Poli,: 1993 Párizs

Megjártam Párizst... valaha

Tisztán emlékszem arra a tizennyolc évvel ezelőtti hajnalra, mikor kitoltam a bicajomat a pincéből, felpattantam a nyeregbe, de annyira rángatta a kormányt a nehéz hátsó csomagom, hogy meg kellett állnom és némi átcsoportosítást kellett eszközölnöm. Tiszaújváros megvilágított utcái csendes nyugalomban szemlélték amint egyensúlyomat keresve kacsázok közöttük.
1993. Július 4. vasárnap indultam el életem leghosszabb kalandjára, bele a nagy ismeretlenbe. Igyekszem minél hűebben leírni az akkori eseményeket, bár nem egyszerű visszaidézni a sok – sok évvel ezelőtti történteket. Segítségemre vannak az akkori rövid feljegyzéseim,fényképek, tervezeteim, számlák és térképek.

1.nap: Tiszaújváros - Visegrád /242 km/

Délre, Mezőcsát felé vettem az irányt, az utat csak egy lapos elemlámpa tompa fénye világította meg, bele is koppantam jó néhány kátyúba, de hamar rájöttem, hogy a felezővonal fehérsége igen jól megvezet és ott még az út minősége is jobb. A mai tapasztalataim alapján nem tettem volna Poroszló felé akkora kitérőt… A Dombrádtól induló 31-es főút már akkoriban is igen rossz minőségű volt, amihez hozzáadódott egy erős nyugati szembeszél - igencsak taposnom kellet a pedált. Ekkora már a hajnali egyensúlyproblémának nyoma sem volt, szinte eggyé váltunk a járgányommal. A Gödöllő utáni dombok megizzasztottak ugyan egy kissé, de kora délután már a Dunakeszi kompnál bosszankodhattam, mikor az orrom előtt húzták fel a pallót. Legalább nyugodtan elfogyaszthattam a maradék hazait.

        A Szentendre szigetről kiérve igen erős forgalommal kellett megküzdenem, bár a Dunakanyar szépsége kárpótolt. Már elmúlt öt óra, mikor megérkeztem Visegrádra. Az eredeti terv szerint Komáromban kellett volna éjszakáznom, de az erős szél felemésztette minden energiámat, úgy döntöttem, hogy egy útszéli kis kempingben maradok és reggel majd korábban vágok neki a következő etapnak.
         A teljesítmény elgondolkodtató, hiszen felkészülés gyanánt az út előtt két héttel hat nap alatt háromszor jártam meg Szegedet oda – vissza (a kempinges nem kis megrökönyödésére), és fizikailag semmi gondom nem akadt. Napközben némi kattogást hallottam a középső tengelyem felől, így - mivel időm engedte - szétszedtem és némi zsírpótlás után a probléma megoldódott… egyelőre.

2.nap: Visegrád - Bécs /191 km/
        Fél négy: csörgött az ébresztőóra, pakolás a sötétben, majd nekiveselkedem utamnak. A felkelő nap helyett eső érkezett és mire Komáromba értem már kacsára áztam. Határállomás, útlevél-ellenőrzés, majd rátértem a legendás 63-as útra, melyet a mai napig is szívesen használok akár kerékpárral, akár autóval indulok nyugat felé. Ez a főútvonal egészen Pozsonyig elvisz bennünket, legalább négy méter széles sávjával és másfél méteres, kitűnően aszfaltozott leállósávjaival, és az első 60-70 km nem is forgalmas.

        Akkor, a szakadó esőben és a viharos szélben nemigen bálványoztam ezt az útszakaszt, nehezen haladtam, szenvedtem. A nagyobb településekre érve rövid pihenőket tartottam, és fürtszámra tömtem magamba az olcsó banánt. Arra gondoltam, hogy a szlovák fővárosban pihenek egy kicsit és megszárítkozom, de a város előtt az eső intenzitása alábbhagyott, így délről kikerültem a belvárost. A Duna hídjáig el is jutottam, de ott alig találtam meg a gyalogos feljárót. Ezután megpróbáltam a folyó mentén haladni nyugatra, de mindig visszakeveredtem egy autóútszerű hatsávos útvonalra, melyen ugyan nem tiltották a haladásomat, de az autók százzal süvítettek el mellettem. Végre kiértem a városból és megtaláltam a határhoz vezető utat is ahol viszont már tilos volt kerékpározni. A határállomás már szemmel látható volt, ezért átemeltem a korláton a járművemet, átevickéltem az árkon és a párhuzamos kavicsos úton értem el a határt, ahol fordított sorrendben visszajutottam az útra. A határőrök összevont szemöldökkel figyeltek, és útlevél-ellenőrzéskor mutogatva magyaráztak valamit, de aztán csak továbbengedtek. Az osztrák vámnál sem volt probléma, de ami igazán meglepett az a határnál kezdődő kerékpárút volt. Akkoriban idehaza még alig volt kerékpárút, addigi utamon egy métert sem haladtam ilyenen. Azért is lepődtem meg, mert a „Duna menti kerékpárút” című könyv csupán Hainburgtól kezdődően írt a hálózatról. Ezen a terelővonallal elválasztott, jó minőségű úton haladtam egészen Hainburgig, ahol áttértem a Duna bal partjára. Itt a folyó töltésén, kavicsos úton tekertem, ami a vékony gumik révén eléggé kényelmetlen utazást jelentett, szerencsére 10-12 km után kiváló minőségű aszfaltút vezetett egészen Bécsig.
        A térkép az út mellett jelzett kempinget, amit meg is találtam hamarosan. Kissé gyanús volt, hogy nincs kerítés, nincsenek sátrak, csak hatalmas lakókocsik és mindegyik francia rendszámú. Odaoldalogtam egy a legközelebbihez, ahol éppen vacsorázott egy család. Próbáltam németül kérdezni, de csak francia válaszokat kaptam, mire egy gyerkőcöt elszalajtottak és hamarosan egy tekintélyes méretű roma férfival tért vissza. Vele már tudtam kommunikálni, és elmagyarázta, hogy ők vándorló romák, akik letáboroznak egy-egy városban, különböző időtartamra. Minden hónapban segélyt kapnak, abból tartják fenn magukat, majd továbbállnak. Sok ember megirigyelheti ezt az életmódot, hiszen a 10-12 méteres téliesített luxus lakókocsikban kényelmesen eléldegéltek, és azok a vontató autók sem alsó-kategóriások voltak.
        Elmagyaráztam, hogy is kerültem ide és a sötét miatt nem sok kedvem van továbbállni. Biztatott, hogy nyugodtan állítsam fel a sátramat bárhova, sőt meghívott vacsorázni, amit kedvesen visszautasítottam. Gyorsan felállítottam a sátramat, és mire berámoltam, már egy tizenéves fiú egy tányér hússal, sajttal állt meg előttem másik kezében egy dobozos üdítővel. Annyira meghatott ez a gesztus - és éhes is voltam -, hogy nem utasíthattam vissza és megköszönve jóízűen elfogyasztottam. Amikor visszavittem a tányért és az evőeszközöket a családfő még egy pohár borral is megkínált, amit szintén nem utasítottam el. Nehéz, fáradt nap volt mögöttem, de ez a meleg baráti fogadtatás jóleső érzésével hajtottam álomra fejem.

3.nap: Bécs - Sommerau /189 km/

Igen csípős hajnalra ébredtem, és az eső is cseperészett amikor összerámoltam a batyumat és búcsút intettem a csöndbe burkolózó cigánytábornak. Egyébként csodálatos kerékpáros paradicsom lenne, de az esőben valahogy nem tudtam értékelni a párhuzamosan futó széles utakat, melyek több szinten haladnak, a rengeteg irányjelző táblát, a hidakra felvezető csigaszerpentineket. Egy-két kocogóval és kerekezővel találkoztam csupán, gondoltam kellemesebb időjárás esetén tömegek használhatják ezeket a sztrádákat. A tájékozódás nem okozott gondot, hiszen 50-100 méterenként jelezte a tábla a helyes útirányt. Az osztrák fővárost elhagyva, Klosterneuburgban már komolyabb égi áldást kaptam a nyakamba. Ez még a kisebb problémám volt anno, hiszen a nyílt Duna-parti töltésre kiérve viharos erejű széllel kellett megbirkóznom, és bár szeretem a Dunát, de alig vártam, hogy leforduljak a gátról ami csak Tulln városánál adatott meg. Egy gyér forgalmú közúton haladtam egy darabig, majd egy Zwentendorf nevű falucska közelében egy soha be nem üzemelt atomerőmű telephelyén áthaladva újra a gáton találtam magam. Ekkor már az eső csendesedett, de a szél intenzitása nem lankadt. Irigykedve „morgeneztem” vissza a vitorlát bontott néhány szembejövőnek, érdekes módon velem egy irányban haladóval nem találkoztam. Dél körül értem Krems város, de a hely szépségeit ezúttal is hanyagolnom kellett, hiszen már jókora lemaradásom volt a tervhez képest. Kicsit bővebben: már első nap összejött kilométerből mínusz harminc ami a második nap időjárásának következtében már hetvenre növekedett és ezen a napon sem haladtam valami fényesen a széljárás miatt. A várost elhagyva – immár a bal parton haladva - országúton illetve a mellette lévő sávon már nem okozott gondot a szél a hegyek árnyéka miatt, így nagyobb sebességfokozatba kapcsoltam. A folyón elég sűrűn vannak hidak, kompok, de a vízierőművek duzzasztógátjain is át lehet kelni mint ahogy Ybbs - nél tettem. Már esteledett amikor ismét elhagytam a folyó vonalát és szállás után kellett néznem. Szerencsémre egy tanya udvarán kialakított hangulatos kemping keresztezte utamat, melyet nem is hagytam ki. A kedves házigazda még egy pohár borral is megkínált, bár ne tette volna, mert a nap messzire kerülte ezeket a fürtöket. Mire letusoltam már teljesen besötétedett, gyors étkezés majd alvás.

4.nap: Sommerau - Wallersdorf /178 km/
Korai ébredés (3 órakor), majd gyors, csendes pakolás és már újra úton voltam, vissza az északi oldalra, és a felkelő nap már Linz partján köszönthetett volna - ha nem takarták volna sűrű felhők. Az élelembeszerzés után újra nyeregben voltam, továbbra is a baloldalon követve a folyót, melyet komoly hegyek kísértek. Aschach városánál levágtam egy jókora kanyart, bár ezért át kellett hidalnom vagy félezer méter szintkülönbséget. Visszatérve a Dunához egy csodaszép helyre érkeztem (Schlögen), ahol a folyó teljesen visszafordult és bántam, hogy nem a partján kerekeztem. Az eső ugyan nem esett, de borult volt az égbolt, és a hideg meglehetősen befolyásolta a hangulatomat. Újra visszatértem a bal oldalra és néhány kilométer után elértem a német határt - legalábbis ezt tábla jelezte. Dél körül már a napot is fel lehetett fedezni és valahonnan a túrázók is előbukkantak. Általában 3-5 fős csoportokkal találkoztam, de tizenéves osztályokkal és nagyobb - szervezett túrán résztvevő - nyugdíjas csapat is jött velem szembe. Később megtudtam, hogy mi az oka annak, hogy nagyrészt nyugat felől kerekeztek az emberek. A Dunán rengeteg sétahajó közlekedik, és ezekkel felhajóznak - általában Passau-ig, majd ott kerékpárt kölcsönöznek, amivel - idejüktől, erejüktől függően - egy napot, vagy akár egy hetet is tekernek az uralkodó nyugati szelet kihasználva a folyó mentén, majd leadják a kölcsönbicajt. A kerékpárutak mentén 10-20 kilométerenként információs faházacskákban kínálnak szálláshelyeket - a túra teljes hosszára is akár -, de meg lehet választani az aznapi szakasz hosszát. Felmálházott turistákkal, inkább csak két-három napi váltóruhát rejtő táskát „cipeltek”, hiszen anyagilag megengedhették maguknak, hogy panziókban aludjanak és étteremben étkezzenek.
Passau-n átvágva magam, rögtön kellemetlen meglepetés ért, ugyanis a folyóval párhuzamos főút átváltott autóúttá. Visszafordulni már nem akartam, inkább magasabb sebességre kapcsolva a leállósávban száguldottam el a következő lehajtóig. Nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen az autók nem számítottak kerekezőre, és még a rendőrök sem dicsértek volna az egekbe. De szerencsésen túljutottam e szakaszon, mely azonban nem mondható el a következőről. Nyugati irányba kellett haladnom, és mivel az autóutat nem használhattam, kénytelen voltam ezzel párhuzamosan - vagy inkább cikk-cakkban - haladni, ami több problémát is felvetett. Elsősorban azt, hogy nem volt eléggé részletes térképem - ami volt az csak a főútvonalakat jelölte -, ezért kénytelen voltam állandóan segítséget kérni, többször eltévedtem plusz jóval többet kellett tekernem. A harminchatodik megkérdezett autós megszánt egy dél-németországi térképpel, amit a mai napig őrzök és ezúton is köszönök neki. E segítségével már jóval könnyebb volt a navigáció, és bár folytonos erős szembeszéllel kellett megküzdenem, viszonylag jól haladtam.

        A Bajor-medence kissé csalóka, hiszen a dombok sűrűn követték egymást így egyenletes tekerésről szó sem lehetett, inkább taposás-gurulás ciklusok tömkelegéről. Mivel már több mint száz kilométeres hátrányban voltam a tervemtől, így a szállás keresése estére már központi kérdéssé vált. Szememmel kutatgattam potenciális lehetőségeket erdő, szénakazal tópart formájában és a szerencse mellém is szegődött. Egy gazdaság – a falu nevére sajna nem emlékszem - mellett haladva megpillantottam egy széna tárolására használt pajtát ahol egy hatvanas bácsika éppen villázgatta a takarmányt. A bringámat az útszélen hagyva odamentem hozzá, majd megkérdeztem, hogy nem állíthatnám-e fel a sátram a pajta mellett éjszakára, viszonzásul segítenék a rakodásban. Először motyogott valamit, amit nem értettem, aztán intett, hogy várjak és elindult a lakóház felé. Legalább 15 percet vártam, mire visszatért és laza hanyagsággal intett, hogy kövessem. Nem igazán értettem mit is akar, de - sok választásom nem lévén - elindultam a házba. A régi bajor parasztház hagyományos ebédlőjében egy néni fogadott kedvesen és hellyel is kínált. Elmondta, hogy éppen vacsorához készülnek és szívesen megvendégelnének, sőt a fenti vendégszobában tölthetném az éjszakát. Mentegetőztem, hogy jó nekem odakinn is, nincs sok pénzem, hajnalban indulnék tovább… de a néni hajthatatlan volt és elmondta, hogy a kutya egész éjjel ugatna, ők is korán kelnek, és pénzt nem kérnek. Olyan kedvesen és meggyőzően beszélt, hogy nem tudtam - talán nem is akartam - ellent mondani eme invitálásnak. A felajánlott segítségemre a bácsi csak legyintett - valószínűleg látva a fáradságom azt gondolta, hogy fel sem bírnám emelni a villát - „kein problem”.
Azt, hogy milyen főzelék volt már nem emlékszem, de a füstölt sonka íze még a mai napig a nyelvemen van. Vacsora után néhány pohár sör mellett még elbeszélgettünk, miközben a néni előkészítette az ágyamat és egy kád forró vizet miután szóba jött a napközbeni átázásom. A forró fürdő és a meleg puha ágy mind testileg, mind lelkileg teljesen gatyába rázott. Teljesen feltöltődve és bizakodóan hajtottam ágyra a fejem és ilyen mélyen otthon aludtam legutoljára.

5.nap: Wallersdorf - Neuburg /176 km/
        Hajnal négykor a néni már teával és tojásrántottával várt, és útravalónak is készített legalább öt szendvicset. Búcsúzkodás közben - két cuppanós puszi között - még rákérdeztem az anyagiakra, de összehúzott szemöldökeiket látva nem forszíroztam tovább a témát. Elindultam a sötét éjszakába, az útról visszapillantva láttam a két jótevőmet amint a konyhaajtó fényéből integettek felém. A megható jelenet máig bennem él és bár a környéken azóta jártam már, hogy megháláljam Helga és Péter jóságát, de a konkrét helyet nem találtam meg.
        A napot már megint hiába vártam, helyette újra elkezdett esni az eső. Nekifeszültem a dombok végtelennek tűnő sokaságának és megpróbáltam minél egyenesebb vonalban nyugatra tartani. A pontos útvonalra már nem emlékszem, mert az eredeti tervtől jócskán eltértem, de arra tisztán, hogy a sok kis település után az első nagyobb város Abensberg volt. Az előző napomat a mellékutak cikk-cakkos bolyongása határozta meg, de ott akkor elhatároztam, hogy - vállalva a nagyobb forgalom veszélyét - főútvonalon folytatom utamat, mely célirányosabb és kevésbé lehet eltévedni rajta.

A kóválygásaim és a vártnál jóval esősebb és hidegebb időjárásnak köszönhetően már egy nap késésben voltam az előre elképzelttől. Azt nem állítom, hogy nem lehetett volna gyorsabban haladni, de én hajnaltól estig nyeregben voltam és csupán az élelembeszerzés, illetve az étkezések alkalmával tartottam rövid pihenőket. Persze a mai szemmel nézve sokkal rutinosabban is megoldhattam volna a felmerülő problémákat, de ez volt az első komoly külföldi túrám és a tapasztalatlanságom árát meg kellett fizetnem. A feljegyzéseim alapján ezen a napon volt egy defektem (utam során az első) melyet megoldottam. Itt jegyezném meg, hogy négy belsőt és egy külső gumit vittem magammal, és a külső – drótperemes lévén – elég sok nehézséget okozott méretei miatt (azóta sem viszek magammal).
Visszatérve a 16. sz. főúton jutottam el Ingolstadt határáig, majd tovább tekerve Neuburg városánál tört rám a sötétség. A város elején már jelezték a kempinget, amit hamarosan meg is találtam a folyóparton. Biztosan kellemes hely lehetett volna, ha látok belőle valamit és nem esett volna az eső, de így csak arra emlékszem, hogy egy szalonnasütő filagória alá állítottam fel a sátramat, és hogy nem volt a tusolóban meleg víz. Már kezdtem unni a sok esőt, hideget és ellenszelet, de holnap már egy ismerősnél keresek némi menedéket… és ez a gondolatsor némi pozitív töltettel árasztott el.

6.nap: Neuburg - Heilbronn /216 km/

Éjjel arra ébredtem, hogy szakad az eső és rettentően fázok. Kiderült, hogy ahol a hálózsák hozzáért a sátor falához, ott bizony átázott, így a hálózsákom egy része csurom vizes lett, a nadrágommal együtt. Ez két óra körül lehetett, gyorsan összekaptam a cuccaimat és a zuhogó esőben elszaladtam a tusolóig. Itt kicsavartam a hálózsákból a vizet, majd kiterítettem a mosdókra és forró tus alá állva felmelegítettem elgémberedett testemet. Ezután átöltöztem az egyetlen szárazon maradt farmeromba és pólómba, miközben a többi tusolóból is forró vizet engedve szaunát csináltam. A sátorba nem mehettem vissza, mivel a polifoam is vizes lett, hát lekucorogtam a sarokba és így szunyókáltam még másfél-két órácskát. Hajnalra elállt ugyan az eső, de hideg szél fújt, ami természetesen nyugati jellegét megtartotta. Egy ideig még a Duna vonalában haladtam, majd Donauwörth városánál északnyugatra irányítottam a kormányomat. A tervem szerint csak ha valami probléma merülne fel akkor látogatom meg egy régi barátomat és volt rokonomat, valamint családját.

        Azon a napon már nem volt kérdés számomra ez a menedékhely, hiszen alig maradt száraz ruházatom, fizikailag és főleg lelkileg a mélypont felé tartottam. Előzetesen abban maradtunk, hogy mielőtt megérkezem telefonálok, amit meg is tettem a délelőtt folyamán. Már várták a hívásomat és megígértem, hogy estére náluk leszek. Őszintén szólva az egész napból csak arra emlékszem, hogy esett és fújta szél, és szenvedtem, de nagyon. Ráadásul a bal karom erőteljesen zsibbadt, amit akkor annak tudtam be, hogy sokat használtam a könyöklőkormányt és nyomta valamelyik idegszálamat.
        A dombos vidéket a Sváb - Alpok váltotta fel, ami ugyan nem verdeste az ezer métereket, de igen kellett taposnom a pedált felfelé. Délután már éreztem, hogy nem jutok el a barátom városáig, fáradt is voltam és be kell vallanom el is méreteztem kissé a távot. Előző este úgy számolgattam, hogy kétszáz-egynéhány kilométert kell megtennem, de Heilbronn-hoz közeledve már 180 km-nél tartottam, és legalább 60-70 km még hátravolt, az este pedig már kopogtatott az ajtómon. Kerestem hát egy telefonfülkét és felhívtam Barnus barátomat, hogy csak holnap délelőtt érek hozzájuk. Ő kérdezte, merre járok és a válaszom hallva rögtön autóba akart szállni, hogy elém jöjjön és hazaszállítson. Egy röpke pillanatban végigfutott az agyamon, hogy milyen jó lenne ma este finom vacsorát enni, meleg ágyban aludni, de erőt vettem magamon és visszautasítottam az ajánlatot. Újra felkerekedtem az esőben és a várost elhagyva találtam egy erdős részt ahol felállítottam a sátram. Mire végeztem már teljesen besötétedett, bevackoltam magam az esőköpenyembe – miután a hálózsákom még mindig nedves volt – magamra húztam valamennyi száraznak vélt ruhaneműmet és megpróbáltam a vacogásom legyűrve elaludni.

7.nap: Heilbronn - Ketsch /66 km/
        Fogalmam sincs mennyit aludhattam, amikor egy hatalmas dübbenésre riadtam fel, a sátram erőteljesen rázkódott, valamiféle nyüszítést is hallottam, miközben rám rogyott a sátorlap. Az ijedtségtől még jobban összegörnyedve próbáltam túlélni ezt a sokkoló, megmagyarázhatatlan eseménysort. Talán tíz másodpercig tartott az egész folyamat, aztán újra síri csönd lett. Igyekeztem józan ésszel átgondolni a történteket. Valószínűleg egy nagyobb testű állat akadhatott bele a sátorba, vagy a zsinórjába, amiből némi dulakodás után kiszabadult és elszaladt. Ki is mászhattam volna körülnézni, de a hatása még bennem volt, fáztam is és nem tudhattam, hogy a sátorban milyen rongálódást okozott az állat így még jobban összehúzódva, reszketve megpróbáltam elaludni a leszakadt sátorponyva alatt.
        A fáradtság legyőzte a hideget és a félelmet is, mert arra ébredtem, hogy világos van, a fák lombjai áteresztették a nap sugarait. Utam során akkor először aludtam fél nyolcig, és csodálatos érzés volt négy nap után élvezni a fényt és a meleget. Felmértem a károkat, ami két elszakadt feszítőzsinórt és egy 15-20 cm sátorlap -szakadást takart. A nyomokból ítélve nem kis állat lehetett, a bicajomat is fellökte, szerencsére látható sérülést nem okozott rajta. Összeszedelőcködtem, majd a szikrázó napsütésben elindultam a dombos lankák között. A Ruhr-vidékre érve oly sűrű úthálózatba ütköztem, ahol három párhuzamos autópálya is haladt, rengeteg összekötő szakasszal. Nem volt egyszerű a navigáció egy vidéki fiú számára ebben a labirintusban, de dél körül sikeresen landoltam barátaim háza előtt, ahol szívélyesen fogadott a kedves Silke, a bűbájos tizenéves Jessica, és a volt sógorom és régi barátom Barnus.
        Első gondolatom egy forró tusolás volt, de a tükör előtt megrémülve vettem észre, hogy a bal karom külső szélén egy kullancs furakodott be a bőröm alá és körülötte már igen piros duzzanat keletkezett. Tudtam, hogy a Lime-kór is hasonló tüneteket okoz, így vendéglátóimmal közös elhatározással azonnal kocsiba ültünk és a közeli város kórházába hajtottunk. Rövid várakozás után az orvos alaposan kikérdezett, majd eltávolította az élősködő állatkát, és egy hatalmas adag injekciót adott be - de lehet, hogy hármat is - ami után mozdulni sem tudtam. A doktor szerint nincsen nagy probléma, de három napos megfigyelésre a biztonság kedvéért bent kell maradnom. HÁROM NAP!!!??? – ez úgy mellbevágott, hogy úgy kellett kitámogatni a másik szobába, ahol az adminisztrációt végezték. Ott a kedves nővértől kaptam a következő pofont, aki közölte, hogy az eddigi kezelést az utasbiztosításom fedezte, de a kórházi ellátást ki kell fizetnem előre és majd otthon visszaigényelhetem. Nem kevesebb összegről volt szó, mint a túrám egész költségvetéséről ami cc. 400 Deutsche Mark. „Hát akkor innen akár már vissza is fordulhatok, hisz a három napos csúszást már nem lehet behozni és pénzem sem marad” – gondoltam.
         Utólag látva a helyzetet akkor egy igen kockázatos döntést hoztam, amikor kisétáltam a kórházból, de a maradásom egyenlő lett volna a célom feladásával. A barátaim próbáltak lebeszélni erről az őrültségről és az anyagi részében is segítettek volna, de én hajthatatlan voltam. Ez a feszültség meghatározta a következő órák hangulatát, ami a vacsorára oldódott is, amikor megígértem, hogy ha éjjel, vagy reggel bármi intő jel jelentkezne, visszamegyek a kórházba. Az esti lelki feltöltődésem után oly mély álomba merültem, hogy időm sem maradt elgondolkodni a döntésemről.

8.nap: Ketsch - Lagarde /224 km/
        Visszaemlékezve semmi probléma nem lehetett, mert reggel hálával tűzdelt búcsút mondtam jótevőimnek és nekiindultam a Rajna mentén az utamnak. A nyirkos hajnalon a folyó gátja ködfátyolba burkolózott, igencsak mozognom kellett a nyeregben, hogy melegen tartsam a testemet. Az esti előrejelzés borús időt jósolt erős   széllel, ami be is jött, természetesen nyugatról szembeszállva velem. A forgalmas de haladós német utakon déltájban el is értem a határt.

Már hozzászokhattam ahhoz, hogy a határon a kutya sem fogadott illetve állított meg, de nem is nagyon bántam. Továbbra is a főútvonalakon haladtam dél-nyugati irányba, változatos terepen, ami dombok és kisebb hegyek sokaságát takarta. Ezen a környéken még nem sok problémám akadt a kommunikációval és a helységnevekkel, hiszen hajdani német területen jártam. Saverne városa után megmásztam a Vogéz-hegység jókora szerpentinekkel megáldott hágóját, majd a túloldalon leereszkedve tovább róttam a dombokat.
Ekkorra már elhagytam a főútvonalat, mert az erős kamionforgalom és a nyugati szél kombinációja meglehetősen veszélyessé vált. Újra vásároltam egy regionális térképet, mely segítségével egy Sarrebourg-ot megkerülve egy szelídebb domborulatokkal megáldott vidéken haladtam tova. Az erős szél eléggé elhasználta az energiáimat és lassan sötétedni is kezdett, amikor a szerencse mellém szegődött egy kis folyóparti kemping alakjában. A recepción megegyeztünk a fél árban, de a francia frankot - még otthon - sikerült úgy elcsomagolnom, hogy nem találtam. Felajánlottam német márkát, de a tulaj nem fogadta el és elmutogatta, hogy állítsam fel a nyugodtan a sátram pakoljak ki és ha megtalálom akkor rendezzük a dolgainkat. Szét is rámoltam, de nem találtam meg a pénzt. Visszakullogtam a bejárathoz, ahol már senkit sem találtam csak zárt ajtókat és sötét ablakokat. No, majd visszajön – gondoltam és elmentem tusolni. A gazda bosszúja utolért a jéghideg víz formájában, de mivel nem kellett érte fizetnem - mint utóbb kiderült - nem bántam különösen.

        Vasárnap révén egy élelmiszerüzletet sem találtam nyitva, de a gondoskodó barátaim révén némi elemózsia még előkerült a zsák aljából, és míg ezen rágódtam a szomszéd sátor hollanddánorvég fiatal párja barátságosan megkínált egy pohár vörösborral, melyet megtoldottak még eggyel, amit - némi duzzogással ugyan – de elfogadtam. Közben teljesen besötétedett - a tulaj sem tért vissza a pénzéért - így teljes megnyugvással tértem nyugovóra száraz hálózsákomba vackolva magam.

9.nap: Lagarde - Bar le Duc /150 km/
        Hajnalban az eső kopogására ébredtem, álmosan kikukkantva a sátor nyílásán elszomorodva láttam az égi áldást - vagy a gazda bosszúját. Gyors rámolás, esőfelszerelés, lámpa majd neki a sötétségnek. Ha a napot láthattam volna, akkor elmondhattam volna, hogy pirkadt, amikor megpillantottam Nancy-t a környék legnagyobb városát. Más alkalommal széles ívben elkerültem volna - a korábbi nagyvárosi kóválygásaimból kiindulva - de most kénytelen voltam betérni az autódzsungelbe. Az egyik ok, hogy pénzt kellett beváltanom – nem találtam a frankot – a másik, hogy be kellett vásárolnom.
        A francia vidékre akkortájt – de még manapság is - jellemző volt, hogy az apró településeken egyáltalán nem volt üzlet, a nagyobb falvakban pedig csak pékségek és hentesboltok székeltek minőségi termékekkel és számomra megfizethetetlen árakkal. Maradtak a nagy áruházláncok, melyeket városokban találhattam és nem kevés kilométert kerülgettem a betévőkért. Sikerült is bevásárolnom és némi pénzmagra is szert tenni, de a kijutás már nem ment ilyen egyszerűen. Csak nyugati irányba tartottam ugyan, de folyton gyorsforgalmi utakba, alagutakba torkollottam a végeláthatatlan autótömegről nem is beszélve. Már dél is elmúlt, amikor végre magam mögött hagytam a zsibongó város zaját és a szűnni nem akaró esőben tapostam a pedálokat. Erről jut eszembe: feljegyzéseim szerint ezen a napon újra szét kellett szerelnem a középső hajtótengelyem mivel igencsak fura hangokat adott ki magából.
        A francia kerékpározás szinte csak az országúti kerekezésről szólt akkoriban, de a tavalyi európai autós körutunk során sem láttunk sok kerekes turistát, csomagosat meg pláne. Kerékpárút nem jellemző, csupán a településeken van leválasztás az úttesten, illetve a járdákon. Maradt a forgalmas főútvonal, ami célegyenesen haladt, de veszélyes vagy a cikkcakk mellékutak, melyek kényelmesek ugyan, de jóval hosszabb és rosszabb minőségűek. Én kombináltam a kettőt, de csak kínomban, mert nem akartak szaporodni a méterek. Akkor először jelentkeztek az első erőnléti problémák izomgörcsök formájában. Felidéztem edzőm tanácsait, hogy változtassam a nyeregmagasságot, ezáltal más és más izomszálak kezdenek dolgozni – lazulni. Ez be is jött nagyjából, de az eső, szél, hideg trió továbbra is áskálódott ellenem.
Egész nap szenvedtem és alig vártam, hogy vége legyen… - mármint a napnak. Lassan, de biztosan sötétedni is kezdett mikor beérkeztem Bar Le Duc nevű városba, ahol egy kastély parkjában bukkantam rá egy kis kempingre. A recepció már bezárt, így akaratlanul is már megint potyázóvá lettem. Az eső elől a vizesblokk előtetője alá vertem tanyát. A kicsomagoláskor bosszankodva állapítottam meg, hogy reggel nem voltam eléggé alapos és az alsóneműs-pólós, illetve zoknis-melegítős szatyrokba beszökött a víz. Mindössze egy kerékpáros mez garnitúra és egy pólóm maradt szárazon. A sátor csurom vizes, én szintén… mi jöhet még?
        A meleg víz ugyan nyújtott némi kárpótlást, de pszichikailag nagyon leamortizálódtam, ráadásul a kemping teljesen kihalt volt, csak az ott lévő néhány lakókocsi apró fényei tanúskodtak némi életről. A rakományomat behordtam a mosdó egyik hátsó sarkába, belebújtam a zsákomba és elméláztam azon, hogy mi a *** keresek én itt? Sok időt nem pazaroltam eme eszmefuttatásra és némi bizakodásra is volt okom, hiszen másnap Párizs… – a többire már nem emlékszem mert elaludtam.

10.nap: Bar Le Duc - La Ferté Gaucher /192 km/
        Az éjszaka folyamán legalább háromszor felkeltem arra, hogy valaki használja a mosdót (a wc külön volt). Hajnalban csörgött a vekker, összekaptam magam, a vizes cuccaim vizesek maradtak, a lábamra zacskót húzva léptem a nyirkos cipőmbe. Kilépve, örömmel konstatáltam a száraz levegőt… a hideget kevésbé. Navigációs problémák a kietlen utcákon, de hamar megtaláltam a helyes irányt. A pirkadat előcsalogatta a napot is végre, az ujjhegyeimet igaz, hogy nem éreztem és a nylonzacskó is dörzsölte a lábamat, de már láttam az alagút végét!

        9 óra körül gyorsan megreggeliztem, és nemsokára odáig fajultak a dolgok, hogy kiteríthettem a sátorponyvát száradni és szandálban tekerhettem tova. A kerékpáron és a csomagjaimon egy tenyérnyi hely sem volt, szabadon a fityegő-libegő zoknik-gatyák-pólók hada végett. Sütött a nap! Ezen mámoros érzést az sem tudta elfojtani, hogy a francia fővárosba tartó főutat nem használhattam, kerülőket kellett beiktatni és párszor el is tévedtem. De haladtam, éreztem a Szajna illatát és már néha-néha feltűnni látszottak az Eiffel torony tv antennái. Tekertem ugyan, de a megőrzött számláim egyike szerint nem nagyon haladtam, hiszen 18:41-kor még csak Montmirail városban vásároltam gyümölcsöt, fűszert (?), ásványvizet és tejet. Előző este még úgy gondoltam, hogy aznap már Párizsban alszom, de délutánra kiderült, hogy csak késő este érhetnék be, így esélyem se lett volna megtalálni a kempinget, amit – az akkori navigációs körülmények között – csak nagyjából tudtam behatárolni.
        Így az este egy La Ferté Gaucher nevű városkában szakadt rám, ahol jelölt egy sátorozó helyet a térkép. Kedves kis kemping volt, bár itt már fizetnem is kellett, ha nem is volt drága. A ruhaneműk ugyan megszáradtak útközben, de az öblítő illatát rég elfelejtették, így kinyomkodtam néhány holmit mosószeres vízben csak az illúzió kedvéért. Az utóbbi néhány nap zaklatottságát próbáltam elfeledni, jól belakmároztam és kenegettem a sebeimet. Azzal a boldog tudattal tértem nyugovóra, hogy reggel nem kell hajnalban kelnem, és a túrám fele is teljesítve lesz.

11.nap: La Ferté Gausher - Párizs Concorde + kemping /125 km/
        Tudom, már kissé unalmasan fog hangzani, de megint esőkopogásra ébredtem… Gyors pakolás és irány a Champs Elysées. Az addig használt főutat el kellett hagynom tilalom miatt, ezért némi kerülőre kényszerültem északi irányba. Az elővárosokban a - nemzeti ünnep és a szakadó eső miatt - viszonylag kevés autó közlekedett, de ahogy közeledtem a körgyűrűk felé, kezdett sűrűsödni a forgalom. Ezen átjutva egy hatsávos sugárúton egészen a Concorde térig kerekeztem, ahol már - valószínűleg - délelőtt megtartották az ünnepséget, mert csak üres tribünöket és kisebb csoportot láttam. Végigcsattogtam a macskaköves Champs Elysées-n egészen a Diadalívig, majd visszafelé inkább a járdát választottam, ahol néhány elvetemült keleti országból iderándult turistát kellett kerülgetnem. A szakadó esőben nem sok kedvem volt megállni bárhol is – majd másnap - hisz egy évvel azelőtt már körbejártuk a nevezetességeket.

        Elindultam megkeresni a kempinget, és aki már vezetett Párizsban annak nem kell taglalnom, de aki nem, annak leírnám röviden a szokásokat: A közlekedés sugárirányú, tehát nincsenek hagyományosan vett párhuzamos utcák, tehát ha egy sarkon elfordulsz akkor azt 30-150 fokban teszed meg, és lehet,   hogy visszafelé haladsz. Egy kereszteződéshez érve a zöld jelzés csak tájékoztató jellegű, hiszen akár 3-4 irányból is megindulhat a forgalom. Irányjelzőt szinte nem is használnak, a sávváltásnál - ha van egyáltalán sávelválasztás - nincsenek szabályok, a körforgalomban kaotikus állapotok uralkodnak. Ez a helybelieknek természetes jelenség, az állandó dudálások velejárói a hétköznapoknak. A kívülállóknak elképzelhetetlen helyekre parkolnak be öt centire egymástól, de oldaltávolságot sem tartanak sokkal többet. Ehhez még jön a macskakő, nedves út, csomagok és már nem is oly nagy élvezet itt kerózni. A Franciák nem a segítőkészségükről híresek, és a kommunikáció is kimerül, ha nem a saját nyelvüket kell használni. Ily körülmények között nem is csoda, hogy a 25-30 km - ami a kempingig volt - közel három órámba került.
        A folyóparti szálláshelyen meglepően sokan telepedtek le ideiglenesen, egészen hátul találtam csak megfelelőterepet a sátorveréshez. A recepción majdnem dobtam egy hátast, amikor kiszámolták a fizetnivalóm, hiszen az eddigi 25-30 frank helyett több mint kétszázat fizettem   (igaz, hogy két napra). Sok választásom nem volt, hiszen se kedvem, se időm nem volt másikat keresni – a környéken nem is volt - és nem biztos, hogy az olcsóbb lett volna. A mai fiatal értetlenül állhat e mondatok előtt, hiszen manapság én is „végigszörfözök” a lehetőségeken, a Google-n megnézem milyen zöld a fű, beütöm a GPS-be a címet, és még sorolhatnám, de akkor a vidéki fiú egyedül volt a nagyvilágban…
        Igaz, hogy az eső szakaszosan esett, de hat órától kényelmesen megvacsorázhattam, kimoshattam a ruháimat, megborotválkozhattam, kezdtem emberi lényként érezni magamat. A pillanatnyi esőszünetet kihasználva előkaptam a félkilós bagettet, felbontottam egy 800g-os babkonzervet és hozzá egy doboz sört. Ahogy így lakmároztam a szembe szomszéd svéd család tagjai gyanúsan nézegettek, és mikor befejeztem a lakmározást a családfő átsétált hozzám. Angol-német nyelven magyarázva, mutogatva érdeklődött rólam és arról, hogy kerültem ide. Röviden elmeséltem az addig történteket, s közben a felesége áthívott az asztalukhoz egy pohár borral kínálva. Elmondták, hogy hüledezve nézték, hogy az a karó-vékony, nyeszlett emberke hogyan tömi magába a majdnem olyan hosszú kenyeret a hatalmas konzervdoboz tartalmával, miközben ők négyen egy darab sajtot majszolgattak némi gyümölcs kíséretében. Visszaélve a vendégszeretettel a maradék sajtot – desszert gyanánt – magamévá is tettem némi borral leöblítve. Nagyon kedvesek voltak, beszéltek magukról is, de főleg az én történetem és a magyar szokások, valamint maga az ország érdekelte őket. Legalább két órán keresztül beszélgettünk-mutogattunk, nagyon jól esett ilyen kellemes társaságban eltölteni az estét. Holnap pihenőnap! Ezzel a megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra, és bár csepergett az eső, bíztam a másnapi jó időben (és a svéd ismerőseim időjárás előrejelzésében).

12.nap: Párizs /84 km/

És bejött! Ragyogó napsütésre ébredtem, gyorsan átvedlettem az eddig tartalékolt szerelésembe, kis csomag összeállítása és irány a centrum. Nagyon fura volt a könnyű bicaj, a laza kormányozhatóság, a pille hajtás. A hétköznap reggeli forgalom elég meredek volt, de akkor ez sem zavart különösebben, az előzőleg „kitaposott” úton viszonylag egyszerűen bejutottam a belvárosba. Először a Notre Dame előtti térre jutottam el, ahol az útközben megszerzett salátafélét jóízűen elfogyasztottam. Eztán átkerekeztem a Louvre-hoz, ahol a piramis körül tettem néhány tiszteletkört. A Concord téren igencsak észnél kellett lennem a körforgalomban, mert a kocsik és a robogók eszeveszetten cikáztak ki-be-ide-oda. Újra végigpattogtam a Tour de France szakaszán a Triomphe körforgalomig, majd a Trocadero-n elnézegettem a - nálunk még alig ismert - gördeszkások attrakcióit.

        Már elmúlt dél, amikor átrándultam a Szajna másik partjára és az Eiffel-torony alatt – melletti parkban szunyókáltam egy keveset. Jól esett ez a semmittevés és a sok-sok gépies monotonitásban eltöltött idő után a városi nyüzsgés üdítőleg hatott rám. Megkértem néhány turistát némi promóciós fotó elkészítésére, melyeken a szponzoraim pólóiban, mezében domborítottam. Félóra után már ismét nyeregben voltam és élveztem, hogy ebben a hatalmas városban sincsenek távolságok ha kerékpárral adod össze magad. Hamarosan ismét a királyi palota kertjében találtam magam, ahol bevégeztetett a reggel vásárolt elemózsia. Ismét nyeregbe pattanva felkerestem a Varieté fellegvárát, a festők és művészlelkek mekkáját, majd feltekertem a Montmartre dombra a templomhoz. Ugyan vittem magammal lánclezárót, de tíz percnél tovább soha nem hagytam magára hű társamat, hiszen lépten-nyomon lelakatolt vázakba botlott az ártatlan kerékpáros. Visszafelé útba ejtettem a Pompidou központ impozáns épületét, s a Szajna partján visszacsorogtam az Eiffel-toronyig. Szerettem volna újra megnézni a kivilágított „magaslest”, de 21 óra révén még sokat kellett volna várni, így a holnap korai indulásomra gondolva felkerekedtem a szálláshelyem felé.
        Már koromsötét volt, mikor megérkeztem, gyors tusolás, majd - a svédjeim távolléte miatt - a sátor előtt lehuppanva egyedül majszoltam el a sajtboltban vásárolt igen savanyú tejterméket. Kicsit azért örültem annak, hogy másnap reggel már a szeretteim felé fordíthatom a kormányomat, és minden egyes taposással közelebb kerülhetek hozzájuk. Jóleső érzés volt, hogy a vállalkozásom felét már teljesítettem, kipihentnek éreztem magam a hazafelé vezető úthoz.

13.nap: Párizs - Verdun /225 km/
        Hajnal háromkor csörgött a vekker, s a szokásos ceremónia után elindultam… volna, de a zárt kapu formájába igen kemény akadályba ütköztem. Előző este pedig meg is néztem, hogy van egy kiskapu, ami valószínűleg állandóan nyitva van, de a mellette lévő bódéban biztos, hogy őrködik valaki éjjel is. Akkor viszont nem láttam egy árva lelket sem a környéken. Lemálháztam a cuccaimat, majd a kiskapura felmászva felhúztam a bicajt és átemeltem a túloldalra, ahonnan egy gurtni segítségével leeresztettem a földre. Eztán a nagy hátsó csomagom következett, amikor egy kiabáló lámpafényre lettem figyelmes, ami ráadásul ugatott is. Kisvártatva ott termett a százhúsz kilós, szakállas éjjeliőr – aki alig tudta a vicsorgó németjuhász kutyáját visszatartani – és leintett a kapu tetejéről. Franciául kiabálva az útlevelemet követelte, én ijedten mutogattam, hogy a nyissa ki a kaput, mert a túloldalon a kormánytáskában van minden iratom. Tízpercnyi mutogatás és a számla láttán végre utamra engedett, miután a kutyája segítségével felverte a fél kempinget.
        Még jócskán remegett a lábam a történtek miatt, mikor a kihalt, de nappali fényben úszó külvárosokon keresztül elhagytam a francia fővárost. Nem akartam annyit kerülni mint idefelé, ezért más útvonalat választottam – legalábbis egy szakaszon. Észlelhetően támogatást élveztem az eddig ellenséges széláramlatoktól, jóval gyorsabban haladtam és persze a hon hívogató szava is nagyon inspirálóan hatott.
        Csodaszép napraforgótáblák között haladtam, amikor már messziről feltűnt előttem bandukoló hátizsák. Közelebb érve már lába is lett, sőt feje is. Mikor mellé értem váltottunk néhány szót angolul, majd szolidaritásból én is – a bicajról leszállva – gyalog lépkedtem mellette. Kiderült, hogy...ööööö (a nevére már nem emlékszem) London mellől indult gyalog-komp-gyalog, és Velencébe tart. Egy hete indult, és egy hónap alatt szeretné elérni a célját. Búcsút intettünk egymásnak és tovább tekertem,   de közben a hátizsáknak lett lába, feje… s belegondoltam: egy fiatal lány egyedül az országutakon… Egy biztos védekező tényezője azonban akadt: önmaga, hiszen olyan esetlen és csúnyácska volt szegényke, hogy… No, ezzel nem azt akarom mondani, hogy én a csont sovány, beesett arcú drótszamárlovag jobb benyomást keltettem volna más szemében.
        Dimbes-dombos vidék következett ezután, de mivel a hátszél segítségemre volt, így jó iramot tudtam menni. Délután beborult az ég, de csak néha kezdett el csapkodni az eső és nem tartott sokáig. Egész más útvonalon haladtam már ekkor, és a regionális térképem segítségével nem sokszor tévedtem el. A környék nem hemzsegett a campingektől, ezért az aznapi etapot Verdun-ig terveztem meg, ami kényelmesen belefért az időbe és fizikailag is megfelelő volt. Kilenc óra körül meg is érkeztem a kis tó partján fekvő szálláshelyre, ahol igen szívélyesen fogadtak a portán, érdeklődtek utam felől, hisz nem sok kerekes vetődik hozzájuk, pláne ilyen messzi keleti országból. A díj is barátságos volt   (28 Frank – megvan a számla). Találtam egy alkalmas helyet, sátorépítés, vacsora, tusolás, és mire végeztem már teljesen sötét volt. Örültem, hogy ilyen jól haladtam azon a napon és bizakodóan nézhettem az elkövetkező szakaszok elé.

14.nap: Verdun - Weyersheim /218 km/
        Korai ébredés, rajt majd gépies tekerés szép napos időben hátszéllel és csodaszép francia táj. Röviden ezekkel a   szavakkal jellemezhetném azt a szombati napot a feljegyzéseim alapján.
        Akkor talán néhány mondat a felszerelésemről, melyet a mai szemmel igencsak „megritkítanék”. A járgányom egy akkor már kb. 15 éves osztrák gyártmányú Glockner acélvázas országúti kerékpár volt. Ezt megerősítettem két acélfelnivel, sőt „lesúlyoztam” a saját kezemmel készített „triatlonkormánnyal” és két fém sárvédővel. Rengeteg alkatrészt vittem magammal – sokat teljesen feleslegesen – többek között bowdeneket, láncot, de a legdurvább húzásom a képeken is látható drótperemes külsőgumi. Manapság már ennek a felét sem vinném, azonban a mai bringám sokkal strapabíróbb és megbízhatóbb. A kormánytáskában helyeztem el a nehezebb tárgyakat, valamint azokat a holmikat, amire menet közben is szükségem lehetett. A hátsó csomagom egymaga 26 kilót nyomott, ennek nagy része a ruhanemű, tisztálkodási cikkek és a sátor. Akkor a biztonság kedvéért – illetve tapasztalatlanságból – vittem magammal sok cuccot „ott legyen ha szükség van rá” gondolattal. A hálózsák zacskóban a csomag tetején és ezen a főszponzorom logójával ellátott elemózsiás reklámszatyor. Meg kell még említenem a „rendszámtáblát”, melyre a szponzoraim logóját a magyar zászló mellett a Tiszaújváros-Párizs jelet ragasztottam fel – sok bámészkodó megelégedésére. És mindezek tetején ott éktelenkedett a külső gumi, mely méteres átmérőjével jó szélfogónak bizonyult. Összehasonlításul: a tavalyelőtti római kiruccanásomon az összes cuccom 27 kg volt induláskor.
        Visszatérve a múltba újra átkeltem a Francia- középhegységen és Strasbourg felett – még gallok földjén – Weyersheim település közelében tört rám az est. Egy majorhoz közeledve észrevettem egy házaspárt, akik a csomagtartóból pakoltak éppen ki valószínűleg nagybevásárlásból megérkezve. Sok lehetőség nem lévén megkérdeztem, hogy felállíthatnám-e sátramat a melléképület oldalában. Először nem értették a mutogatásom és német karattyolásomat, de aztán intettek, hogy bátran tegyem meg. A lehetőségekhez képest jó hely volt, és főleg biztonságos. Később a férfi visszajött és megmutatta az épület túloldalán lévő falikutat, ahol megmosakodhattam a jéghideg vízben. Igaz, hogy két értelmes szót sem tudtunk váltani egymással, de mégis hálás vagyok nekik az ingyen szállásért.

15.nap: Weyersheim - Bad Urach /172 km/
        Még sötét volt mikor összepakoltam, elindultam a néhány kilométerre lévő határ felé. A régen szebb napokat látott nagy határátkelőn áthaladva átkeltem a duzzasztógátnak is használt Rajna-hídon. Az még hagyján, hogy a nap elfelejtett ragyogni, de még az eső is csapkodni kezdett. S hogy még fokozódjon a helyzet ott magasodott előttem a Feketeerdő-hegység áthatolhatatlannak látszó magasságával. Az első néhány kilométer még nyögvenyelősen elment, de a 8 -10 %-os emelkedőkre nem ezeket az áttételeket kellett volna elvinnem, illetve kevesebb csomagsúlyt és több fizikai erőt kellett volna produkálnom. Száz szónak is egy a vége, legalább két órán keresztül toltam felfelé a bringát a szakadó esőben és a hágó nem akart elém jönni. Valahogyan mégiscsak felküzdöttem magamat és úgy gondoltam, hogy innen már egyszerű lesz…

Hát… nem. Történt ugyanis, hogy a lejtőn megindulva éreztem, hogy a fékeim nem tapadnak rendesen, a kerék által felcsapott víz miatt csúsztak az egyébként is erősen megkopott fékpofák. Tolni a lejtőn az igencsak luxus lett volna, ezért mindkét fék behúzása mellett a kanyarokban és a komolyabb lejtőkön rácsúsztam a vázra és a sarkamat-talpamat az aszfalton tartva csökkentettem a sebességem. Ez a kívülálló számára elég mulatságos lehetett, de én nem nevettem oly hevesen pláne, amikor egy-egy kátyúba belehuppant a lábfejem. Arról már nem is beszélve, hogy az iramtól és a stabilitásvesztéstől a hátsó csomag „beszitált” és komoly erőfeszítésembe került az úton való maradás. Mivel írom e sorokat, így ezt is túléltem valahogy, és Freudenstadt-nál tartottam egy átmelegítő ebédszünetet. Akkorra már elállt az eső és némi erőt gyűjtve nekiugrottam a következő hegyi szakasznak, bár ez a lendület csak első emelkedőig tartott. Szerencsém is volt, hiszen onnan már egy völgyön keresztül kanyargott az út és nem voltak olyan nagy szintemelkedések, ráadásul a nap is kisütött mire Tübingen-hez értem.

        Átevickéltem Reutlingen városán, de akkorra már újra eleredt az eső. Egy kevésbé forgalmas összekötő úton érkeztem be – immár szakadó esőben – egy fürdővárosba, Bad Urach-ba. A város túlsó felén rátaláltam a kis kempingre, ahol – miután kifizettem a 12,75 DM számlát – elindultam valami esővédett helyet keresni. Már a második kört tettem meg amikor „Hé magyar barátom” kiáltásra és integetésre lettem figyelmes, mely egy lakóautó előteréből tört elő. Közelebb érve egy ötvenes férfi és egy nő üdvözölt és beinvitált a ponyva alá az asztalukhoz. Kiderült, hogy egy Svájcba disszidált hazánkfia és a felesége hívott be és itt a híres gyógyfürdőhelyen tanyáztak. Én is elmondtam röviden a történetemet, de mivel gatyáig el voltam ázva indultam volna mosakodni. Ekkor a férfi egy vissza nem utasítható ajánlatot tett, mégpedig azt, hogy az ő hatalmas elősátorjuk alá állítsam fel a kis sátramat, így nem kell áznom közben sem és éjszaka is száraz maradhat. Természetesen elfogadtam a felajánlást és gyorsan elmentem egy forró tusolásra.
        Amire visszaértem már telített asztal fogadott, háromféle sajt, sonka, szalámi, egy tál gyümölcs és egy üveg bor is előkerült. „Mi már vacsoráztunk” szavakkal ültetett le az asztalhoz a házigazda. Én először szabadkoztam – magam sem gondoltam komolyan – de csak nem tágítottak. Amíg én habzsoltam a gusztusos étkeket ők borozgattak és közben beszélgettünk. Kiderült, hogy ’56-ban Budapestről a szüleivel költöztek először Ausztriába, majd Svájcba ahol most egy bank vidéki fiókjának a vezetője.
        Mikor meglátta a rendszámtáblámat rögtön tudta, hogy lesz közös témánk. Én is elmeséltem eddigi utamat és ő is beszélt kalandjairól. Találkozásunk előtt néhány évvel a török tengerparton nyaraltak több ismerős családdal. Egy reggel – megunva a parti sütkérezést – három férfitársával elindultak túrázni a közeli hegyekbe. Térképük nem volt, csak „másszuk meg még azt is” ötlettel vezérelve kóvályogtak, és csak azon vették észre, hogy nem tudják hol is vannak és lassan besötétedett. Egy sziklamélyedésben húzták meg magukat éjszakára abban a hiszemben, hogy reggel majd visszatalálnak. Napfelkeltekkor el is indultak visszafelé, de egy meredek sziklafal visszafordította őket, kerülőre kényszerítve a társaságot. Közben elfogyott a vizük és az egyik férfi rosszul lett – valószínűleg napszúrást kapott – ezért árnyékba húzódva ott maradt egy társával, míg ők ketten tovább folytatták az útjukat. A kopár hegyekben tűző napon kiszáradva ők sem jutottak túl messzire, alkonyodott is, így egy sziklafal tövében kerestek pihenőhelyet. Ott, azon az este mélyen elgondolkodott eddigi életéről és kilátásairól, hiszen fizikailag és mentálisan is nagyon mélyen volt. Mit jelent számára a család, a gyerekei a szerető társa? Mit ér a kényelmes otthona, az autó amivel gyorsan halad, a repülő amellyel bárhová eljuthat? Mit jelent, ha meleg, puha ágyban feküdhet, ha megnyitja a csapot és belőle folyik a meleg víz, ha a hűtőben ott a hideg sör? Addig ezek a dolgok, tárgyak természetes velejárói voltak az életének, addig a pillanatig nem nélkülözte különösebben ezeket. Azon az estén – amikor lehet, hogy mindennek vége – mindez olyannyira felértékelődött benne, hogy elhatározta ha túléli, akkor más szemmel fogja látni a világot. Reggel kutyaugatásra ébredtek, egy kecskepásztor talált rájuk és levitte őket a közeli faluba. Mire visszaértek a szállodába ott várta őket a másik két társuk is, akiket a hegyi mentők találtak meg időközben. Tehát   „happy end” lett a kaland vége, de az ő életfelfogása gyökeresen megváltozott. Minden ezt követő évben 3-4 hét „eltávozást” kért családjától és belevetette magát a környezete által „őrült ötletnek” titulált kalandjaiba. Elment Dél-Amerikába túlélőtúrára, ahol ledobták a dzsungel közepén; egyedül eljutott kutyaszánnal az Északi-sarkra; tizenöt napos Szaharafutáson vett részt. Indiából egy húszlábas vitorlással kelt át Ausztráliába és négy hét alatt majdnem körbekerékpározta Európát. Tervei között szerepelt a Mont Everest meghódítása és az Amazonas végig kenuzása. A felesége és felnőtt gyerekei először furcsán szemlélték a történteket, de aztán beletörődtek, sőt büszkék is lettek rá és aktívan segítették eme tevékenységeit. A kalandjai során „feltöltődik” és egész évben sokkal jobban élvezi a szeretetet és a kényelmet. Voltak veszélyes helyzetek, többször elátkozta a percet, mikor belevágott, de ha véget ért, akkor már a következőn törte e fejét.
Azon az estén bennem is előtört valami, ami addig mélyen belül volt. A svájci kalandor (szégyen, hogy mesteremnek a nevét sem tudom) hozta a felszínre, ő öntötte szavakba az ebbéli hitvallásomat. Éjfél körül zsongó fejjel, millió gondolattal, de mégis valahogy „felvilágosulva” tértem nyugovóra, és ezután fogalmazódott meg bennem létem egyik meghatározó gondolata:
„A szeretetet, kényelmet és luxust valóban csak az értékeli igazán, aki időként átéli annak hiányát!”

16.nap: Bad Urach - Manching /212 km/
        Hajnalban bármennyire is csendesen szedtem fel a sátorfámat a „házigazdám” felkelt, és baráti kézfogással búcsúztunk el egymástól. Még midig a Feketeerdő-hegység csodaszép táján jártam és még magaslatokkal küzdöttem, hiszen feljegyzéseim szerint 8 km bringatolás is szerepelt a programjaim között azon a napon. Már majdnem délre járt az idő, mikor beérkeztem Ulm középkori belvárosába és némi energia-bevitellel társult röpke látogatást tettem. Ezután a Duna vonalában haladtam észak-keletnek, Günzburg és Dillingen érintésével. Már régen esett az eső, ezért emlékeztetőül elkezdte és változó intenzitással estig be sem fejezte búza bokrosító hatását.

        Délután 6 óra körül értem be Neuburg-ba, ahol idefelé táboroztam, de akkor úgy döntöttem, hogy továbbmegyek, egyrészt még legalább 40 kilométert tudok megtenni sötétedésig, másrészt esik az eső és semmi kedvem csuromvizesen tábort verni. Nem nagyon élveztem a tekerést ezidőtájt, de a szabadságom véges volt és minél hamarabb haza akartam már érni. A sötétedés Manching közelében ért utól, ahol egy falu melletti tó partjára kormányoztam jobb lehetőség nem lévén. Napsugaras időben csodaszép lehetett ez a hely, de akkor, hogy eső áztatta partján megálltam, annyira nem ujjongtam a látványért. Egy – horgászok által használt részen – gyorsan felállítottam a sátramat az esti szürkületben, majd maradék élelmemet némi sör kíséretében elfogyasztottam. A két kereket bevittem a sátorba, a vázat pedig kiláncoltam a sátorhoz és egy fához a biztonság kedvéért. No nem mintha a németek csak az én öreg Glockner-emre hajtottak volna, de az ördög sosem alszik! A monoton esőkopogás és a békahangverseny lassan álmot csalt a szememre.

17.nap: Manching - Pyrawang /215 km/
        Túráim során minden hajnal óracsörgéssel kezdődik, majd kikecmergek a hálózsákból és kipakolok mindent egy fóliára a sátor elé. Ilyenkor már csak a cipőmet húzom fel, hisz este már abban a ruhában fekszem le amiben reggel útnak indulok, mert hajnalban nyirkos minden és elég hideg is van öltözködni. Majd betuszkolom a ruháimat a szatyrokba és be a zsákba. A sátorrudakat kiveszem és a ponyvát összehajtva bedugom a tokjába. Majd az egész csomag a csomagtartóra, gurtni, és már indulásra készen is állok. Általában ez sötétben megy végbe, és nagyjából 15-20 percig tart. A túráim végére már alig marad sátorvas és hiába pásztázom végig lámpával a területet, apró holmikat sokszor így hagyom el.
        Azon a reggelen is hiába vártam a nap melegítő sugarait, az bíz nem akarta megmutatni magát. Egész nap borult idő maradt, szórványosan eleredő esővel. A Párizs felé vezető utamon többször cikk-cakkban, eltévedésekkel teletűzdelt Passau-Regensburg-Ingolstadt háromszöget visszafelé igyekeztem úgy átfogóbban lerövidíteni, hogy minél egyenesebb és célirányosabb legyen.
Ehhez segítségemre volt a részletes térképem és a tapasztalataim, amiket akkor szereztem. Ez alapjában sikerült is, hiszen dél környékén még Straubing városánál jártam, és az eső ellenére jól haladtam a hátszél segítségével. Innen már a jól bevált „ösvényen” tekertem, nem törődve a nagy forgalommal. Négy óra körül már Passau utcáit koptattam és a Duna partján futó kerékpárútra rátérve már kényelmesebben és nyugodtabban nyomhattam a pedált.
        Újra Ausztriába értem, a kerékpáros-paradicsomba. Az eső elállt és előrajzottak a kerekes turisták is valahonnan. A határtól még tekertem még 12 km-t, ahol egy kis kemping csábítóan hívogatott, s mivel elég fáradt is voltam, hát engedtem a csábításnak. Ott szinte mindenki zsákos kerekes volt, főleg osztrákok, de sok holland és német is akadt. Nem messze tőlem egy hattagú holland család telepedett le, a két kisebb gyerkőc utánfutóban utazott.

A képen is látható szomszédom Csehországból rándult végigjárni a Passau-Bécs útvonalat. Beszélgetésünkkor majdnem dobott egy hátast, amikor elmeséltem a túrámat és a napi 200 km hallatán csak hüledezett, ő három napra tervezett ilyen távot. A szállásadó néni még egy pohár sörre is meghívott – miután az 50 schillinges kempingdíjból nem engedett. Már nagyon hiányoztak a szeretteim, de egyre közelebb voltam hozzájuk…

18.nap: Pyrawang - Krems /235 km/
Vízcseppek koppanására ébredtem hajnalban, de szerencsére csak a kint lévő ködpára csapódott le a – sátorvasak hiánya miatt – kifeszítetlen ponyváról. Fél órán belül már a kis forgalmú közúton is voltam, a Duna jobb partján haladva. A festői szépségű Schlögen-nél most nem vágtam le a kanyarulatot a hegyeken keresztül mint idefelé, hanem követtem a folyó vonalát a kényelmes kerékpárúton, ragyogó napsütésben. 10 óra körül átrobogtam Linz csodaszép városán, majd oldalváltással jutottam el Grein-ig. Már addig is feltűnő volt a Duna magas vízállása, sok helyen az alsó részeket el is öntötte, de a városhoz érve lezárt sorompó fogadott. A távolba pillantva láttam, hogy a kerékpárút egyszerűen eltűnik a vízben. Visszafordulva átmentem a másik oldalra, de ott a közút szintén táblával le volt zárva a forgalom elől. Elő a térképpel, a hegyek és a magasabb hegyek között választhattam, maradtam az elsőnél és félórás tolás után legurultam a völgybe, majd újra tolás és… így ment ez, amíg visszaérkeztem a folyópartra, Ybbs településre, ahol már rendőrök irányították vissza az érkezőket. Megkérdeztem, hogy hol lehetne használni újra a part menti utakat, mire rádión utána-érdeklődve közölte, hogy Melk városáig biztosan nem. Megköszönve az információt újra térkép és „újratervezés”. Az A1-es és az 1. számú főút ugyan párhuzamosan haladt a folyóval, de az számomra tiltott gyümölcs volt, így maradt a még nagyobb kerülő, még több emelkedővel.

        A harminc kilométeres szakaszt sikerült közel hatvanná duzzasztanom a kerülőút által, és több mint három órán keresztül tartott amíg eljutottam Melk-be. Az apátság magaslata alatt tartottam egy rövid pihenőt, majd visszatérve a kerékpárútra folytattam az utamat. Már itt is gyanúsan sok volt az átfolyás, néhol 20-30 cm-es vízben átgázolva mehettem csak tovább. Talán 10 kilométert tettem meg, amikor újabb lezárásba futottam. Azokon a szakaszokon a Duna mély árkot vágva tört előre és a völgy a folyó szélessége plusz a kétoldali utakra volt korlátozva. Itt nem voltak gátak, amik közrefogták volna a folyamot. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy Krems-től már nincs gond, hiszen onnan már töltésen fut a kerékpárút. Tehát újra nekivágtam a hegyeknek – de csak már tolásra volt energiám, valamint az áttételeim sem voltak alkalmasak az emelkedőkhöz – és újabb két órát töltöttem a kerülő úton. Végre megérkeztem Krems városába és mivel kezdett sötétedni a térkép is jelzett campinget, fáradt is voltam a sok tolástól, így a maradás mellett döntöttem.
        A folyóparti kempingben alig voltak vendégek, az árvíz lehetősége elriasztotta őket, de már a kerékpárutakon is csak elvétve találkoztam túrázókkal. Én is elgondolkodtam egy pillanatra, hogy mennyire biztonságos itt letelepedni, de a recepciós megnyugtatott, hogy itt már van védőgát és a folyó szintje sem olyan magas, révén ezen a helyen már szélesebb a meder. Mindenesetre kiválasztottam a tábor legmagasabb pontját és oda állítottam fel a sátramat. Mivel a hadtápoldalon voltak hiányosságaim, besétáltam a közelben levő belvárosba és pótoltam azokat. Visszatérve még egyszer lementem a partra, hogy meggyőződjek a vízállásról, és valószínűleg megnyugtató volt, mert ott maradtam éjszakára. Este vacsora közben elgondolkodtam és nem is találtam meglepőnek ezt a helyzetet, hiszen amióta otthonról eljöttem, ritka nap volt amikor nem esett és ez a rengeteg csapadék mostanra gyarapodott ilyen nagy folyammá ezen a hatalmas vízgyűjtő területen. Elalvás előtt arra gondoltam, hogy másnap korán kell ébrednem, ha este hazám földjén akarom lehajtani a fejem.

19.nap: Krems - Komárom /275 km/
        És korán is keltem, hiszen már vagy két órán keresztül tekertem a széles védőgát aszfaltján és apró településeken keresztül, amikor a nap sugarai megvilágították az utamat. Ismerős tájakon haladtam, a térképet elő sem kellett vennem. A széljárás továbbra is kedvezett, mint ahogy hazafelé utamon állandóan, kárpótolva ezzel az odaút viszontagságait. Bécshez közeledve megszaporodtak a kerekező társak, sokan munkába, iskolába is ezzel a környezetkímélő járművel jutottak el. Az osztrák fővárosban ezúttal kiélvezhettem a kerékpárút-hálózat finomságait, feltekertem a szerpentinen a hidakra, váltogattam a párhuzamos utakat, aluljárókon suhantam tova. Elsődleges a haladás volt, így hamarosan át is kerekeztem a városon újra töltésen folytatva utamat. Ez nem tartott oly sokáig, mert egy sorompó és tábla jelezte, hogy el kell hagynom a töltést újra kerülőútra kárhoztatva. Először nem értettem a dolgot, talán átszakadt volna a gát és ezért nem lehet használni? Útközben aztán rájöttem arra, hogy idefelé jövet nem végig gáton jöttem, hanem volt egy szakasz, ahol az erdőben kanyarogva futott az útvonal és valószínűleg ezt a részt öntötte el a víz. Ez a megoldás annyira nem nyugtatott meg, hiszen már megint jó pár kilométert kellett kerülnöm a térkép alapján.
Végre eljutottam Hainburg városhoz, melyen áthaladva egy óra múlva a határhoz értem. A határállomás szlovák oldalán hosszú kocsisor fogadott, de én – pofátlanul megelőzve mindenkit – előretekertem, vállalva a vámos rosszalló pillantását. Okulva az előzőekből megkérdeztem, hogy merre mehetek tovább és ő megmutatta a kerékpárút lehajtóját. Ezen már gyerekjáték volt bejutni Pozsony belvárosába, mennyi bosszúságot megspórolhattam volna, ha két hete megtalálom ezt az utat. Bejutni könnyű volt ugyan, de kitalálni már jóval körülményesebb, hiszen a Kassa felé kivezető úton nem lehetett bicajozni és kénytelen voltam azzal párhuzamos utakat keresve kijutni. Mire sikerült ez a manőver már   5 óra körül járt az idő és igen bele kellett taposnom a pedálba, hogy a hátralevő több mint száz kilométert letekerjem. Ennek tudatában bele is feküdtem a triatlonkormányomba és csak nyomtam, nyomtam a pedált. A hátszél még mindig a segítségemre volt, így egy harmincas átlagot tudtam folyamatosan tartani. Igaz, hogy eleinte nagy forgalommal kellett megosztoznom, de később ritkultak az autók és a kétméteres leállósáv is segített a tempóm megtartásában. Egyre sűrűbb felhők gyülekeztek fejem felett, és félúton járva megjött az égi áldás is.
Akkorra már eltökélten csak azon gondolat járt a fejemben, hogy bármi áron, de én már csak Magyarországon töltöm az éjszakát. Ennek az elhatározásnak rendeltem alá mindent: nem érdekelt, hogy csapkod az eső, fáradt vagyok, sötétedik, semmi sem állíthatott meg azon az estén. Bőszen számoltam a kilométereket hatvan, nyolcvan és végre feltűntek Komárno csalogató fényei. A határhoz érve már teljesen besötétedett és a kivilágított Erzsébet-hídon haladva bizony eléggé elérzékenyültem – de az is lehet, hogy az eső esett a szemembe   – meglátva a Magyar Nemzeti zászlót a közepén. Mikor a határőrök megkérdezték hogy hol jártam, igencsak kikerekedett a szemük a válaszomat hallv, de belepillantva az útlevelembe elismerő szavak kíséretében engedtek tovább. Utoljára megkérdeztem tőlük a kemping helyét, majd legurulva hamar a kemping bejáratánál ugrottam le a nyeregből.
        Ott már csak az éjjeliőr – idősebb nagybajszú bácsika – fogadott azzal, hogy már tíz óra után nem engedhet be új vendéget. Más lehetőségem nem lévén próbálkoztam a lelkére hatni azzal, hogy esik az eső, milyen utat jártam be, meg hasonlók. Végül megsajnált és beengedett azzal a kikötéssel, hogy reggel majd elintézem a formaságokat, de mikor kimondta a nyolc órai pénztárnyitást… hát nyeltem egy jó nagyot. „Ha én reggel csak nyolc órakor indulhatok el, akkor másnap már nem érek haza” bevezetéssel újra elkezdtem a puhítást eljutva odáig, hogy odaadom a szállásdíjat neki és reggel majd befizeti. „Azt nem lehet, kell a személyi is és…”. Végső elkeseredésemben már könyörögni is kezdtem majd – utolsó szalmaszálba kapaszkodván – előkaptam egy ötszázast és a zsebébe csúsztattam. Ez a határozott elszántság végre hatott rá és beengedett, megegyezve arról, hogy hajnali négykor eltávozom. Közben az eső intenzitása nem csillapodott ezért úgy döntöttem nem állítom fel a sátrat, hanem keresek valami száraz helyet az alváshoz. Meg is találtam az alkalmas helyet a mosókonyha formájában, ahová rögvest beköltöztem. A kempingben már csak lézengtek az emberek és reménykedtem abban, hogy ebben az esőben és ilyen későn már senki sem akar mosni. Az őr is le volt „kenyerezve” és nekem sem voltak higiéniai gátlásaim a hellyel kapcsolatban. Gyorsan letusoltam, átöltöztem és bezártam az ajtót betámasztva azt a bringámmal.
        Teljesen kimerülve a napi erőltetett menettől bebújtam a hideg hálózsákomba – a kockakő is hideg és kemény volt – és azzal a gondolattal zuhantam álomba, hogy legközelebb már csak a saját ágyamban leszek hajlandó lefeküdni.

20.nap: Komárom - Tiszaújváros /325 km!/
        A hideg járólap miatt többször is felkeltem az éjjel arra, hogy fázom és fél háromkor elhatároztam, hogy inkább elindulok. Az éber őr kinyitotta a kiskaput – mert az mindenütt van – és belevágtam a hideg éjszakába. Időként meg kellett állnom, hogy némi vérkeringést vigyek a lámpát tartó elgémberedett ujjaimba. A nap első sugarai már Esztergomban találtak és nemsokára a váci révnél bosszankodtam mikor az orrom előtt húzták fel a pallót. Reggelizésre használtam ki az időt, míg visszatért a komp, átkelve rajta rátértem az Aszódra vezető útra. Átevickéltem a Gödöllői-dombságon és dél körül már Jászberény köveit koptattam. A sík területre érve – keletre fordulva – nagyon felerősödött az észak-keleti szél, igen kapaszkodnom kellett a kormányba. Mivel nem totál szembe kaptam a szelet, hanem kissé balról, ezért tolt le az útról – nagyon ellen kellett kormányoznom – és ha elhaladt mellettem egy nagyobb jármű, akkor a vákuum nagyon erősen hozzászippantott. Minden egyes kilométerért megszenvedtem és a Jászberény-Heves harminc km majdnem három órámba tellett.

Teljesen elkészültem az energiámmal, és a veszélyes haladást is figyelembe véve Átány útelágazásnál úgy döntöttem, hogy nem nyílegyenesen nyüglődök tovább, hanem dél-nyugatra fordulva kerülőt teszek Poroszló irányába. Abban bíztam, hogy így cikk-cakkban haladva jobban haladhatok és a szél is talán lecsendesül. A szél ugyan sokáig viharos maradt, de legalább forgalommentes mellékutakon és inkább oldalszéllel értem be Poroszlóra, miközben lassan beesteledett. Innen a Tisza vonalában haladva tekertem északi irányba, a szél csendesedett, de teljesen rám sötétedett.

Az egyik falu központjába érve élénk mozgolódásra lettem figyelmes az italbolt előtt. Mikor a roma társaság észrevett hangos kiabálásokkal és az úttestre való kilépéssel próbáltak megállásra kényszeríteni. Rögtön gondoltam, hogy nem egy sörre akarják a társaságomat, így beletaposva a pedálba kikerültem őket és maradék energiáimat igénybe véve őrült tekerésbe kezdtem. Meg is ijedtem, amikor visszapillantva láttam, hogy két-három „versenytársam” nyeregbe pattan és – a többiek harsány biztatása közepette – kiállva a nyeregből utánam iramodott. A kihalt utcák világító ablakainak lakóitól sok segítséget nem várhattam, csak a saját hanyatló erőnlétemben bízva jutottam túl az utolsó kandeláber fényén is, és visszakukkantva láttam, hogy az üldözőim – kissé lemaradva és kettőre fogyatkozva ugyan –, de még a nyomomban vannak. Hirtelen ötlettől vezérelve kikapcsoltam az első lámpámat – a hátsó már előtte lemerült – és a fehér felezővonalra koncentrálva tovább száguldoztam. Egyre távolabbról hallottam ugyan a zörgő bicajaik és a beszédük zaját, de éreztem, hogy sokáig nem fogom bírni ezt a tempót, hisz aznap már több mint 250 kilométer volt a lábamban és megküzdöttem az elemekkel is. Egy útkereszteződést előjelző tábla után lassítottam, majd balra húzódva megtaláltam a lejáratot. Lepattantam a járgányról és sietve toltam húsz-huszonöt métert, majd egy bokor tövébe lehuppantam és csöndben vártam. Talán két percet guggolhattam így, mikor egy autó fényeit pillantottam meg az ellenkező irányból. Óvatosan kiosontam az út széléig és a reflektor fényét kihasználva pásztáztam az utat visszafelé. Szerencsémre nem gondolták véres komolyan, vagy ők még hamarabb elfáradtak, mindenesetre nyomukat sem láttam. Visszacígeltem a járgányt az útra, majd a fehér szaggatott vonalat követve folytattam az utamat. Ha jármű közeledett, akkor lehúzódtam vagy megálltam, mivel időközben az első lámpám is megadta magát. Azt a környéket úgy ismertem, mint a tenyerem ezért a sötétség bár lassította, de nem gátolta a haladásomat. Tiszaújvárosba érve csak a kivilágított utcák üdvözöltek… jó volt újra végigtekerni az ismerős vonalakon. Éjfél után tíz perccel landoltam a legénylakásom épülete előtt.

Másnap nyolc óra körül ébredtem és nyeregbe ülve először a kislányomat látogattam meg, majd a húsz kilométerre fekvő szülőfalumba édesanyámhoz és az öcséimhez tekertem el. Mikor anyu meglátott könnyeivel küszködve mondta: „Fiam úgy nézel ki, mint az afrikai éhező gyerekek”. Az alap 64 kg mínusz 8 kg bíz előhozta a pofacsontjaimat és a bordáimat is.

Emlékszem a szomszédunkban lakodalmat ünnepeltek éppen, és nem volt szerencséjük azzal, hogy két nappal korábban érkeztem, ugyanis legalább három vendég adagjával pótoltam aznap a kiesett kalóriákat.