2007 Balti-tenger

Balti – tengeri kerékpártúrám rövid története


1. nap: /210 km/
        Péntek reggel öt óra előtt indultam utamnak. Még sötét volt, mikor kis családom érzékeny búcsút vett tőlem. Az első 10-15 km azzal telt, hogy igazgattam a csomagjaimat, szokattam magam a hátul kb 20 kg, elől 5-6 kg súlyú teherhez. Mire kivilágosodott Sajószentpéteren voltam, s rájöttem, hogy lépcsőre felvinni kész kínszenvedés az egész járgányt, miután nem találtam a városból kivezető kerékpárutat.
        Dimbes-dombos vidéken, de jó tempóban haladtam Trizs községig, ami után egy 12-15 %-os emelkedő igencsak kivett belőlem sok energiát. Ezután a lejtőn szinte az Aggteleki határállomásig gurultam, ahol nem találtam senkit a sorompóknál. Felmentem az épületbe, s ott egy szlovák vámos hölgy intett, hogy nyugodtan kerüljem meg a sorompót.
        A határ után igen kaptatós emelkedők és sebes lejtők után érkeztem meg Plesivec-be. Onnan széles, záróvonallal védett országúton (jellemző a szlovák főutakra), csodás völgyön keresztül jó iramban haladtam egészen Dobsináig.
        Előző kalandozásaim alkalmával már megismertem azt a közel 4000 m hosszú emelkedőt, amely várt itt rám. Nekirugaszkodtam, de a lendületem és a mögöttem lévő 100 km csak az emelkedő harmadáig tartott. Tudtam volna még nyomni a pedált, de hosszú út állt még előttem, s nem akartam kizsigerelni az izmaimat. Meleg volt, izzadtam, s rutintalanul nem tankoltam fel elegendő ivóvízzel, így teljesen kiszáradva értem a Dedinky elágazás közelébe, ahol (eddig teljesen elkerülte a figyelmemet) egy hűs forrás mentett meg a szomjhaláltól. A nemrég fából épülhetett kilátóban szusszantam néhány percet, és előszedtem az esőfelszerelésemet, majd szitáló esőben vágtam neki a maradék, de már nem erős emelkedőnek.
        Az erős forgalom és az eső hatására úgy döntöttem átvágok a Szlovák Paradicsomon, de a kereszteződéshez érve táblával le volt zárva az erdei út. Mázlim volt, mert néhány perc múlva egy csapat angolul beszélő bringás érkezett, s megnyugtattak, hogy nyugodtan vágjak neki. Egy órás emelkedő után a jól megérdemelt gurulás jött a másik oldalon, ismerős Podlesoki kemping csábított megpihenésre, de tudtam még van három órám sötétedésig, hát rajta...
        Közben az eső szakaszosan végezte a dolgát, de amire Kézsmárkra beértem már szakadt. A térkép kempinget jelzett, kérdezősködtem, ki is küldtek a város szélére, de ott csak a tűzoltólaktanyát találtam. A lánglovagok némi telefonálgatás után felvilágosítottak, hogy Spiska Béla után van egy kemping. Már kezdett besötétedni, amikor nekilendültem az esőben. Spiska Bélába érve elhatároztam, hogy itt keresek valami szállást, mivel a sötétben való haladástól (az előző túráim tapasztalataiból okulva) erősen óckodtam.
        Találtam is egy magánszállást, de a kért 350 Sk-t, amit sokallottam, végül a néni megsajnálta az agyonázott vándort és 200-ért ideadta a hátsóudvari kis szobát. Ráadásként még azt is megengedte, hogy a bringámat betolhassam az ágyam mellé. Vizes cucc le, forró tusolás, gyors kaja - minek következtében egész éjszaka olyan hányingerem volt, hogy álmomban a háziak tartották a lavort a számhoz, nehogy...

2.nap: /170 km/
        Egész éjjel esett az eső, reggel teljes esőcuccban indultam. Egy laza 10km után igen erős emelkedő (Magas Tátra nyúlványa) következett, amit csak kétórás gyaloglással tudtam megmászni. Ezután lejtő következett egészen a Dunajec folyóig, ahol a tutajosok otthonaikban imádkoztak a napsütésért.
        Ismerős terep volt... a Cerny Klástorban kaja, s közben megcsodáltam az idén épített folyón átívelő hidat, mely összeköti a két országot, igaz csak gyalogosan és bicajosan. Ez már a csodálatos Pieniny Nemzeti park, melyet a Dunajec folyó tutajozása tett Európában híressé. A folyó jobb parján széles, most sáros kerékpárút halad, s még így szakadó esőben is élvezet kísérni a magas sziklafalakkal zárt kanyargó folyamot. Útközben egy éles kanyar után előugrott egy bódéból egy határőr, s a passzport-omat követelte. Miután elegett tettem kérésének, már Lengyelországban voltam.
        Az első városba (Kroscienko) beérve már már kisütött a nap. Gyorsan neki is vetkőztem, megszárítkoztam, majd örömhajtás következett a folyó völgyében egészen Nowy Sacz-ig, ahol viszont várt az égi áldás újabb hulláma. Újabb hegyi terep várt rám, egy Velencei-tó nagyságú víz mellett. Esett az eső, izomgyengülést éreztem, és szenvedtem. Úgy éreztem nem haladok. Kétóránként kenegettem az izomlazítóval a felső combjaimat és a bokámat Piros Aloevel.
        Miután magam mögött hagytam ezt a 40 km-t, rákanyarodtam a főútvonalra, ahol erős kamionforgalom várt. Egy emelkedő tetejére érve elém tárulkozott egy gyönyörű város, végre az aznapi gyötrelmeim végcélja: TARNOW. A város elején kempingtábla állt, a központba érve azonban tanácstalan voltam a hollétét illetően. Megállítottam egy idősebb házaspárt kemping után érdeklődve, s a férj - némi konzultációt követve - német-lengyel nyelven közölte, hogy ő elkisér szívesen a kempinghez, nincs messze. Megmutatta nekem a katedrálist, a sétálóutcát, számra semmitmondó lengyel hősökről mutatott emléktáblákat, gimnáziumot, végül elvitt Josef Bem emlékparkjához és mauzóleumához. Nagyon kedvesen és türelmesen beszélt a város nagy szülöttjéről, és többször is felhozta a szállóigét: „Lengyel-magyar két jó barát”. Csak toltam a cajgát fáradtan mellette, és annak ellenére, hogy érdekes történelmi eseményeket mesélt, felötlött bennem: elfelejtette a kempinget? Éppen meg akartam kérdezni ezt, amikor megállt a kemping előtt. Bekísért, és bár a recepciós hölgy jól beszélt angolul, ő elintézett mindent helyettem.
        Mivel szombat révén nem volt alkalmam pénzt váltani, így fizethettem euróval is, sőt a visszajárót zloty-ban kaptam meg. Jó kis keming volt. Idegenvezetőmtől fájó búcsút véve lemálháztam a táskáimat, majd felvertem a sátrat (3perc). Ezalatt a szomszéd faházhoz beállt egy magyar rendszámú autó. Odaköszöntem, mire a következő percben egy kupica házipálinkával jelent meg a családfő. Még a sajátomból sem szoktam inni, de most nem utasíthattam vissza... pillanatok alatt kibeszéltük Lengyelországot.
        Tíz perc múlva a fia hozta a frissen csapolt sört, hát mit mondjak nagyon jól esett... Megtudtam, hogy Celldömölkön laknak, osztrák munkahelyük van, lányuk egyetemista, fiuk harmadikos. Elmeséltem az utamat nekik, s épp a lengyel segítőmről beszéltem, amikor megjelent a férfi egy nagy szatyorral a kezében. Hozott nekem konzerveket, kenyeret, csokit, barackot, paradicsomot és mellé húsz zloty-t.
        Már a dulakodás szintjére süllyedt a tiltakozásom, de erősködött: holnap még nem tudok váltani pénzt, legyen nálam valamennyi. Az ellenértékét sem akarta elfogadni, sőt felajánlotta, hogy ha Varsóba érek szállást is tud adni, de ehhez még a feleségének is bele kell egyeznie. Ennyi jóindulatot és emberiességet érezve elérzékenyülve borultam a nyakába megköszönve mindent, de ostoba fejjel a nevét sem tudtam feljegyezni, vagy egy fényképet készíteni is elfelejtettem, s mire észbekaptam a jótevőm már eltűnt. Ha valaki más meséli el ezt nekem, hát nem biztos, hogy elhiszem. Miután elbúcsúztam tőlük, gyors tusolás, majd alvás következett. Az éjszaka nagyon hideg volt (8-10fok), így dupla ruházatot vettem fel.

3.nap: /235 km/
        Fél ötkor keltem borult időre. Miután szedtem egy kis almát a kempingben, elkeztem keresni a tulajt, mert senki nem akart kiengedni. Kb fél órát kellett rá várnom. A következő településeken az emberek fél hatkor(!) kiöltözve csoportokba verődve a templomba igyekeztek. Hihetetlen...
        Aznap gyakran eleredt az eső... Mellékutakon nyomtam, táblák ritkán fordultak elő, s fogalmam sem volt, hogy hol járok. Az út mellett három-sínes vasútvonal haladt, amin vonatot nem láttam ugyan, de nem  voltak rozsdásak a sínek. Egy markoló mögött bolyoztam kb 3km hosszan, de végül is eltévedtem. Égtáj szerint haladtam észak és keleti irányba állítottam a kormányt egy-egy jelöletlen kereszteződésnél. 30-40km kóvályoghattam így, mire bejutottam egy térkép által jelölt városba, ahonnan még 20km-re volt Mielec.
        Közben javult az idő, szárítottam a cipőmet és a ruháimat. A falvakban nem volt közkút, sőt sok helyen ivóvíz sem (legalábbis nem adtak). Néha pihenésképpen bementem egy kis boltba, vettem vizet és BIG MILK jégkrémet, ami 0,7-1 zlaty-ba került. Ezzel buzdítottam magam: 30-50 km és veszek egyet.
        A városok közötti szakaszok egyre hosszabbnak tűntek, pedig elég gyorsan járt a lábam, néha még 25-28 km/h-val is tekertem. Hamarosan elérkezett első találkozásom a Visztulával, Sandomierz e szép város előtt. Itt még széles kavics-folyam kíséri a folyót, ami nem túl bővizű. Az addig viszonylag sík terep dombossá vált, így döntenem kell az útirányról és a hamarabbi kemping irányát választom (utólag kiderült, hogy helyesen). Újra Visztula, majd Annopol előtt egy büfés elirányított egy falu felé, ahol az aszfalt véget ért. Földút váltotta fel, gát, erdő… már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok és veszítek vagy 30km-t, amikor megtörtént a csoda, és kijutottam a keresett útra. Késő délután már fájt a bokám, fenekem, izmaim, s akkor még 65 km volt előttem. Megfordult a fejemben, hogy lehet aznap inkább árokparton alszom… Mivel nem nagyon tetszett a gondolat, belefeküdtem a kormányba: menni kell!
        Még 10km volt előttem, mikor lassan elkezdett sötétedni. Egy nagyot hajrázva utolértem egy 230cm magas bicajost, akitől megkérdeztem a kempinget, ezen kívül egy árva szót sem tudott más nyelven, de intett: menjek utána! Majd’ kiköptem a tüdőmet, alig tudtam lépést tartani vele, de nyomattam. Gyönyörű városkába értünk, hatalmas tömeg volt, rengeteg gyalogos, egy szép vár… nagy élet folyt itt. Kazimierz egy üdülőváros sok hazafival. De az óriás csak tekert át a városon… valamit félreértettem?
        Mögöttem 230 km volt, „hol van már a camping?” – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy ott a vég, megállok, amikor ledöntötte jobbra a járgányát és vigyorgással jelezte: megérkeztünk! Megköszöntem neki a segítséget.
        A kemping tulajdonosaival, egy idősebb házaspárral lengyelül megalkudunk 10Zl-ban, majd sötétben a szokásos letelepedési ceremónia következett. Kis kemping volt, a tusolónak egy nagy kőházban adtak helyet. Volt forró víz és melegítési lehetőség is, így miután letusoltam és megvacsoráztam, már nem is fájt annyira…

4.nap: /175 km/
        Szokásos ötórai ébresztő (volt talán tíz fok is), behatoltam Pulawy-ba, majd a Visztula vonalát követve jó minőségű úton törtettem a főváros felé, itt már minden tábla Warsawát mutatott.
        Deblinben hatalmas vásár közepébe botlottam, vettem is egy  BIG MILCH-et. Ahogy közeledtem a főváros felé, úgy erősödött a kamionforgalom és a szél. A jó aszfaltnak és a tudatnak, hogy következő nap pihi lesz, szinte megszállottan, megállás nélkül tapostam a pedált. A Varsó táblánál fotó, majd szűk úton veszélyes közelségben az autókkal törtettem az elővárosokban. Egyszer csak szuper piros-fehér kerékpárúton találtam magam, mely a Visztula töltésén a folyó baloldalán egészen a központi hidakig bekísért. Még sok helyen az utómunkálatokat végezték rajta, de a folyó mentén mindkét partot behálózta a kerékpárút hálózat. A hidakon széles gyalogos és bringás utak voltak mindkét irányban.
        Mivel csak három óra lehetett, elhatároztam, hogy Varsó északi részében található Kampinoski parkban lévő kempingbe megyek, így holnapután időt nyerek azzal, hogy nem kell a városban kóvályognom. A folyó jobb partján haladva némi ízelítőt kaptam a város szépségeiről, Citadelláról, parkjaiból. Ekkor még nem volt részletes várostérképem, így mikor elértem egy nagy erdőséget, azt gondoltam már itt van a közelben a keresett park. Kérdezősködtem főleg bicajosoktól, de kempinget egyik sem ismert a közelben. Egy idősebb tag telefonos és GPS-ses segítséget vett igénybe és elkísért az erdőség másik végéig, majd megmutatta az irányt. Tekertem vagy 4-5 km-t, de ekkor az út átváltott gyorsforgalmivá, tiltva ott a kerekezést drótszamáron. Mivel azt gondoltam itt lehet ez a Laski nevű település, hát kérdezősködni kezdtem. A megkérdezett 10-12 személynek fogalma sem volt hol is van itt kemping, vagy Laski.
        Szerencsém nem hagyott el teljesen, mert egy szimpatikus harmincas férfi felajánlotta a segítségét. A közelben lakott és a térképe segítségével keresünk egy campinget. Tíz perc pedálozás után megérkeztünk egy lakóparkban található házához, ahol a felesége meleg étellel várt bennünket (közben hazatelefonált). A látszat kedvéért tiltakoztam egy kicsit, aztán nekiláttam a fantasztikusan finom rakott tök pillanatok alatt történő eltüntetéséhez. Már négy napja nem volt meleg, főtt kaja a gyomromban, ízletes is volt, így a repetát is jóízűen bekebeleztem, egy fél liter hideg gyümölcslé társaságában. Közben Konrad Mizerski barátom bemutatta a feleségét, kétéves kisfiát, és anyósát, aki el is távozott hamarosan.
        A térképről kiderült, még 25-30 km-re volt a park és nem biztos, hogy kemping van ott, valószínűleg csak táborozóhely. De a városközponthoz 5-6km-re volt több camping is. Kedvesen megemlítette az ottalvás lehetőségét is, de este vendégségbe mennek, és reggel mindketten dolgoznak - természetesen udvariasan elutasítottam. Figyelmességét mi sem tükrözi jobban, mint hogy írt egy tájékoztató levelet lengyelül, ha netán eltévednék, mutassam meg valakinek és segíteni fog, sőt megadta a telefonszámát is. Búcsúzóul két doboz sört és egy ásványvizet a táskámba tuszkolt. Nagyon meghatott ez a meleg, szívélyes vendéglátás, remélem valamilyen formában tudom ezt viszonozni kedves barátaimnak.
        Később bizony nem csak egyszer tévedtem el a nagyváros forgatagában, de a leírt instrukciók alapján tudtak segíteni és este nyolcra már találtam is egy kis kempinget. Arra éppen jó volt, hogy megpihenhessek, de zajos, koszos, zsúfolt tulajdonságai miatt felejthető.

5.nap: /45 km/
        A regenerálódásom időszaka volt ez a nap, minden izmomat kizsigereltem, ízületeim fájtak, így jól jött ez a pihenőnap. Nemcsak fizikailag, de lelkileg és agyilag is eléggé lerongyolódtam, hiszen mint a gép úgy gyűrtem a kilométereket, és csak az aznapi cél lebegett minden nap az orrom előtt.
        Reggel a csomagok nélkül szinte repültem a 6-7 km-re lévő központig a négysávos forgalmas úton. Nagy volt a város, a háború után teljesen újjáépítették, a Stare Miasto (régi tér) városrészt a korabeli tervek alapján alakították ki az utcákat, tereket, épületeket (Zamkowy tér, Syrenka Staromiejska stb.) Jónéhány templomba is bekukkantottam, mindegyik másképpen volt érdekes és szép. Még egy lengyelül megtartott miserészletet is meghallgattam. Bicajjal többször is körbejártam ezt a városrészt, hiszen 2-3 négyzetkilométerbe tömörült. A parkokban pihentem és szorgalmasan kenegettem végtagjaimat.
        Egy ilyen parkban a központi könyvtár mögött csöppentem bele egy tévés riportfilmbe, mely a háromkerekű tricikliről szólt. Pont a padom előtt állították fel a kamerát, alig tudtam megmozdulni egy félóráig amíg az öt kerekes beszélt az újdonságról. Majd meglátogattam Varsó legnevezetesebb épületét az egyetemet. A híres Varsói Egyetem kupolájába is fel szerettem volna menni, de a liftből a legfelső emeleten kiszállva egy biztonsági őr fogadott és visszazavart, mutogatva, hogy jegyet kellene vennem.
         Délután visszamentem az óvárosba még egyszer körülnézni, majd sötétedés előtt visszatekertem a kempingbe, útba ejtve egy bevásárlóközpontot. Ezután jött a vacsora, a következő napi indulás feltérképezése, tusolás majd alvás.


6.nap: /231 km/
        Mivel előző nap volt rá időm megtervezni a Varsói „kitörésemet”, így viszonylag egyszerűen kiértem a városból, kipihenve, jó erőnlétben gyorsan haladtam. Plock előtt egy magyar kocsi előzött meg, talán ez volt Tarnow óta az első. Plock-ot ki akartam kerülni, de eltévedtem és plusz 8-10 km-t rányomtam. Szép napsütéses idő volt, de a szembeszéllel meg kellett küzdenem szinte egész nap, nem beszélve a nagyon durva aszfaltról. Blizno után egy kemping csábított a tó partján, de még csak öt óra múlt, hát gyerünk korai még a megnyugvás. Dombos vidék várt, Brodnicában bevásároltam, hisz nem volt már messze a cél, a zbiczno-i camping. A faluban érdeklődtem, de semmire nem jutottam, így mentem tovább, hisz ott mindenütt tavak, szállodák voltak csak és kezd sötétedni. Egy erdős részen végre feltűntek a sátrak. Homokos táborozóhely volt, csodálatos, tóban elmerülő vöröslő napkorong ragyogta meg, éreztem, itt a helyem.
        A recepción egy kedves idős házaspár volt, 5Zl-t kértek, ezért adtak egy tavi fürdőzést és egy csapot. Az egész napi verejtéket egy kiadós úszással feledtetem, majd a finom homokban felvertem a sátramat, vacsora, majd alvás.

7.nap: /170 km/
        Hajnali kelés, sötétben indultam el. Sok tanyaközpont jellegű településen jutottam át, tábla ritkán volt található, így csak a napállásról tájékozódva értem ki egy főútvonalra (biztos kóvályogtam +15km-t).
        Nem sokáig élvezhetem a jó út előnyeit, mert újra rázós kátyús útszakasz következett. Háromórás szenvedés után beérkezem egy csodaszép vörös várral büszkélkedő városba Malbork-ba. Szinte minden Lengyelországról szóló prospektusban előkelő helyet foglal el ez a város, tele is volt turistákkal. Nekem sajnos csak néhány fotó jutott belőle távlatból és újra a nyeregben találtam magam. Az eső újra esett, nagy volt a forgalom, így kénytelen voltam újra mellékutakat igénybe venni, ami nem kevés időveszteséggel járt.
        Végre eljutottam az utolsó Visztula átkelésem hídjáig, ahol választhattam a keskeny korláttal elválasztott gyalogút és a forgalmas oldalszéllel megbolondított úttest között. Vesztemre az előbbit választottam (a túloldalon meredek töltésoldal 30-40cm hely), némi csúszkálás után átrámoltam a felszerelésem a 80 centis korláton. A szakadó esőben megálltam egy buszmegállóban és a szerencse mellém szegült egy helybéli képében, aki elmagyarázta hogyan juthatok el legegyszerűbben a legközelebbi tengerparti városba. A magyarázat ugyan jónak tűnt, de ez az útvonal olyannyira mellék volt, hogy még táblák sem voltak, a nap sem segített a zuhogó esőben, egy teremtett lélek sem járt arra. Kétórányi bizonytalan haladás után végre akadt egy falu, ahol a helyi fiatalok mutatatták: még 30km! Hát jól eltévedtem, de már láttam az alagút végét… Teljesen átázva, átfagyva megérkeztem végre a keresett városba Sobiesewo-ba.
         Szerettem volna tengerparti kempingbe letáborozni, de ott nem divat. A tenger után homokos part, majd dűnék, erdő található, és csak ezután találhatók a szállodák, campingek. A tengerrel való randevút sem így képzeltem el: szakadt az eső, üresek voltak a napozókosarak és kihalt homokdűnék vártak. Egy pár fénykép erejéig átverekedtem a bicajjal magam a mély homokon, majd vissza a kiszemelt campingbe. Ott is lehangoló látvány tárult elém: egy étterem mögötti udvar, lakókocsiba visszahúzódott vendégek, néhány elázott sátor. Némi reményt sugározott a vizesblokk meghosszabbításának a tetőszerkezete, igaz, hogy már volt itt egy kis sátor, de még akadt annyi hely, hogy ne ázzak. A betonra felállítottam a sátrat, vettem kölcsön szárítókötelet, s máris egy fokkal jobb lett a közérzetem.
        Közben csendesedett az eső, így a tenger felé vettem az irányt. Mire kivergődöm a partra már a nap is elővánszorgott néhány percre, úszás, didergés, fotó, majd futás vissza. A kis sátor lakói - fiatal lengyel párocska - közben összepakoltak és rámhagyva az asztalt, széket és a placcot elindultak melegebb, szárazabb vidékre. Gyors vacsora majd alvás.


8.nap: /45 km/
        Az eddigi fél négyes kelés helyett most csak nyolckor keltem ragyogó napsütésre. Összeszedelőzködtem, majd lazán letekertem azt a 20 kilométert, ami Gdansk-ig hátravolt. Először a pályaudvart vettem célba, mert az esti utazásomat be akartam biztosítani. Ráéreztem a helyzet pikantériájára, hiszen mire sikerült egy angolul beszélő pénztárost keríteni és kifizetni kártyával a jegyeket pontosan egy órámba került. Csomagmegőrzőbe pakoltam a cuccaimat, majd irány a város. Sokat hallottam már a „szabadság városáról”, de amit láttam az minden leírtat felülmúlt. Gyönyörűen felújított hanza típusú házak, szinte az egész óvárost behálózó tágas sétálóutcák, kedves emberekkel.
        Éppen vásárnapot tartottak, így a csatorna-menti utcákban sátrak ezreiből kínálták portékáikat a kereskedők. A kifőzdék a babos-káposztától a nyárson sült ökörig csábították illatfelhőikkel az arra járókat. A pékségek 60 cm átmérőjű frissensült, ropogós kenyeret felszeletelték, és különböző ízesítésű (hagymás, paprikás, kolbászos, stb.) zsírral kenték meg vastagon zöldségekkel díszítve. Én is vettem egy szelet (kb. 40 dkg) zsíroskenyeret, jól felturbózva mindenféle kalóriadús finomsággal, de csak a második nekifutásra sikerült elfogyasztani. Megnéztem néhány templomot (St Mary, St Nicolas, St Catherine) és bolyongtam az ódon csodaszép épületek között.
        Fél kilenckor indult a vonatom, mivel kerékpárszállító rész nem volt, így az utolsó vagon végére tettem a bicót és az előtte lévő kabinba hordtam a felszerelésemet. Úgy gondoltam éjszakai járat, senki se utazik - rajtam kívül. Kényelmesen elhelyezkedtem, és némi elemózsia elfogyasztása után szunyókálni kezdtem. Gondoltam reggelig kipihenem magam. Hát nagyot tévedtem, hisz a legközelebbi nagyvárosban a vonathoz még hozzácsatoltak néhány vagont, így a kerékpárom a két szerelvény közti átjárójába került, mindenkinek útban volt. Állandó felügyeletet igényelt, mert ha valaki átment a másik vagonba, akkor oldalra kitettem, ha valaki le- vagy felszállt, akkor az ellentétes oldalra kellett áthelyeznem. Péntek éjszaka révén nagyon sok fiatal hétvégére, vagy nyaralni leutazott Krakkóba, Zakopáne-ba a hátizsákokról és a túrafelszerelésekből ítélve. Még leülni sem volt lehetőségem a wc ajtó közelsége és a nagy forgalom miatt. Ha nem voltam elég éber, akkor nekivágták a bicajomhoz az ajtót, vagy eszeveszetten rángatták.
        Mint egy rémálom, olyan volt ez az utazás: állandóan rakosgattam a járgányomat, időnként a kabinban hagyott cuccaimra is figyelnem kellett. Éjfél után lanyhult a forgalom és az egyik oldali vagonajtót lezártam belülről, oda felállítottam a járgányt és kimerülve leroskadtam mellé. A polifoam-on ülve már csak a mellékhelyiséget használók léptek át rajtam, így már tudtam szunyókálni egy keveset.

9.nap: /293 km/
        Hajnali háromkor értünk be Krakkóba és leszállás után rögtön nyeregbeszálltam, hiszen aznap este már otthon szerettem volna álomra hajtani fejemet. A sötétben bóklászva elég hamar kitaláltam a városból és viszonylag nagy forgalommal terhelt főúton kellett haladnom. Reggelre kemény emelkedők állták utamat, sokszor gyalogolva másztam meg a csúcsokat. Mivel éjszaka nem tudtam igazán kipihenni magam, nem tudtam tempósan haladni. Nowy Targ-ig csak szenvedtem, ám innen egy völgyben haladva és a bőséges reggeli új erőt adott.
        Tíz óra körül már a Pieniny hegyeket ostromoltam, majd legurulva azokról a határra érkeztem. Ekkorra már teljesen beborult az ég és nemsokára szaporán jött az égi áldás. Gyors útlevél-ellenőrzés után nekivágtam a szlovák karszthegység 15-20 kilométeres emelkedőjének. A szakadó eső és a folyamatos emelkedő megtette a hatását: egy faluban félórás pihenőt kellett tartanom, mert teljesen lemerültem. Szerencsémre néhány km után felértem a tetőre, ezután félórás fékezés-csúszkálás következett.
        Nova Lubovna-hoz leérve egy Interpici szerű szerelvény állt az állomáson. Táv és időzavar lévén gyors döntést hoztam: egy darabig vonattal gyorsítom a hazajutásomat. Gyorsan ledűtöttem a gépemet, kérdeztem a kalauzt: Presov? Bólogatott kedvesen, rohantam a pénztárhoz, ahol kiadták a jegyet, a kalauz siettet, már indultunk is. Egyedül voltam a vagonban, így levettem teljesen átázott ruháimat, s a szárazakat felkaptam, majd elővettem némi kaját. Végre egy kis pihenő, szárazérzet és nyugalom…
        Talán tizenöt percig tartott ez az idilli állapot, mert jött a kalaj és mutogatva leszállított. Nem értettem teljesen a szituációt, de a helyi vasutas elmagyarázta, hogy ez a vonat eddig jött, két óra múlva volt csatlakozás. Na bumm…. ennyi felesleges időm nem volt, újra esőfelszerelést vettem fel és nyeregbe szálltam. Ez a kis pihi megtette hatását és elég jó tempóban beértem Pősténybe. Már csak arra gondoltam, hogy bármily nehézségek árán is, de haza kell érjek aznap!
        Nekilendültem az előttem álló emelkedőknek és hat óra körül bevánszorogtam Kassára. A városon keresztülhaladva lazítottam egy kicsit, a bal vádlim a tejsavhiány miatt húzódott, izomlazítóval kenegetve vészeltem át. Odáig 265 kilométert tekertem, az éjszakai ugrálós vonatozás és a kemény emelkedők teljesen kimerítettek, már csak a szívem és az akaraterőm vitt előre. Elhatároztam, hogy a határ után vonatra szállva fejezem be a napomat. Ez a gondolat új lendületet adott, és nyolc óra körül már a határon voltam. Még hat-hét km és Hidasnémeti vasútállomására értem. Tíz perce ment el a vonat Miskolc felé, a legközelebbi és egyben az aznapi utolsó másfél óra múlva indul – közölték az állomáson.
        Már nem bosszankodtam ezen, megvettem a jegyet és megpihentem. Nemsokára egy háromtagú biciklistársaság futott be. Elkezdtünk beszélgetni: kiderült, hogy Pesten lakó egyetemisták és Szlovákiában túrázgattak. A kalandmesélések közepette hamar elmúlt az idő, s elindult a vonatunk, és fél éjfélkor felcsengettem a lakásunkba…

Összegzés
Dátum: 2007 08. 03. – 2007. 08. 11.
Táv: kb 1574 km

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése