköszöntem , tusolás, majd vissza a sátorhoz.
Éppen bebújtam a hálózsákba, mikor valaki megrázta a sátram. Meglepetésemre a bohém görög barátom volt az, nagyon megörültünk egymásnak és egy félórát még elbeszélgettünk. Kiderült, hogy kapott egy pincér állást Velencében, így a Biennálé végéig itt marad, s csak azután kerekezik tovább Bolognába. A nagy magány után a francia családi vacsora és a baráti beszélgetés olyan lelki örömet és megnyugvást hozott, hogy nem a holnap nehézségeivel hajtottam álomra fejemet.
11.nap: Mestre - Ljubljana /242 km/
Az esti ,,lelkizésem’’ eredményeként mindössze négy órát aludtam, s a hajnal mér a forgalmas 14 – es főúton talált. Újra negyven fok körüli hőmérséklet volt egész nap. A Doberdói dombokat elkerülve, most az Isonzo folyó völgyében közelítettem meg a szlovén határt. Gondolataimban ez a víz piros volt a sok első világháborús áldozattól, de a valóságban gyönyörű halványkék árnyalataiban tündökölt. A méteres gázlóiban fehér habként bukott alá a csodálatosan tiszta víztömeg. Savogna-nál váltam el a folyótól, majd néhány mérföld után már Szlovéniában is voltam. Dornbeck-nél átvergődtem egy hegyvonulaton, és egyórás sík után elértem azt a hegységet, mely idejövet is megkeserítette az életem. Másfél órás „kistányéros’’ mászás után értem fel a hágó közelébe, ahol már a tartalék vizem is elfogyott és beköszöntem egy út menti házhoz némi folyadékért.
Az idős bácsi beinvitált, majd bekiabált a házba, s rövidesen egy néni jelent meg három flakonnal. Jéghideg üdítő, cola és ásványvíz közül az utóbbit választottam, mire a bácsi mindegyiket tuszkolni kezdte a karjaimba. Miközben szláv nyelven magyarázott valamit, én felbontottam az ásványvizet és a felét egy huzattal megittam. Ki akartam fizetni, de mutogatták, hogy vigyem csak bátran, így duzzogva bár, de elhoztam az üdítőt is. Nagyon meghatott a kedvességük, és az utcára kikísérve még integettek is utánam.
A hegymenet oly kemény volt, hogy a merida cipőm bélése a stopninál úgy elvékonyodott, hogy vörösre dörzsölte a talpam azon pontjait. Mivel igen fájdalmasan érintett ez, kénytelen voltam kartonból betéteket vágni, és ezzel enyhíteni a dörzsölést. Öt óra tájban túljutottam a fennsíkon is, majd egy húsz kilométeres lejtmenet alatt teljesen elfelejtkeztem minden addig átélt kínomról.
Egy faluban értem utol két jól felmálházott fura alakot, az egyikük turbánfélét viselt. Kiderült, hogy Iránból jöttek és már két hónapja úton vannak, a céljuk pedig Spanyolország. Most Ljubljanába tartanak, s én felajánlottam a kalauz szerepét. Jó felszerelésük volt, de a valaha fehér póló már inkább szürkének látszott rajtuk, és mögöttük haladva kéthetes mosdáshiányról árulkodott a testük által kibocsátott bűzfelleg. Gyorsan előretörtem, de a tempóm gyors volt nekik, többször bevártam őket. Elmagyaráztam, hogy ha estére be akarunk érni a kempingbe, akkor haladnunk kell, de közölték, hogy ők beülnek kávézni, tartsak velük. Így elköszöntem, mire az egyikük „ szia’’ köszönésére meglepve megtorpantam. Kiderült, hogy másfél évig Pesten az tanult az orvosin.
Hétóra után már a főváros kerékpársávjain tapostam a pedált. Mivel még volt időm, így a belvárosban bolyongtam egyet, majd bevásároltam és irány a kemping. Mikor megérkeztem, azon már nem is lepődtem meg, hogy a múlt heti kopasz angol ismerősként üdvözölt, és míg felállítottam a sátornak alig nevezhető tákolmányt, ő hozott két hideg sört, amit beszélgetésünk közben el is fogyasztottunk. Mikor lehunytam a szemem arra gondoltam, hogy holnap ilyenkor már hazai földön térhetek nyugovóra, s ez a tudat nagy megnyugvással töltött el .
12.nap: Ljubljana - Lenti /230 km/
Szokásos korai kelés, forgalommentesen hagytam el a fővárost. Hajnaltájt egy útszéli parkolóban magyar kamionos kávézgatott, odaköszöntem és váltottunk néhány szót, még ásványvízzel is megkínált.
Újra hegyek következtek, ám egész más benyomással, hiszen idefelé szakadó eső és egy jókora kerülő nehezítette az utamat. Mikor átértem a hegyeken már messziről láttam egy magányos tekerőt, és mikor közelembe ért a szokásos kérdés: „Where are you from?” A „Hungary” feleletre satufék. Egy székesfehérvári fiatallal futottam össze, aki a francia rivierára tartott. Három hétre tervezte az utat napi 100-120 km városlátogatós ütemben, visszafelé vonattal. A szimpatikus fiúval eldiskuráltunk, mivel ez volt az első komolyabb túrája, elláttam néhány információval és jó tanáccsal, majd folytattuk utunkat. Celje-ben feltankoltam, majd újabb dombokat megmászva gyönyörű völgyön keresztül hatoltam tovább.
Ptuj után újabb hegyek következtek. Mire felküzdöttem magam a tetőre és kiértem az erdőből olyan sötét felhők közeledtek északról, hogy a szemüvegben semmit sem láttam. Olyan erős oldalszelem volt, hogy folyamatosan balra dűlve alig tudtam egyenesen tartani magamat. Rosszat sejtettem, mert az emberek behúzták a palettákat, leszedték a száradó ruhákat. A következő település Ljutomer 12 kilométerre volt, és mivel lejtett az út, gondoltam simán beérek a vihar előtt. A szél fokozódott és karvastagságú ágak repültek át előttem az úton, a kocsik félreálltak, vagy kerülgették a letört ágakat. Mint az eszeveszett hajtottam, a kilométertáblákat figyeltem 5-4-3, hű de messze van még ez a város. Közben egy kisebb gally telibe talált, szerencsémre meg tudtam állni és lefejteni magamról. Mire a várostáblához értem zuhogni kezdett az eső, csúszott az út, így száguldottam be egy térre, ahol beugrottam egy épület fedett lépcsősorához. A szél ide is behordta az esőt, majd éktelen kopogással megérkezett a jégeső is. A dió nagyságú jég szinte vízszintesen verődött be oda ahol álltam. Összegörnyedve behúzódtam a csomagjaim mögé, így csak a sisakomat és az alsó lábszáramat verdeste kékre a jég. Tíz – tizenöt percig tarthatott, de a téren tíz centis jég és víz hömpölygött. Még esett az eső, mikor a helybeliek szörnyülködve nézegették autóikat, házaikat. Az utamba eső településeken a vihar nyomai lépten , nyomon jelen voltak kidőlt fák, letört ágak, lyukas háztetők, megrongálódott villanyoszlopok formájában. Mire Lendava-hoz értem, újabb sötét felhők borították el az eget, és a határállomás után megint leszakadt az ég. Az erős szél és sűrű eső miatt képtelen voltam az úton maradni - a kamionok miatt veszélyes is lett volna - így félreállva az út mellé megadtam magam a kegyetlen időjárásnak. Sehol nem volt egy hely, ahová behúzódhattam volna, és hogy ne vacogjak a hidegtől, toltam a járgányt egészen Rédics-ig , ahol egy buszmegállóban találtam menedéket .
Egy rövid ideig vártam, de annyira fáztam, hogy inkább felpattantam a bicóra és elindultam a kerékpárúton Lenti felé. Nemsokára meg is érkeztem a kempingbe, ahol siralmas látvány fogadott: három-négy kidőlt fa, gallyak mindenfelé és nem volt áram. A portás ismerősként köszöntött, és megbeszéltük, hogy a mosókonyhában lesz a rezidenciám, merthogy a sátram vízállóképessége a nullával volt egyenlő. Hazatelefonáltam, és irigykedve hallgattam a feleségemet az otthoni kánikuláról. Teljesen átáztam, fáztam és rögtön a forró tusolás jutott eszembe. A tus alatt szomorúan kellett konstatálnom, hogy az áramkimaradás miatt csak langyos víz csörgedezett, de a kihűlt testemnek ez is nyújtott némi melegséget. Élelemkészletem egy olajoshalból és kekszből állt, amit kiegészítettem a bezárt étteremből kunyerált két szelet kenyérrel. Jóízűen bevacsoráztam a mosókonyhában, ahol a néha betévedő vendégeket a vizes holmijaim látványa fogadta. Már éppen lefekvéshez készülődtem amikor beállított a tulajdonos, hogy itt nem maradhatok, menjek vele. Átkísért a privát szaunájába, ahol fapriccsek és székek is voltak és „itt nyugodtabban éjszakázhat’’ kijelentéssel elsietett ezer meg egy problémáját intézni. Ma is hálával gondolok erre az úriemberre - emberségből nálam kitűnőre vizsgázott. Áthordtam a cuccaimat, majd a faágyon, biztonságban, száraz ruházatban, meleg hálózsákban álomba merültem a „Hotel Szaunában”.
13.nap: Lenti - Siófok /151 km/
Róma óta négy napot tekertem és az energiakészleteim lemerülőben voltak, ezért úgy határoztam, hogy lazábbra veszem az ütemet. Nem tartok ugyan pihenőnapot, de a kettő helyett három nap alatt teszem meg a hátralévő távot. Ennek megfelelően reggel csak hatkor keltem fel, összepakoltam, majd nekivágtam a hűvös hajnalnak. A tegnapi vihar nyomai úton – útfélen jelen voltak, bár ahogy haladtam keletre, úgy enyhültek a hatások. A zalai dombságot már kényelmesebben szeltem át, közben el is tévedtem /+15km/, és tizenegy óra körül értem el a Balaton nyugati végét, immár ragyogó napsütésben. Balatonberénynél meleg levessel és rántott bordával jutalmaztam meg szervezetemet, majd kifeküdtem a partra. Később tekertem egy - két órát csak úgy lazán az üdülőtelepek házai között, majd újra lángos. Egész nap csak ettem - ittam és egy kicsit pedáloztam.
Hétóra körül értem Siófok aranypartra, ahol egy szerény, néptelen /rajtam kívül két sátor/ kempingben megpróbáltam valami kuckófélét létrehozni kevés sikerrel. Úsztam még egyet a tóban majd tusolás a kritikán aluli mosdóban. A tükör előtt állva kissé elbizonytalanodtam ama elképzelésemen, mely szerint hazáig nem borotválkozom. Ha ezzel az ábrázattal csengetek be holnap a kecskeméti rokonaimhoz, hát nem biztos , hogy bebocsájtatásban részesülök , a családomról már nem is beszélve… Ezen felbuzdulva előkerestem a vészesetre tartalékolt eldobható borotvámat és égető fájdalmaimat tusolókrémmel enyhítve megszabadultam kéthetes szőrzetemtől. Szebb ugyan nem lettem, de az ápoltsági mutatóm legalább kettőt ugrott. Este alig tudtam elaludni, valószínűleg a sok alvás és a kímélő program megzavarta a bioritmusomat.
14.nap: Siófok - Kecskemét /144 km/
Hétkor szólt a vekker, a reggeli pakolási szisztémámról néhány mondat: kiterítem az esőköpenyt és a sátorból minden cuccot rápakolok, közben szatyrokba szortírozom azokat. A sátrat lebontom, összehajtom, és a hálózsák mellé beszorítom a háromrészes táska felső részébe, az oldalrekeszekbe benyomkodom a szütyőket. Felszerelem a szerszámos táskát, kormánytáskát, majd a háromrészest gumipókkal lerögzítem és menetkész vagyok általában 20 perc alatt. Elhagyva a szállásomat délnek dőltöttem a gépet a 64- esen le a dombokon keresztül Simontornyáig, majd keletre Dunaföldvárig. Már megint jól befűtöttek odafenn, s ebben a hőségben félóráig tartott átkelni a Duna hídján mivel javították a pilléreket. De ekkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak előszele a rám váró megpróbáltatásoknak.
Az 52- es főút valahogy kimaradt az eddigi életemből, de akkor lidércnyomásként éltem át azt az ötvenegynéhány kilométert. Az erős kamionforgalom teljesen szétnyomta az aszfaltot, melyen 15-12 cm kitaposott árok húzódik végig. Ezt jobbra tíz centis kiemelkedés zárja le és a széléig marad egy 20-30cm –es viszonylag sík, de egyenetlen aszfaltcsík. Két lehetőségem volt, vagy a „gödörben’’ haladok, vállalva a mögöttem jövők feltartását ha jönnek szemben, vagy a legszélén hajtok teljes koncentrációval és gödrökön átbukdácsolva próbálok egyenesben maradni. A csomagjaimmal egyik sem volt egyszerű és a kettő kombinációjával végül is túljutottam két és félóra alatt, de egész túrám legveszélyesebb szakasza volt ez.
Végre megérkeztem rokonaimhoz, Erzsike néni és Kálmi bá szívélyesen és ami lényeges finom ebéddel fogadtak. A hazai ízeknek nem tudtam /és nem is akartam/ ellenállni, legalább egy órán keresztül ettem és ittam, némi beszélgetéssel fűszerezve. Délután még egy kevésbé örömteljes programra is sort kerítettem amikor meglátogattam a kórházban fekvő másik, szívemnek kedves rokont, Imre bácsit és remélem váratlan megjelenésem kellemes meglepetést okozott feleségének, Manyika néninek is. Este hosszasan beszélgettünk és persze folyamatosan ettem-ittam. Nagyon jólesett a családi légkörben és teljes kiszolgálásban eltöltött délután, melyet ezúton is nagyon szépen megköszönök! Végre újra átélhettem a puha, kényelmes ágy andalító hatását, melyet csak akkor értékeli igazán az ember, ha két hétig érezte annak hiányát.
15.nap: Kecskemét - Miskolc /192 km/
Eddigi legrövidebb összepakolási időmet értem el reggel, hiszen csak egy-két ruhaneműt kellet visszarámolni, és a sok finomsággal – mellyel Erzsike néni ellátott - felszerelkezve indultam idei vándorlásom utolsó tekerésének. Az előző nap délutáni sziesztája megtette a hatását: a reggeli kellemes idővel megsegítve 25-30 – as sebességgel ,,száguldottam’’ hazafelé. Ehhez persze nélkülönözhetetlen volt hűséges társam akiről nem feledkezem el. Ő egy Intersport által forgalmazott GENESIS COLUBIA trecking kerékpár, melyet 28 –as Rigida kerekekkel, 1.3 –as Continental gumikkal szereltek fel, a defekt árnyéka sem vetődött rá. Shimano Deore váltószett tökéletesen működött a több ezer váltás alkalmával, és a Deore fékrendszer is biztonságosan lehozott a hegyekből. A teleszkópos nyeregcső jól aládolgozott a zseléhuzattal kényelmesebbé tett nyeregnek. A duplára hajlított kormányon sokszor hajtottam ,,fekve”, amit triatlonkormányként az országúti bringámon is használok. Patent és taposópedált / un. félpedált/ tapostam, a városokban nem ,,rögzültem’’, de így is eldőltem krumpliszsákként legalább kétszer.
Utam előtt mindössze 100-150 km volt a ráhangolódás, ennek ellenére tökéletesen kiszolgált, a tartalék alkatrészeket és a szerszámokat akár otthon is hagyhattam volna.
A szeretteim után való vágyódás megsokszorozta erőmet, és a rekkenő hőség és a fel-feltámadó szél ellenére öt óra előtt landoltam a házunk előtt. Nagy volt az öröm, a meghatódottság és megkönnyebbülés mindenki részéről.
Itt szeretnék hálát és köszönetet mondani imádott feleségemnek, hogy aggódott és végig ott volt velem, megadta a lehetőséget eme úthoz is; lányomnak és fiamnak, hogy támogattak és helytálltak itthon; Nagyinak az életmentő pogácsáiért; Eliznek és Jánosnak a megbízható társamért, és a szponzoromnak a támogatásért.
Mint szokták mondani : ,, Nélkülük ez nem jöhetett volna össze !!!’’
Néhány adat:
Megtett táv : 3011 km
Napok száma : 13 nap nyeregben + 2 nap pihenő
Költségek : 120 Euró + kb. 20 000 Ft
Rövid összegzés :
Tavaly szeptember óta terveztem az utat , amely nagyrészt a terveknek megfelelően zajlott , de közben sokat kellett improvizálni is. Gyönyörű helyeken jártam, néhány emberrel megismerkedtem és utólag már úgy tűnik nagyon jól éreztem magam, viszont ott és akkor szenvedtem eleget. Egészségügyi problémám nem volt csak az izzadt betétes nadrágom dörzsölte ki a combjaim belső részét, és a cipő a jobb talpamat. Erőnléti gondjaim, izomlázam nem volt, bár este már teljesen lenullázódtam. Műszaki problémám egyáltalán nem volt , köszönhetően az alaposan felkészített kerékpáromnak . Lentiben mérve hét kilót fogytam, de mire hazaértem már ,,visszahíztam’’ két kilót.
